Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Hátborzongató, hogy épp az Ukrajna elleni háború megindításakor mutatták be Pálfi György új filmjét, amely pont azt mutatja meg: ha Európa minden országa háborús övezetté válna, talán az isten se irgalmazna nekünk.
Néhány évvel később.
Pálfi György Mindörökké című filmjének talán a legelső, fekete képernyőre kiírt mondata a legfélelmetesebb. Legalábbis a legfélelmetesebb azon kívül, hogy pont most mutatták be ezt az egyébként már hét éve forgatott, az állami támogatás hiánya és a minimális költségvetés miatt végül csak idén befejezett filmet. Mert a Mindörökké így tényleg mintha csak néhány év múlva játszódna, pont ott, ahol élünk. Nem pedig csak egy elképzelt, (rém)mesebeli, sosemlesz jövőben, ahol kellene neki.
Mert a film, amelynek első vetítései véletlenül egybeestek Oroszország Ukrajna elleni háborújának kezdetével, azt mutatja meg, milyen lenne Magyarország akkor, amikor már évek óta tart a háború Európában.
És ez a vízió ma sokkal lehetségesebbnek tűnik, mint amilyennek egy hónapja vagy pláne egy éve tűnt volna.
A Mindörökké egy névtelen, korábban is alighanem szegény, lecsúszott magyar falu hétköznapjait mutatja meg; egy faluét, ahol jó ideje már csak azok laknak, akiknek valamiért nem kellett bevonulni a hadseregbe, a közeli frontra. Egy faluét, ahol az a néhány megmaradt, idős vagy sérült férfi már olyan régóta alkoholista, hogy aligha emlékeznek, milyen volt valaha józannak lenni; ahol aki tud, a helyi kórházban segít a haldoklók és a súlyos sérültek ellátásában; ahol a nők és a gyerekek már beletörődtek, hogy kilépni az utcára egyenlő az életük kockáztatásával, de így is elmennek a falu szélére az italmérésbe, ha az apjuk vagy a férjük odaküldi őket. Mintha nem lenne értéke az életüknek, vagy nem több, mint egy kanna rossz bor ára. És pont ez az igazság: a Mindörökké világában az életnek többé nincs értéke. Tarr Béla utolsó filmjében, A torinói lóban egy monumentális apokalipszis-vízióval visszacsinálta a teremtést; Pálfi kevesebbet, de bizonyos tekintetben még kegyetlenebbet vállal: ő a humanizmust csinálja vissza.
A film alapvetően elutasítja a megszokott formákat, nem kifejtett motivációjú tettek révén A-ból B-be eljutó cselekményre épít; nem egy történetet mond el, sokkal inkább bemutatja ezt a világot, ezt a rettenetes földi poklot, az emberiség embertelenségét. Ami mégis cselekményszerű benne, az valamelyest Tar Sándor El, valahová című novellájára épül, de abból inkább csak neveket, motívumokat vesz át, a forgatókönyvírók – Pálfi és Ruttkay Zsófia – minden lényeges dolgot megváltoztattak benne.
Az eseményeket egy épp a falu fölött lelőtt utasszállító gép roncsai indítják be: a főszereplő, Ocsenás János – aki egy harci sérülésből lábadozik, és amíg nem gyógyul meg, nem kell visszamennie a frontra – a lezuhant tárgyakból válogat. Hol egy jobb cipőt az egyik halott lábáról, hol egy jó fényképezőgépet, amit be lehet cserélni két üveg alkoholra a kocsmában, hol a repülő fedélzetén végül fel nem szolgált ételt és italt, amiből romantikus vacsorát lehet rittyenteni a gép egyik földbe állt, még füstölgő darabjának árnyékában a kórház ápolónőjével, akivel talán valamilyen szerelemre emlékeztető kapcsolat is kialakulhatna, ha ebben a világban még lennének érzelmek – kár, hogy már nincsenek.
Sok filmre mondták már, hogy nehéz nézni őket, de nem kellett volna elkiabálni ezt a kijelentést a Mindörökké előtt.
A filmnek ugyanis épp az az erőssége, ami a hátránya is: hogy végső soron nem tesz mást, mint hogy részletesen bemutat egy tökéletesen, végletesen értékvesztett világot, ráadásul speciálisan magyar – vagy legalábbis kelet-európai – szemszögből, az alkoholban eltompult falvak és a rendszerszintű mélyszegénység ábrázolásának hagyományai felől, a testi és lelki nyomor minden árnyalatával sötétszürkétől az alvadt vér sajátos feketéjéig. Mást viszont nem tesz, aki hagyományos történetmesélést vár, azt kielégítetlenül hagyja (a filmben még a legszélsőségesebb tettnek sincs következménye), a lecsúszás puszta ábrázolásán kívül nem mond el semmit a társadalomról, a politikáról vagy másról, így ilyen értelemben nem is fut ki sehová.
