Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Nem a múlt hét szombati volt az utolsó lövöldözés Szabadkától északra, a magyar határnál fekvő makkhetesi erdőben. Kedden újra fegyverropogás hallatszott a környéken. A helyiek félnek, a határzár felé tartó menekültek pedig az embercsempészek rivális csoportjaitól rettegnek. Helyszíni riport a makkhetesi erdőből, a határzár előtti utolsó rejtekhelyről.
„Itt vagyok a háromhetes kisbabámmal, az ott meg az erdő. Az udvarra is félünk kimenni, én már a boltba sem megyek egyedül, csak a férjemmel” – Nesztorov Krisztina, makkhetesi lakos.
„Itt vannak a tálib embercsempészek tőlünk alig másfél kilométerre, keresnek minket. Előlük menekülve gyalogoltam át fél Ázsiát és Európát, és most itt vannak tőlem 10 percre” – Ahmed, afgán menekült.
„Szombaton, amikor fegyveres elszámolásra került sor, na akkor jöttek a rendőrök a mentők, polgármester és a miniszter” – névtelen makkhetesi lakos.
Július 2-án, szombaton, hajnali fél 6-kor fegyverropogás törte meg a makkhetesi kertváros hétvégi nyugalmát. „Migránsok két csoportja támadt egymásra lőfegyverekkel szombat hajnalban a magyar határhoz közeli szabadkai erdőben” – állt az MTI aznap délelőtti híradásában. „Új veszélyességi szintre lépett a migrációs nyomás, a migránsok egyre agresszívebbek, erőszakosabbak, már felfegyverkeznek, és használják is ezeket a fegyvereket” – csapta le a magas labdát Szijjártó Péter külügyminiszter Szabadkán két nappal később.
Miközben a kormánypárti média egyből ráhúzta az erőszakot minden egyes emberre, aki a jobb élet reményében próbál átjutni a szerb–magyar határon, a független sajtó egy része szintén félreértelmezte a helyzetet, és zokszó nélkül írta meg, hogy „Menekültek lőttek egymásra”, ezzel ugyanúgy egy dobozba tolva bűnözőket és kegyetlen háborúk elől menekülő családokat.
Szerbiai kapcsolataink szerint mindkét verzió végtelen leegyszerűsítése a történetnek, ezért a helyszínen próbáltuk megismerni a szombati lövöldözés előzményeit és utórezgéseit.
Kisbabával a tűzharc közelében
A határon sem kell átmenni ahhoz, hogy az ember belefusson abba, amit a kormányzati retorika „migrációs nyomásnak” nevez. A Röszke és Tompa közötti autóút egyik benzinkútjánál például egy tizenkét fős, melegítőben a földre terített pokrócokon üldögélő csapatot őriznek magyar rendőrök és támogatásukra küldött cseh kontingens tagjai. Az átkelés pedig Röszkénél 3–4 óra lenne.
Tompánál azonban 40 perc alatt sikerül átjutni.
Makkhetes „központjában” egy graffitiről a szerb háborús bűnös Mladic tábornok szigorú tekintete kísér minket, mikor találkozunk Zsolttal és Virággal, akik segítenek tájékozódni majd az erdőben, illetve ismerik a helyieket is. „Itt szoktak gyülekezni a boltnál, de szombat óta egy lélek sincs itt” – mondja Zsolt, mielőtt beszállunk a kocsiba, és elindulunk a lövöldözés helyszíne felé. Útközben elkanyarodunk az erdőhöz egyik legközelebb eső utcába, ahol Nesztorov Krisztina már vár minket. Háromhetes kisbabával van otthon, és láthatóan nagyon elege van a környéken kialakult állapotokból.
A Magyarországra eljutó hírekből először úgy tűnt, a lövöldözés elszigetelt jelenség volt, illetve még egy eset történt Zomboron, két héttel korábban. Sokan úgy hitték, egy ilyen szélsőséges incidens után egy ideig talán csend lesz. Mint Krisztina szavaiból kiderül, tévedtek.
