J.R.R. Tolkien - A Gyűrűk Ura

„Ez neked tetszeni fog, tündérek meg törpék vannak benne” – passzolta át az első kötetet, A Gyűrű Szövetségét a szomszéd gyerek, és nem téved, aki némi beszólási hajlandóságot is felfedez ebben a mondatban. A srác egyébként beletrafált, később fontos könyvvé vált nekem A Gyűrűk Ura – ha nem is feltétlenül irodalmi szempontból.

Tízévesen rettenetesen félelmetesnek tűnt a rosszakaratú fákkal telenőtt Öregerdő, vagy a hősöket üldöző Gyűrűlidércek, így elsőre nem is sikerült végigolvasni a történetet. Teltek-múltak az évek, és amikor az első hírek megérkeztek, hogy film készül A Gyűrűk Urából, gyorsan kiadták újra magyarul a három könyvet, nekem meg eszembe jutott, hogy tényleg, volt az a sztori – az angol Tolkien professzor privát mitológiateremtésének gyümölcse.

libri.hu

Három vaskos köteten átívelő történet a hobbitokról, akik kicsik, de képesek megmenteni Középföldét. A nemes tündékről, akik lassan elhagyják ezt a világot, és velük veszik el valami megfoghatatlan szépség is. A hatalom gyűrűiről, amelyek megkísértik és megrontják az embereket. És egy nagy háborúról, amelyben a mellékszereplőket és a bukott hősöket tulajdonképpen jobban szerettem, mint a piedesztálra emelt főszereplőket.

Karácsonykor ott volt a fa alatt a három könyv, és utána ki nem lehetett robbantani az olvasásból, amíg be nem fejeztem. Mint kiderült, ezzel nem voltam egyedül. Később közösség alakult a rajongókból, Tolkien Klubot, nyári tábort szerveztünk, és néhányan igazi barátokká váltak, akik azóta is kísérnek.

Gyerekkorom óta minden karácsonyra kaptam könyvet, és mindig szerettem bekuckózni ilyenkor a fotelbe és csak olvasni. De A Gyűrűk Ura tette a karácsonyi olvasást meséssé.

Pár évig, amit csak értem, elolvastam Tolkientől meg Középföldéről, mert elvarázsolt a világa. Aztán kinőttem. Viszont ilyenkor, karácsonytájt valahogy azóta is fantasyt kell olvasni. Újra meg újra leveszem A Gyűrűk Ura köteteit, és csak elkezdem valahol, mindegy, hogy hol. Vagy ugyanígy a Harry Potter-könyveket ki tudja, hányadszorra, vagy a Végtelen történetet, vagy a Momót, vagy valami más klasszikust, ami kedves és nem zaklat fel, és jól megfér a fenyő és a sütik illatával. (Sándor Anna)

Polcz Alaine - Karácsonyi utazás: halál és cserepek

Ezt a könyvet olvasni olyan, mint amikor a jégbe fagyott utcát, a szürke, téli eget és a csikorgó tájat a kellemesen meleg szobából, kezünkben egy nagy meleg teával szemléljük. Bizsergető érzés, ami valahogy a kinti halálos nyugalom és a benti tűz, az élettel teli sárgás fények ellentétéből fakad. Polcz Alaine könyve a súlyos mínuszoktól megdermedt Erdélyben játszódik a hetvenes években karácsonykor, és önkéntelenül is összébb húzzuk magunkon azt, ami éppen rajtunk van; híresen pontos megfigyelőképességével annyira érzékletesen adja vissza a kemény, zimankós telet.

Annak a karácsonynak pedig, amely a lapjain megelevenedik, sokkal inkább köze van ehhez a zord és valóságos világhoz, mint a szirupos karácsonyi vígjátékoknak. Ebből a könyvből hiányzik minden giccs, christmas carol, csilingelő száncsengő, szerelem a fagyöngy alatt.

Itt csak a prózai igazság van, meg a tűzhelyen fortyogó töltött káposzta (az egyetlen meleg dolog az egész történetben). Talán éppen ezért szeretem annyira ezt a könyvet.

A Karácsonyi utazásban Polcz Alaine azt a néhány napját idézi fel, amikor egyik karácsonykor el kellett utaznia Erdélybe, Vízaknára egy temetésre a rokonokhoz. Sajnos az élet tökéletesen érzéketlen az olyan dolgokra, minthogy a karácsony a szeretet ünnepe, amit meghittségben meg boldogságban kellene együtt töltenünk. Ezúttal például úgy hozza a sors, hogy Polcz egy hozzátartozója éppen most halálozik el. A vízaknai, isten háta mögötti világba pedig beszűrődik a móriczi sejtés: Miklós bácsiról nem tudni, hogy csak úgy magától halt-e meg, vagy halálra éheztették, esetleg rajtaütésszerűen meggyilkolták őt a rokonok.

bookline.hu

Akárhogy is, az elbeszélő író egy pillanat alatt belecsöppen kisoroszi nyugodt otthonából egy konfliktusos zónába, amit talán kevésbé radikálisan, de mindenki megtapasztal, ha évente csak egyszer indul látogatóba a nagycsaládhoz. A vidéken hátrahagyott és ritkán látott rokonság ügyes-bajos dolgai, pletykái, nyűgjei mintegy rázuhannak a frissen jött vendégre, és ebben az erdélyi miliőben egy halálesethez, egy hagyatéki vitához, a jégpáncél miatt késő vonatokhoz és úgy általában a Ceausescu-rezsim szegénységéhez képest igazán mellékes dolog a karácsony. De nem baj, jól van ez így is, most legalább picit együtt vannak. Most kicsit legalább megállt az idő. Polcz Alaine könyve pedig éppen ilyen. Megfeledkezhetünk a saját időnkről általa. (Csatlós Hanna)

Carl Sagan: Cosmos

Nem tudom, mit gondolunk a kuckózásról, de az a könyv, amely nekem ezt az élményt adja, aligha nevezhető tipikusan kuckózós könyvnek – viszont ennyi különutasságot simán el kell viselnie a műfajnak.

Carl Sagan Cosmos című könyve az ezen a címen futó ismeretterjesztő sorozatának az írásos verziója (magyarul csak a DVD-sorozat érhető el, a könyv nem), ami azt is jelenti, hogy olvasás közben néha hallom is a hangját, márpedig kevés olyan megnyugtató hangot ismerek, mint Sagané. És amilyen magával ragadó előadó, olyan elegáns író, szóval tudja fokozni.

Carl Sagan úgy adja át a tudást, hogy közben mozgósítja az olvasó képzelőerejét.

És valahol nagyon jó elszakadni a mindennapoktól, a gravitációtól, a feladatoktól, a mégiscsak szűk látókörtől, amit az emberi létezés jelent, és a végtelenig szélesíteni a horizontot.

Ez a perspektívaváltás egyszerre derűs és felkavaró, de pont ezért, ennek a kettőségnek (is) a feldolgozására van szükség a bekuckózáshoz. Lehet persze villamoson is olvasni, de ott azért elég nehéz ámulatba esni. Márpedig Carl Sagan nagyon ért az ámulatba ejtéshez.

bookdepository.com

Sagan nemcsak tudós, hanem valahol költő is, ezért is képes nagy erővel megszólítani a fantáziát, és mivel a témája – a kozmosz – olyan hatalmas, a gondolatainkat sem szoríthatjuk be, kénytelenek vagyunk engedni szárnyalni őket, hogy élvezni tudjuk a könyvet. Sagan minden mondatából sugárzik, mennyire imádja, amit csinál, már-már gyermeki a lelkesedése, és ez a lelkesedés az olvasóra is átragad. Én néha azt veszem észre magamon, hogy lélegzetvisszafojtva olvasom.

A tévésorozat a nyolcvanas években futott, a könyv 1985-ban jelent meg, vagyis gondolhatnánk, hogy a tudományos fejlődés több ponton már átlépett rajta. Sagannek viszont nagyrészt sikerült úgy megírnia a könyvet, hogy ez minket ne tartson vissza az olvasásban, ő ugyanis tudja, hogy egy elmélet addig él, amíg egy másik elmélet le nem váltja. És ha már elméletekről van szó: Sagan nagyon komolyan veszi a tudományos ismeretterjesztést, ő tényleg képes továbbadni a tudást, úgy, hogy az is megértse, átérezze, felfogja, akinek nincs különösebb tudományos előélete (ez vagyok én). Közben bejárhatom vele az időt és a teret az univerzum születésétől a ki tudja meddig tartó jövőig, miközben kénytelen vagyok belegondolni, hogy mit jelent embernek lenni, hol a helyem, és mi célja lehet az életnek ebben a borzasztó nagy univerzumban, a borzasztó kicsi atomok között. Ilyen gondolatokhoz jól jön egy meleg takaró. (Vándor Éva)

Oravecz Imre: 1972. szeptember

„Mert világossá vált előttem, hogy ami rám szakadt, és bárkire rászakadhat, az nem volt, az sosem véletlen, és valahol van rá magyarázat, ha van egyáltalán emberi ésszel felfogható magyarázat arra, amibe képtelenek vagyunk beletörődni” – írja Oravecz Imre az 1972. szeptember harmadik kiadásának előszavában. Nem emlékszem, hogyan került hozzám annak idején a mára már kissé ütött-kopott kötet, de egészen biztos vagyok benne, hogy az évek múlásával sem veszített semmit a jelentőségéből.

bookline.hu

Oravecz nem regényt írt, az 1972. szeptember tulajdonképpen prózaversek sorozatából áll, olyan hosszú mondatokból, amelyeket néha csak egy-egy vessző szakít meg. A darabok mégis egy történetté állnak össze, mert mindegyik főszereplője azonos: van az Én és a Te – de ahogy a Te sem egy személy, hanem több alakból összegyúrt –, úgy az Én is, aki nem egyenlő a szerzővel, mindig változik. A viszony is mindig más, megjelenik benne a közös életből távozó nő, a régi ismerős, akivel tesznek egymásnak egy szívességet, a nő, akit sürgősen el kell hagyni vagy el kell fogadni, és a nő, aki után nem marad más, mint szexuális vágyálmok. Vagy még azok sem.

A főhős mindig más intenzitással próbálja megfejteni ezeket a kapcsolatokat, mindig másképp emlékszik, és miközben válaszokat keres, apránként magáról is megsejt valamit. Mert hiába csak a Te (vagy a Másik) tükrében látja magát, mégiscsak életveszélyes önvizsgálat ez. Kitárulkozás, a kegyetlenebbik fajtából. A kötet – már a műfajból kifolyólag is – megállás nélkül vívódik, dinamikus, feszültséget kelt, ez pedig soha nem oldódik, maximum csitul valamennyit. Nagyjából ahhoz tudnám hasonlítani, mint amikor az ember a fürdőszobakövön fekszik, és felváltva üvölt meg zokog. Meg persze ahhoz, amikor rájön, hogy egyszer fel is kéne kelni onnan.

Ennek persze semmi köze nincs a klasszikus bekuckózós-megnyugvós hangulathoz, sokkal inkább ahhoz, hogy a karácsonytól már csak egy ugrás az új év, amitől kicsit mindig azt várjuk, hogy tiszta lappal indulhassunk benne.

De az új évtől – csak úgy – semmi nem változik meg, a könyv pedig jó apropót szolgáltat arra, hogy magunkról is tanuljunk valamit, miközben az Én meg a Te harcát nézzük. (Czeglédi Fanni)

Még több Élet + Stílus a Facebook-oldalunkon, kövessen minket: