Egy biztos, a nemzetközi filmes díjátadókon nem bennünket fognak ünnepelni. Túl sok hazaszeretet van ebben a filmben ahhoz, hogy a globalista fősodor jó szemmel nézze.

Nagyinterjút közölt Rákay Philippel a Mandiner, amiben aktualitása okán a mai napon mozikba kerülő Petőfi-film, a Most vagy soha! volt a fő téma. A március 13-i előzetes vetítésen mi is ott voltunk, kritikánk itt olvasható róla – habár Rákay az interjúban már előre leszögezte, csak abban bízik, hogy a közönség szeretni fogja.

Mint mondta, szerinte a „vele nem szimpatizáló kritikusok” a saját negatív percepciójukat fogják kivetíteni a filmre, ami nem az alkotás valódi minőségéről, hanem róla, Rákayról szól majd. „Ha pedig hetek, hónapok múlva sikeres lesz a mozikban, akkor az a duma jön, hogy ennyi pénzből bárki meg tudta volna csinálni. Ez a szánalmasan ócska színjáték engem már régen nem érdekel.”

Többször is világossá tette, hogy a filmje egyetlen és számára a legfontosabb helyről kaphatja a legnagyobb elismerést, mégpedig a nézőtérről. „Az, hogy néhány szélsőliberális filmzseni összehajol, és ideológiai alapon kitalálja, melyik a jó film, amúgy sem mérvadó. A néző viszont igen. (…) Azt remélem, hogy a Most vagy soha! is generációs élménnyé válhat. Kortalan mű, egy valódi családi, történelmi kalandfilm, tele humorral, izgalommal és torokszorító pillanattal. A tesztvetítéseken, ahol több korosztály is képviseltette magát, mindenkit megérintett.”

Az interjúban szóba kerül az egyik elhíresült mondása, miszerint az 1990 után készült magyar filmek 70 százaléka kuka. Ennek kapcsán politikai fejtegetésbe kezd: „A ballib filmes alkotók sokszor pusztán a maguk örömére, egyfajta öngyógyító csoportterápiaként öntik a közönségre beteg lázálmaikat, s amikor ez a kivert kutyát sem érdekli, akkor persze jön a mantra, hogy az ő magasröptű művészetüket nem érti a plebs, s meg sem érdemli az ő nagyszerűségüket. Ez pont ugyanaz az attitűd, mint amikor a magyar politika baloldala négyévente meglepődik és megsértődik a Fidesz kétharmados választási győzelme láttán, s elkezdi tudatlan vidéki bunkónak titulálni a kormánypártok szavazótáborát. Véletlenül sem gondolkodik el azon, vajon miért nincs közös metszet az ő kibillent értékvilága és a választói többség ízlése között. A ballib értelmiség pedig úgy végzi el a gyászmunkát, hogy fennhangon, magának ácsolt erkölcsi piedesztálról hirdeti: ők a nagybetűs filmszakma, mi pedig a kurzusfilmesek, ők a független-objektív értelmiség, mi pedig a propagandisták, hiszen értelmiségi és művész csakis baloldali lehet.”

Arra a kérdésre, hogy az általa kárhoztatott filmesek vajon milyen filmet csináltak volna Petőfiről, azt válaszolta: „ez még gondolatkísérletnek is fájó lenne”. Hozzátette, hogy ez amúgy eszükbe sem jutott,

pedig bárkinek lett volna lehetősége az előző évtizedekben, hogy filmet készítsen Petőfiről, Mátyás királyról vagy gróf Bethlen Istvánról. Nem tették. A viszkis rablóról bezzeg igen, mert kellenek a hősök, ugye.

„Folyamatosan azzal hergel a balos sajtó, hogy a Most vagy soha! a magyar film­történet legdrágább, legpazarlóbb produkciója, ami egyáltalán nem igaz”, jelenti ki Rákay, majd levezeti, hogy a 2015–2016-ban forgatott Kincsem igazából drágább volt a hárommilliárdos költségvetésével, mert a filmes forgatási árak azóta megemelkedtek.

Arra is kitért, hogy több színész is visszautasította a szereplést a politikai hovatartozása miatt.

Voltak olyan színészek, akik illettek volna a filmbe, hívtuk is őket próbafelvételre, de visszaüzentek, hogy csak nem képzeljük.

Amikor az újságíró rákérdezett, hogy Molnár Áron NoÁrt is megkeresték-e (aki például a Hadikban is szerepelt), azt válaszolta: „Mondhatnám, hogy nem találtuk a telefonszámát, de nem ezért nem hívtuk. Kizárólag tiszta tekintetű, tehetséges fiatal színészekben gondolkodtunk. Így aztán nem volt vele közös metszet.”

Azt a felvetést, hogy vajon mennyire fogják kritizálni a filmet a fikciós szála miatt, így intézte el: „A kritikusoknak és egyéb nyünnyögőknek persze mindig lesz mire hivatkozniuk, amikor támadni akarják a hazafias szellemiségű filmeket. Vegyük már észre, miközben valódi háborúk dúlnak, és mindenféle értelemben világok harca zajlik, egyre erősebben tombol a kultúrharc is. Mondhatni: veszélyesebb az USA-ból diktált, aberrált ideológiai nyomulás, mint a hidegháború évtizedeiben.”

Ezután hosszas fejtegetésbe kezd arról, hogy „már a hatvanas években is nyílt titok volt, hogy az amerikai Központi Hírszerző Ügynökség egyfajta kulturális minisztériumként működik, civil szervezeteken, alapítványokon és persze a hollywoodi filmeken keresztül igyekeztek felépíteni a fejekben az amerikai álmot, indirekt módon globálisan utat nyitva a nagyhatalmi gazdasági-politikai-ideológiai terjeszkedésnek. Csak akkoriban még a férfias John Wayne adott arcot az USA-ból vezényelt ’kultúraváltásnak’, ma pedig szőrös, rózsaszín parókás, miniszoknyás transzakármik (…) Tudatos, világméretű szellemi átállítás, lefokozás zajlik, s ennek legfontosabb terepe, hogy beférkőznek az egyetemekre, a kultúra világába, a filmgyártásba és a színházakba is. Nehezen viselem, s minden erőmmel próbálok küzdeni ellene. A normalitást, az egyetemes értékeket kell megvédenünk egy torz, beteg világképpel szemben”.

Magvas gondolatai mellett egy jövőbeni, szintén történelmi filmtervéről is beszélt: forgatókönyvírókkal jó ideje dolgoznak Mohács 1526-os történetén. „Meglátjuk, lesz-e belőle film”, tette hozzá sejtelmesen.