„A szombati lövöldözést nem hallottam, aludtunk, viszont kedden hajnali 3 óra körül én ébredtem megint fegyverropogásra. Azonnal hívtam a rendőröket, miközben a pici aludt tovább. Az utcára nyílik a szobája ablaka, képzelheti…” – harapja el a mondat végét.
Azt mondja, már az udvarra sem szívesen mennek ki, bevásárolni is csak csoportosan járnak. „Itt az utcánkban naponta több tucatnyi migráns megy el. Félek tőlük, hallottam egy-két kisebb zűrről. Nagy gond azonban a lövöldözésig nem volt. Utána viszont itt az terjedt, hogy nem is egy ember halt meg, hanem legalább hét, és rendőrök is megsebesültek. Aztán hogy ebből mi igaz, nem tudom” – fűzi hozzá Krisztina, miközben egy lelkes puli és egy félszemű, de kíváncsi kiscica szaglász minket körbe.
Több más helyivel is beszélünk, ők viszont tartanak a nyilvánosságtól, csak név és arc nélkül hajlandóak beszélni a történtekről. Egybehangzóan azt mondják, hogy az utóbbi hetekben egyre többen meneteltek át a makkhetesi utcákon a magyar határzár felé. „Megállás nélkül hozzák őket a taxik, tehát kisebb csoportokban jönnek. A taxisok és a helyiek között volt is már összezördülés, volt olyan taxisofőr, akinek meg is dobálták az autóját” – mondják. A feszültség egyik oka az egyre aktívabb és pofátlanabb embercsempész-tevékenység, a másik, hogy a jókora bevételt hozó fuvarokat még csak nem is a helyi taxisok intézik, hanem a horvát–szerb határ közeléből érkező zomboriak. Az itt élők a rendőri jelenlétet is kevésnek tartják, bár ottlétünkkor ugyanabban az utcában négyszer is megfordultak a rendőrök – remélhetően nem a magyar rendszámunk és a kameránk miatt.
„Az, hogy a makkhetesi lakosság biztonságban van, tiszta hazugság, ahogy az is, hogy a rendőrség állandóan fogdosta és visszatoloncolta a migránsokat. Ez nem igaz! Szombaton, amikor fegyveres leszámolás volt, na akkor jöttek a rendőrök a mentők, polgármester és a miniszter” – mutatják az egyik internetes fórumban szereplő posztot. „A helyiek most megpróbálnak összefogni és járőrözni, hogy ha meglátnak egy csapatot, azonnal tudjanak szólni a rendőrségnek” – mondja egy itt élő. Másokkal együtt ő is visszatér a szombati esetre. Kiderül, többen valóban azt valószínűsítik, hogy sokkal nagyobb a sebesültek és a halottak száma is a hivatalosan közöltnél, ahogyan tudni vélik, hogy rendőrök is megsebesültek. Sokan azt is furcsának találják, hogy a tűzharc szerintük hosszú órákig tartott, mégis csupán egyetlen embert vettek őrizetbe.
Nagy a ricsaj a határnál
Az egyre szűkülő földúton elindulunk a makkhetesi erdő mélyére. Jól látható lábnyomok jelzik, hogy jelentős gyalogos forgalom zajlik az erdőben, pedig a helyiek már nem mernek idáig bejönni. Aztán feltűnik két férfi. Egyikük Ahmed néven mutatkozik be, Afganisztánból jött. A másik nem akar beszélni, csak apatikusan teszi egymás után a lábait. Nem is tartjuk fel tovább egymást.
A lövöldözés helyszínén néhány elhagyatott ruhán, eldobott üdítős dobozokon és a lábnyomokon kívül semmi nem emlékeztet a szombaton történtekre. Az erdőből kiérve viszont Virág és Zsolt egy közelben békésen legelésző juhnyájra hívja fel a figyelmünket. Azt mondják, a juhász sok mindent lát, hall. És valóban, az összecsapások nyomaitól alig 4–500 méterre tereli a nyáját most is.