De ha az ember hajlandó letenni a megszokottból táplálkozó elvárásait, épp ez az „üresség”, ez a folyamatos nélkül az, ami kiadja a film erejét, mert így szíven tud ütni az a megállapítás, hogy egy hosszan tartó háború ehhez a teljes lealjasuláshoz, totális következmények nélküliséghez vezetne. Elveszne minden fogódzó, elveszne a lábunk alól a talaj, átalakulna mérgező mocsárrá, amibe folyamatosan egyre mélyebbre süllyednénk. Mintha azt mondaná Pálfi: ha már az emberéletnek sincs értéke – és hát mi mást sugallna minden háború? –, akkor semminek nincs, de nemcsak értéke nincs, hanem értelme sem, akkor mindent lehet.
Háborúban mindent lehet, csak élni nem.
És Pálfi ezt rengeteg eszközzel képes érzékeltetni. Például a teljes közömbösséggel, ahogy a falu lakói az elföldeletlen hullák között közlekednek, a rengeteg üveges szemmel, amelyekre hályogot vont a kocsma örök félhomálya. De persze főképp Ocsenás figurájával: Polgár Tamás olyan embert játszik kiismerhetetlen, jámbor komiszsággal, akiben látszólag még ott van az a szikra, ami az embert emberré tevő belső tűzből maradt meg. És a film azt mutatja meg, hogy ha netán tényleg maradt is egy szikra, abból már nem lesz tűz újra sosem: hiába várnánk, hogy a jól ismert, hollywoodi típusú forgatókönyvírás mintájára végül majd ő lesz az, aki megmutatja, hogy nem halt még ki a jóság a világból. De hát kihalt, az is a háború áldozata lett, így végül nem egy klasszikus értelemben vett végkifejlet, egy drámai csúcspont ad gyomrost a film végén, hanem az, hogy szó sincs ilyenről. Hogy még akitől jobbat várnánk, az se tud máshogy élni, az se tud embernek maradni az embertelenségben.
Ha „szabályosabb” filmről lenne szó, azt mondhatnánk, Pálfi két szélsőséget mutat be: Ocsenást, aki segíteni próbál az embereken, a kórházban dolgozik ápolóként, megborotválja az alkoholistákat, akik észre sem vennék maguktól, mennyire elengedték magukat, és Bérest, az egyik kocsmatölteléket, aki a többieknél is ellenszenvesebb (és akiről Menszátor-Héresz Attila meg tudja mutatni, kiállhatatlansága mélyén totális kiábrándultság és halálvágy van, ami ha mentségnek nem is elég, de némi együttérzést azért tud kelteni).
De valójában nincs két szélsőség, vagy ha van, hát ők is egyre inkább hasonulnak egymáshoz a történet során, ha máshogy nem, hát a „vétkesek közt cinkos, aki néma” elve alapján. Kettejük közt pedig ott van a magatehetetlen Margit, egy nő, aki talán szintén a lezuhant repülővel „érkezett”, és akit Béres maga mellé vett, mint egy kutyát (bár Ubrankovics Júlia inkább végtelen bizalommal megáldott, de minden más tulajdonság elvételével megvert gyermeknek játssza a figurát): róla hisszük azt, hogy majd Ocsenás megmenti őt a jobb világnak, de ilyesmi nem fér bele a Mindörökké kénköves valóságába.
Ez, a kénkő szaga az, ami végig árad Pálfi György filmjéből, és ami olyan nehéz néznivalóvá teszi a Mindörökkét. Nehéz néznivalóvá, és végtelenül pesszimista, vagy ami még rosszabb, talán realista kiáltássá:
Vigyázz, mert a háborúban az is meghal, aki élve marad!
A Mindörökké nem került szokványos mozis forgalmazásba, egy-két vetítésen lehet elcsípni – legközelebb március 11-én, pénteken és 13-án, vasárnap 20:15-kor az Art+ moziban –, de várhatóan nyár elején felkerül az HBO Max streamingszolgáltató kínálatába.
Megnéztük a Berlinalén győztes magyar filmet: Szovjetekről, magyarokról és megszálló katonákról nem épp így szoktak beszélni
