Ha egy teljesen üres teret elnevezek színpadnak, majd ezen a színpadon áthalad egy ember, és ezt egy másik ember nézi, az már színház. Ez volt Peter Brook fél évszázados úttörő gondolata arról, mi is kell ahhoz, hogy az ember alkotást hozzon létre. Ennek szellemében ha azt mondjuk, hogy elég egy jó történet, amit valaki egyszerűen csak elmond, és mindezt egy bekapcsolt kamera előtt teszi, az már tökéletesen elég ahhoz, hogy létrejöhessen egy jó film.

Egy olyan jó film, mint a Berlinálén is díjazott Rengeteg – Mindenhol látlak,

Fliegauf Bence új alkotása, amely a mozikat kihagyva az HBO GO-n érhető el (még akkor is, ha ott érthetetlen módon még csak a főoldalra se tették ki).

Elvileg létrejöhet tehát így is egy jó film, de persze sokkal valószínűbb, hogy nem jön, ahogy az üres téren átsétáló ember sem lenne önmagában túl izgalmas előadás. Inkább azt lehetne mondani: ahhoz, hogy így is jó film jöjjön létre, az alkotónak valamihez nagyon, lenyűgözően kell értenie.

Nagyon kell értenie ahhoz, hogyan tesz izgalmassá, feszültté egy történetet pusztán az, hogy milyen sorrendben, milyen ritmussal, milyen dramaturgiával adagolják hozzá az információkat. Nagyon kell értenie a fokozáshoz, a hatáskeltéshez és közben a visszafogottsághoz is, hogy az adott történet ne filmszerűen bombasztikus, hanem emberi és átélhető legyen. Nagyon kell értenie a stílushoz, nagyon kell tudnia, mikor kell vagy nem kell beszúrni egy-egy erősebb, pofonnal felérő szót a szövegbe, és persze nagyon jól kell tudnia, milyen sztorikba lehet belesűríteni az emberekben meglévő legalapvetőbb emberi tulajdonságokat, kicsinyességeket, frusztrációkat, traumákat, elnyomott érzéseket, szeretetvágyat, megértéshiányt. És nagyon kell értenie az emberek közötti játszmákhoz. Azokhoz a játszmákhoz, amelyek miatt az ember nem azt mondja és nem azt teszi, amit mondania vagy tennie kéne, amelyek miatt nem hisz a másiknak, amelyek miatt sebeket okoz vagy szerez, amelyek megmérgeznek bármilyen kapcsolatot, és amelyekbe akár bele is lehet halni.

Keresztes Felícián

HBO

Az ilyen játszmák a Rengeteg – Mindenhol látlak valódi főszereplői, minden színész csak mellékszereplő lehet mellettük. A film hat különálló történetet mond el (plusz egy nyúlfarknyi epizód jelenti a bevezetőt és az epilógust), két vagy három szereplő párbeszédeivel: a felszínen semmi közös nincs bennük, mind megállná a helyét húsz-huszonöt perces, önálló kisfilmként is, de az a séma, amire és ahogyan felépülnek, nagyon is összeköti őket. Mindnek egy súlyos konfliktus, valós vagy „csak” érzelmi tragédia jelenti az alapját, ezzel próbálnak valahogy – jól vagy rosszul, de azért többnyire inkább rosszul – megküzdeni a szereplők, miközben a nézők számára mondatról mondatra derül ki, hogy miről is van szó valójában, miért súlyosabb az adott helyzet annál is, amilyennek először tűnt. A történetek között van vitás körülmények között elvesztett anya; van féltékenységi dráma, amely valójában nem a féltékenységről, hanem valami komolyabbról kellene, hogy szóljon; van a meddőséggel szembenéző pár; vannak veszélyes műtétre készülő, idős apa, az ő fiatal barátnője és a fia közti feszültségek; szóba kerül a vallásos gyereknevelés és a haldoklókon nyerészkedő kuruzslók is.

Fliegauf ugyan saját 2003-as, Rengeteg című filmje kvázi folytatásaként készítette el a Rengeteg – Mindenhol látlakot, és a kisfilmfüzéres forma meg a képi megvalósítás stimmel is, de mindenben, ami fontos, nemhogy nem folytatása, inkább ellentéte az új a réginek. A 2003-as filmnek épp az volt a lényege, hogy a sztorik szürreálisba hajlottak, vagy legalábbis sokszor elrugaszkodtak a realitástól, értelmük a szó köznapi értelmében nem mindig bontakozott ki, inkább ébresztettek asszociációkat, és szinte mindent a nézőre bíztak, mintha a valódi filmnek a fejünkben kellett volna megszületnie a vászon helyett.

Ehhez képest a Mindenhol látlakban épp az a nagyszerű, hogy mennyire kompaktak, téttel bíróak, letaglózóak, néha katartikusak az egyes történetek, mennyire mesterien épülnek fel, és hogy mennyire összetett érzéseket, komoly dilemmákat képesek belesűríteni abba a húsz percbe, hány és hány aspektusát világítják meg egy-egy kérdésnek, hány újabb kérdést vetnek fel a szereplők szavai vagy cselekedetei, akár a legutolsó pillanatban, szavak nélkül is, egyetlen hirtelen odébb rántott kamerával, mint a kuruzslóról szóló epizódban. Hogy mennyire intelligensen bontja ki és járja körül Fliegauf a témák minden felmerülhető vonatkozását, hogy mindezek mennyire gondolatébresztőek, (akár önmagunkkal folytatott) vitára ingerlőek. És hogy mindemellett mennyi jellemrajz is elfér bennük, mert persze nemcsak intellektuális síkon érdekesek a történetek, de a beszélők közti kis összecsapások remek elemzése miatt is, és azért, mert jól megmutatják, mennyi kis – vagy épp egészen kegyetlen – odaszúrás fér el egy mondatban, mennyi mindenről árulkodhat pár szó, pár kérdés vagy csak pár gesztus.