„Elkezdtek lőni arrafelé, én meg elindultam azonnal erre” – mondja Mihály, aki már 40 éve tereli az állatokat. Ezt a nyájat például 2019 óta. „Folyamatosan láttam őket jönni-menni eddig is. De most, az elmúlt pár hétben megszaporodtak. Sose volt velük semmi vitám, ők jönnek-mennek, én meg vigyázom az állatokat. De ez a lövöldözés azért már sok volt” – meséli. Időnként hallja a kiabálást a határkerítés felől is, ami alig pár száz méterre fekszik tőlünk, látótávolságra. „Üvöltenek a migránsok, üvöltenek a magyar rendőrök a másik oldalon, olyan ricsaj van, hogy kész” – meséli a juhász.
„Miért nem maradok az első biztonságos országban? Hát mert kidobnak.”
Javasolja, hogy nézzük meg egy régi határmenti katonai létesítmény romjait, hátha találkozunk a menedéket keresőkkel, bár szerinte most nincs ott senki. A romos épületekhez közelítve azonban nyüzsgést látunk. „Come friend, no problem, no problem” – kiáltja egy népesebb csoport önkéntes szószólója. A többiek bizonytalanok, pastu nyelven kiabálnak neki, de végül elcsendesednek, mikor felmutatom a hüvelykujjam, jelezve, hogy itt is minden oké, és megindulok feléjük.
Egy ligetes tisztásra érünk, amit omladozó romok vesznek körül. Az egyik sufni egyik oldalán még „2005.09.19. Zoli&Szuzi, Forever szeretlek!”, a másikon már arab írásjelekkel felkarcolt nevek, üzenetek: „Husszein, az arabok solyma”. A földön hálózsákok, pokrócok, egy korábbi szerény ebéd nyomai egy kimázolt fazékban, meg rengeteg szemét mindenütt.
A nagyjából 15 fős társaság egy-egy tagja beszél annyit angolul, hogy elmeséljék, két napja vannak itt az erdőben. „A városban is voltunk, de ez az utolsó bázis, innen indulunk neki a határnak” – mondják. Mikor arról kérdezem őket, tudják-e, mikor jön el a pillanat, hogy lerohanják a több méter magas határkerítést és átjussanak a Balkánról az Európai Unióba, azt mondják, várják a telefont. „Hoznak létrát is, több ezer eurót kell fizetni fejenként, hogy átvigyenek” – mondja egyikük, Ahmed.
Mikor az embercsempészekről kezdem el kérdezgetni őket, azt mesélik, innen alig 1–1,5 kilométernyire vannak, ráadásul – szerintük – tálibok, akik őket keresik. A céljuk, hogy elrettentsék a menekülteket attól, hogy más „céggel”, vagy fizetett segítség nélkül próbáljanak átjutni. Egy tálib „nagyfőnököt” emlegetnek többen. „Apám őket lőtte Kabulban. Előlük menekülve gyalogoltam át Európát, és most megint itt vannak, tőlem 10 percre” – vázolja a helyzetet egy másik fiatal férfi.
Amikor megkérdezem, miért jöttek el mégis idáig, miért nem telepednek le mondjuk egy békésebb szomszédos országban, azt mondják nem igazán van választásuk. „Miért nem maradok az első biztonságos országban? Hát mert kidobnak. Pakisztán meg majdnem ugyanolyan veszélyes, mint Afganisztán. Törökországból és Görögországból is visszatoloncolnak, Németországban viszont ott él a nagybátyám. Így érted?” – kérdez vissza egyikük.
Rákérdezek, mi az a furcsa állagú és színű folyadék, amit nagy, átlátszó flakonokban tárolnak. „Víz, találtunk itt egy kutat, onnan hozzuk” – mondják. Megkérem, hogy mutassák meg, mégis hol lehet itt kút. 5 perc gyaloglás után, egy másik ligetes területen egy sáros gödörbe beszuszakolt fémhordóra mutatnak, amiben valóban áll valamennyi alig átlátszó koszos lé, talán esővíz – legalábbis igyekszünk a jobbik verzióra gondolni. Van közöttük, aki nem is hajlandó inni belőle, máshonnan viszont nemigen tudnak szerezni.
Embercsempészek háborúja dúl a déli határon
A szerb újságokban nem volt annyira forró téma a lövöldözés, mint Magyarországon. Tárgyilagosan és előkelő helyen beszámoltak a sebesültek (köztük egy 16 éves menekült lány) és a halottak számáról – hivatalosan egy ember halt meg a lövöldözésben, holttestét egy helybéli találta meg –, de nagyobb tényfeltáró cikk eddig nem született. Legalábbis konkrétan erről az esetről.
A Balkan Insight nevű oknyomozó portálon azonban megjelent egy cikk, nagyjából két héttel az esetet megelőzően, mely részletesen feltárja, hogyan lett egy helyi szerb–szíriai származású önkéntesből a környékbeli embercsempész-hálózat feje Zomborban, a horvát határhoz közel.
A 44 éves Alen Basil Dajub önkéntes segítőként tevékenykedett a 2015-ös menekültválság alatt, később pedig tolmácsként dolgozott a szerb rendőrségnek. A cikk szerint kiváló kapcsolatokat alakított ki a hatóságokkal. Összekötő embere egy „Deki őrnagyként” megnevezett szerb rendőr. Az operatív feladatokat egy másik férfi, Abu Omar végzi a helyszínen, akit rettegnek azok a menekültek, akiknek volt már dolguk vele.
A hálózathoz köthető a cikkek szerint a két héttel a makkhetesi eset előtti zombori menekültközpontban történt lövöldözés, amelyben egy ember megsérült. Dajubék bevett módszere a lap információi szerint, hogy a rivális bandákat erőszakkal tolják ki környékről, de brutális módszereket alkalmaznak azokkal a menekültekkel szemben is, akik nem őket választják az átkeléshez. Videót is közöltek az egyik ilyen esetről.
A makkhetesi lövöldözés azonban valószínűleg nem hozzájuk köthető, inkább ahhoz a csoporthoz vagy személyhez, akit az általunk megszólaltatott afgánok csak „a tálib nagyfőnökként” emlegettek. A helyi embercsempész-hálózatok tehát külön „dolgoznak” szírekre és afgánokra, hiszen a nyelv és a kultúra is eltérő, más módszerekre van szükség. Ami egyezni látszik az utóbbi időszakban, az az, hogy már a fegyveres erőszaktól sem riadnak vissza.
A makkhetesiek nem fognak megnyugodni, amíg embercsempészbandák lövöldöznek egyre rendszeresebben a környékbeli erdőkben, alig pár száz méterre kisgyerekes családok házaitól. Az embercsempészbizniszben viszont olyan elképesztő mennyiségű pénz fordul meg, hogy azt – ha akarnák is – csak nagy erőfeszítéssel tudnák megfékezni a szerb hatóságok. És láthatóan az akarattal is vannak gondok. A bevándorlási útvonal viszont beleütközik a jól őrzött és védett magyar határzárba, noha sokan így is átjutnak, ez kiderül az osztrák statisztikákból is.
Ám, amíg ez a gépezet ennyi pénzt hoz a működtetőinek (embercsempészeknek, rendőröknek, tisztviselőknek és ki tudja, meddig vezetnek felfelé a szálak), addig minden akadály ellenére is ontani fogja a jobb élet reményében útrakelő embereket, akik egy erdő közepén fekvő romtanyában vacogva, étlen-szomjan fognak várakozni arra, hogy legyen vége a több ezer kilométeres útnak és a totális kilátástalanságnak.
