Torkon akadt csütörtök - a vendég közbeszól
Úgy tűnik, a vendéglősök egy része igencsak tiszteli a néphagyományt. Szó szerint értelmezi a torkos csütörtököt. Legalábbis, ami a farsangból maradt ételek elfogyasztásának szokását illeti. Ráadásul még ismerik egyéb elnevezéseit is a jeles napnak: zabáló avagy csonka csütörtök.
A vendég közbeszól - szemelvények |
„ Asztalfoglaláskor nem tájékoztattak, hogy az étteremben eltölthető idő 100 perc. 25 percig felénk sem nézett senki… Amikor figyelmeztettem a pincért, hogy időnk lejár, de a desszertet nem kaptuk meg, flegmán annyit kérdezett: akkor sztornó, hozzam a számlát?” (Öreg Halász étterem, Bp.) |
Szép statisztikai adatokat a sorban immáron negyedik Torkos Csütörtök alkalmával is sikerült produkálnia a szervezőknek. Már előre. Beharangozva, hogy mi sem bizonyítja jobban a fergeteges sikert, mint az akcióba hivatalosan jelentkező vendéglátóhelyek számának ugrásszerű növekedése, s tekintélyes nevek megjelenése a listán. (Az első évben alig több mint 400 volt, most megközelítette az 1300-at.)
Hogy emögött miféle társadalmi-gazdasági változások lapulhatnak, mit hozott a szükség, az senkit nem érdekel. Ha növeljük a számokat, akkor sikeresek vagyunk. Meg szociálisak is, hiszen lehetőséget adunk a vendéglőbe nem járó tömegeknek, hogy egyszer egy évben jókora kedvezménnyel vendéggé válhassanak. Feltéve, ha másfél hónappal, de legalábbis hetekkel előbb asztalt foglaltak.
Cserében megígérjük, hogy az a la carte kínálatunkból és állandó italkészletünkből 50 százalék kedvezményt adunk. Minőségi garanciát nem, csak etetést vállalunk, a pénztártól való távozás után reklamációt nem fogadunk el. Mert így szeretnénk a vendégszámot növelni, hogy ide szokjanak hozzánk. Aztán, hogy mit mihez viszonyítunk, milyen, hallgatólagosan elfogadott manipulációkkal élünk a kínálat és az árak időbeni alakítgatásával, az a mi dolgunk, elvégre senki sem várhatja el tőlünk, hogy Teréz anya kötényéből bújjunk ki.
Lőn akció, s lőn megint botrány. Még jóformán meg sem terítettek sok helyen, amikor az internetes fórumokat már elárasztották a felháborodott, méltatlankodó hozzászólások, bejegyzések a pult innenső oldaláról. Mert a vendég már régen leszokott arról, hogy a legtöbb helyen amúgy sem létező „panaszkönyvbe” írjon, netán a fogyasztóvédőkhöz, kamarákhoz, bármiféle érdekvédelmi szervezethez forduljon. Inkább a pusztába kiálltja szavát, ott legalább a sorstársak meghallják.
Például azt, hogy az asztalfoglaláskor elfelejtették közölni velük, hogy mennyi időt tölthetnek majd az étteremben. Aztán a személyzet mindent elkövetett azért, hogy ez időn belül véletlenül se lakhassanak jól, viszont türelemjátékban bajnokok lehessenek. Hogy az állandó a la carte kínálat az étlapról egyszeriben szórólapokra, a Torkos Csütörtökre nyomtatott alkalmi kiadványokra költözött, de legalábbis valahogy „beszűkült”. Hogy az állandóan készletezett italarzenálba nem tartozik bele az ásványvíz. Hogy nemcsak az árak csappantak a felükre, de az adagok is a tegnapihoz és a holnapihoz képest, bár a minőségtelenséget tekintve, ez még szerencse is lehet. Hogy a konyha a kampány alkalmából felhasználja egész évi zsír- és egyéb elfekvő készletét, ételgyárrá változva. Hogy a pincérek amnéziába esnek alapvető illemtani tanulmányaikat illetően.
A lényeg, hogy a számok valószínűleg növekedni fognak, ország-világ tudtára adhatjuk, mekkora forgalomnövekedést értünk el a jeles napon, hány vendég fordult meg nálunk.
Az ár-érték arányról, kötelező – megemelt – felszolgálási díjakról, netán zseniális műszaki hibákról, melyekről még a személyzet sem tud, legfeljebb a tulajdonos, elégedettségi indexről szó ne essék.
Lesajnálhatjuk majd a tisztességes, ám kisebbségbe szorult versenytársakat, akik igyekeznek a mundér becsületét védeni, betartják a játékszabályokat és valóban vendégül látni (mert ilyen is van), jót s jól adva.