Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
A pszichiátriai művészeti gyűjteményben képzeletbeli, elvarázsolt tájakat, betegek portréit, tárgyi alkotásait is láthatjuk, és még karikatúrákat is nézegethetünk a hajdani intézeti élet mai viszonyoktól sem távoli nyomoráról.
Nem érzem, hogy kórházban vagyok, csak modelleket látok és papírt.
Füst Milán egyik festő barátja írta ezt a vele folytatott levelezésében – az elmegyógyintézetből. A progresszív művészkörökhöz tartozó Pál István az 1920-as évek végétől kezdve több időt töltött a Lipótmezőn és az angyalföldi elmegyógyintézetben, mint kint, ám ez idő alatt sem hagyott fel az alkotással. Kubista, fauve jegyeket mutató festményeit ma az MTA Pszichiátriai Művészeti Gyűjteményben nézhetjük meg, ahol közel húsz művet őriznek tőle. Portréi közül sokat betegtársairól készített, és Füsttel évtizedekig folytatott levelezéséből számos részletet tudhatunk meg az intézeti életről, munkássága tehát dokumentációs szempontból is értékes. Mindvégig tudatában volt a betegségének, az önreflexió nagyon erősen működött benne.
Az érintetlen, autentikus művészet mítosza
Pál István élettörténetét a fennmaradt alkotásokon, dokumentumokon keresztül szépen lehet kutatni, a gyűjtemény legtöbb alkotójás nem mondható el, bár lényegében már a századforduló óta létezik. Maguk az elmeorvosok kezdték el a gyűjtést a két említett tébolydában. A betegek által készített rajzokat, írásokat a diagnózis felállításában is használták, hiszen a vizuális kifejezés segített közelebb kerülni a problémáikhoz, amelyeket sokszor el sem tudtak mondani az orvosoknak. Utat mutatott, médiumként segítette a megértést – mondta ottjárttunkkor Perenyei Monika művészettörténész, a gyűjtemény vezetője.
A szakemberek, akárcsak a kor modern művészei – élükön a szürrealistákkal és expresszionistákkal – azt is látták, hogy ezeknek a képeknek van egy nagyon sajátos esztétikájuk. A progresszív mozgalmak egyébként is erős kritikával éltek a tradicionális művészeti intézményrendszerrel szemben, főleg az első világháború után, az azílumművészetet pedig kellőképpen érintetlennek, autentikusnak találták. Így értékelődött és emelkedett fel ez Európában már a húszas években, ugyanakkor a budapesti gyűjtemény jóval heterogénebb és sok szempontból más, mint a nagy nemzetközi art brut- vagy outsider art-kollekciók, amelyekben leginkább a képzetlen alkotók műveire helyezték a hangsúlyt.
Ugyancsak a progressziót mutatja, hogy már 1931-ben, az angyalföldi intézetben szabadon látogatható volt a gyűjtemény, akkoriban Elmeügyi Múzeum, amit Selig Árpád elmegyógyász-kórházigazgató alapított és virágoztatott fel. A koncepció fontos része volt korabeli kifejezéssel „az idegenség oldása”, ugyanis
maguk az orvosok is tapasztalták, hogy a laikusok, sőt a betegek családtagjai is félnek a különféle mentális betegségektől és az abban szenvedőktől, és még a gyógyultak társadalmi integrációja is nagyon nehézkes. Az őrületet stigmatizáció és tabusítás övezte, bizarr, egzotizált jelenség volt.
A társadalmi képzeletben egyébként máig nagy fehér folt, hogyan is képzeljük el ezt a zárt világot, amelyről nagyon kevés a fotografikus anyag.
| Öngyilkossági eszközök és sajtófigyelés a tébolydából |
A hajdani múzeumban nem csak galériát rendeztek be, volt olyan része is, ahol az orvosok kutatásait lehetett megismerni. Egy antropológiai tárgyegyüttest is létrehoztak, amelyben szökési, öngyilkossági kísérletekhez barkácsolt eszközöket, támadóeszközöket mutattak be, ezek a kezeltek lélekállapotán kívül a zárt intézetekben tapasztalható leleményes tárgyalkotásnak is dokumentumai voltak.
Az elmeorvosok – valószínűleg az ápolók, de még a kezeltek segítségével is – szisztematikus sajtógyűjtést is folytattak: a lapozható, albumba kötött Elmeügyi Híreket 1931 és 1939 között vezették. Kitűnik belőle, hogy figyelemmel kísérték, milyen kép él a társadalomban az intézetről, az „őrültek házáról”, az elmebetegségről, a különféle „tébolyokról”, és ebben milyen szerepet játszik a kor sajtója. Az újságokból kivágott híreket a foglalkoztatási terápia részeként az intézetek könyvkötőműhelyében az ott dolgozó kezeltek kötötték albumokba. |
1937-ben a gyűjteményt átköltöztették Lipótmezőre, ahol a második világháború pusztítása miatt a legnagyobb veszteségeit is elszenvedte. Több értékes festmény és grafika is elveszett – Nemes Lampérth József és Pál István egy-egy alkotása –, az efemer anyagokból készült munkáknak pedig kollekciója semmisült meg, például a kenyérbélből készült szobrok vagy a morfinhasználat relikviái, a betegektől elkobzott eszközei.
A gyűjteményt az 1950-es évek második felében találták meg becsomagolva Lipótmezőn, a kazánház mellett,
és újrainstallálásával a gyarapítását is folytatták, így az '50-es évek végétől kezdve a '60-as és a '70-es évekből is szép számmal akadnak grafikai sorozatok, az intézeti élet körülményeire iróniával reagáló rajzok is.
A lélek marsbéli tájai
Az értékes törzsanyag a ’20- és '30-as as évekből származik, de vannak a '10-es évekből is munkák, a legkorábbi alkotás pedig 1901-ben készült. A gyűjteményt gyarapító elmeorvosok nem tettek különbséget a vizuálisan képzetlen és a művészként pszichiátriai kezelésre szoruló bentlakók között, és vannak olyan rajzok, pszichiátriatörténeti szempontból érdekes ábrázolások is, amelyeket maguk a szakemberek készítettek.
„Míg a jól elsajátított képalkotói nyelv és a begyakorlott kompozíciós készség elfedheti a betegségről vagy a hullámzó kedélyállapotról árulkodó jeleket, addig a laikus alkotók nyersebben fogalmaznak, a tanult kompozíciós sémákkal nem törődve sajátos képi nyelven keresztül adnak utat az impulzusoknak. A vizuális környezettel szembeni teljes izoláció ugyan mítosz, mégis látjuk, ebben a gyűjteményben is, hogy az art brut-nek, a nyers művészetnek ez a személyes esztétikai jegyekkel bíró, ritka képi világa nagyon jól is körülhatárolható" – magyarázta Perenyei Monika.
Az esztétikailag heterogén gyűjteményben nemcsak ez a két véglet van jelen: a korabeli pszichiátriai kezelések és az azílumművészet megértésében az „átmeneti” életutak és életművek is beszédesek. Bártfai József például a müncheni akadémiára járt, ahol néhány évet elvégzett, ám a betegsége elhatalmasodása miatt haza kellett térnie, a két világháború közötti éveket az angyalföldi intézetben töltötte. Az ottani évtizedekből sok rajza maradt meg, és nála kivételesen az is tudható, hogy foglalkoztatta a csillagászat és a meteorológia. Így nagyon is érthető, hogy
sziklás tájképeinek ismétlődő monomániája saját szavaival a „marsbéli tájak” élményét tükrözi.
Schwartz Károly, aki díszletfestőként ugyancsak jártas volt a képi kifejezés szabályaiban, képregényes sorozatában remekül megkomponálva, iróniával telve az '50-es évek intézeti életének – a mai viszonyoktól sem távoli – nyomorát mutatja be: rengeteg volt a beteg, problémát jelentett a zsúfoltság, az ápoló- és orvoshiány.
Betegség és alkotás
A kutatók az élettörténetek feltárásával is foglalkoznak, amiben szerencsés és ritka esetekben segíthet a leszármazottakkal való találkozás, beszélgetés is. Maguknak a diagnózisoknak is történetisége van, hiszen a régebbi pszichiátriai diagnózisok kikopnak a társadalmi változásokkal és újabbak jelennek meg az orvostudományban. „A pszichiáterekkel, terapeutákkal való együttműködés mellett a figyelem azonban nem annyira magára a pszichiátriai betegségre irányul, sokkal inkább a társadalmi elfogadásra a képek esztétikai, dokumentációs értékén, az alkotás terápiás hatásán keresztül. Ezt a jelenkori megközelítésmódot a két háború közti elmeorvosi gyakorlat is megelőlegezi, hiszen a kórlapokat már ők sem helyezték el a gyűjteményben. Ugyan a legrégebbi katalógusban még monogrammal jegyezték be az orvosok az alkotókat, a kórlapokat vagy azok másolatát nem tették be a gyűjteménybe az alkotások mellé" – tudtuk meg Perenyei Monikától.
A kórlapok hiányának ugyanakkor megvan az a hátránya, hogy nem lehet tudni sem a betegség lefolyásáról, sem a a beteg élettörténetéről, holott ezek az információk ennél a típusú művészetnél ezek nagyon is fontosak lennének. Nem is pusztán a diagnózis, hanem az alkotás változásának, dinamikájának vizsgálata miatt, a betegség stádiumai és bizonyos élethelyzetetek ugyanis ezekre nagyon erősen hatottak.
A régi azílumművészeti alkotások abban az időben keletkeztek, amikor még nem volt gyógyszeres terápia. Ez a sokkterápiához hasonlóan az ’50-es években terjedt el, erősen befolyásolva a pszichiátriai betegségek lefolyását, ami ahhoz vezetett, hogy a szenvedélyes és monomániás „öngyógyítás” képi megnyilatkozásai is megritkultak.
Mára a terápiás módszerek változásával együtt a terápiák helyei is megváltoztak, eltűntek a hajdani azílumok. A Pszichiátriai Képtár és Múzeum a 2007-ben felszámolt OPNI-ból került át az MTA tulajdonába és a Bölcsészettudományi Kutatóközpont fenntartásába, ahol a gyűjtemény gyarapítása is fontos feladat és vállalás. Tavaly például Balassa Mária kortárs art brut alkotótól vásároltak 14 munkát, és nyitotttak a képi nyelv kutatásában jelentős pszichiátriai hagyatékokra is, jelenleg a 2011-ben elhunyt dr. Jakab Irén könyvekben, filmekben gazdag hagyatékát rendszerezik.
A gyűjteményt Budapesten, a Humán Tudományok Kutatóházában rendezték be a IX. kerületi Tóth Kálmán utca 4. alatt, és kizárólag bejelentkezéssel látogatható, amit itt lehet megtenni.