A Rengeteg – Mindenhol látlak a történetmesélés magasiskolája.

Tanítani lehetne, milyen eszközökkel teszi Fliegauf még hatásosabbá a sztorikat: például, ahogy az első jelenetben a lány úgy beszél élete legnagyobb traumájáról, anyja elvesztéséről, hogy a kerettörténet szerint egy iskolai előadáshoz próbálja el a prezentációját, így pedig rengeteget hozzátesz a feszültséghez, hogy szenvtelenül, hivatalos szóhasználattal – „Tizenhárom óra ötven perckor hagyta el a lakást” –, magától eltávolítva beszél saját magáról és az érzéseiről, miközben természetesen a lányt játszó (és Berlinben a legjobb mellékszereplő díját elnyerő) Kizlinger Lilla arcán tökéletesen látszik, mennyire nem tudja eltávolítani magától a dolgot, hogyan is tudná. Vagy hogy mekkora hatása van annak, ha egy beszélő teljes átéléssel beszél valakiről tíz perce, majd kiböki, „Na és akkor ő egyszer csak meghalt”. Vagy ennek az ellenkezője, amikor egy érzelmileg végletekig túlfűtött elbeszélés után a másik fél leüti az egészet valami olyan válasszal, hogy „Aha, akkor ennyit akartál mondani?”

Fancsikai Péter

HBO

Fliegauf trükkjei között olyanok is vannak, mint amikor megfordítja a viszonyokat, és a szülő szájába ad buta érveket, a vele vitatkozó gyerekébe pedig felnőttesen éretteket. Mindehhez persze a kiváló színészi alakítások is kellenek, amelyek néha egészen meglepőek, főként az említett, gyerekes jelenetben, amelyben Fliegauf Bence saját, teljesen amatőr kisfia, János játszik úgy, hogy minden egyes szava, gesztusa hiteles, ahogy annak érződik minden érzelme is. Az anyjaként Balla Eszter megmutatja, mennyire jó drámai szerepben is: egyetlen szemöldökráncolással ki tudja fejezni teljes anyai szerepét és fiához való hozzáállását.

Nem ő az egyetlen profi színész a stáblistán, a például az Aranyéletből is ismert Végh Zsolt az anya haláláról szóló jelenetben sűríti egy arckifejezésbe minden haragját, hogy aztán megmutassa, fojtott hangja arra is alkalmas, hogy egészen félelmetesnek tűnjön kicsinyessége és aljassága Kizlinger Lilla folyamatosan elnyomott félelmet és ennélfogva esendő bátorságot sugárzó karakterével szemben. Az amatőr szereplők esetenként a színészekétől eltérő hanghordozása pedig itt nem kívülállóságot jelez, hanem ellenkezőleg, abszolút emberivé teszik a dialógusokat. Emlékezetes például, ahogy a kisstílű féltékenysége miatt idegességén túljutni nem tudó Jakab Julival egy jelenetben játszó Cziffer László nemtörődömséget sugárzó, foghegyről odavetettnek tűnő szavai mögül percről percre egyre jobban kibontakozik az aggodalom, a gondoskodás és a felelősségtudat.

Ebben a filmben nincs hamis alakítás, ami a szokottnál is nagyobb szó úgy, hogy a kamera éppúgy fogságba ejti a színészeket, mint a kalitkának tűnő, mindig szűk, klausztrofób terek: szinte csak arcközelikből áll a film, így a legkisebb csalás is feltűnne. Ezen kívül még a színészek keze játszik: Gyuricza Mátyás és Nyoszoli Ákos folyamatosan instabil kézikamerája újra meg újra levándorol a kezekre, ami elsőre fura ötlet, de aztán kirajzolódik a célja. Egyrészt a tétován kalimpáló, pótcselekvéseket végző kezek is hozzáadnak a szereplők elveszettség-érzéséhez, tanácstalanságához, másrészt a magányt és az emberek közötti kapcsolatok kudarcát is ki tudják fejezni: a kezek szinte soha nem érik el egymást, vagy ha igen, az egyik kicsúszik a másikéból, és vele együtt a pár között valaha talán jelenlévő összhang is.

Lénárt István

HBO

Különleges, szokatlan és formai megvalósítása miatt sokaknak elsőre talán ijesztő film a Rengeteg – Mindenhol látlak, mégis percek alatt megérzi az ember, hogy nemhogy autós üldözésre nincs szükség az izgalomhoz és ahhoz, hogy magával ragadjon egy film lendülete, de még arra sem, hogy mást is lássunk egy jelenetben egy arcon kívül. És még azt sem lehet mondani, hogy a történetek miatt ez inkább az író Fliegauf filmje lenne, mert bár kétségkívül a sztorik a tartóoszlopai, de a rendező megtalálta azt az összhangot szöveg, színészi játék, forma és a mindezeken túli, szavakkal nehezebben megfogható dolgok között, amelyek miatt a Rengeteg életre tudott kelni, és amelyekről úgy érezni, ha bármit is megbolygatnánk bennük, máris rosszabb lenne az egész. Ritka és nagyon örömteli együttállás az ilyen.

Még több kultúra a Facebook-oldalunkon, kövessen minket: