hvg.hu: Úgy tűnik, van némi előrelépés abban, hogy kevésbé stigmatizáljuk a függőket. Mi az az üzenet, amit még mindig nagyon nehéz átadni, ha erről a témáról van szó?

Kapitány-Fövény Máté: Leginkább az, hogy milyen mértékben elterjedt a függőség. Fontos üzenete a könyvnek is, hogy az addikció mint jelenség nem egy egzotikus sziget, ahol ott vannak izolált magányukban a heroinisták meg az alkoholbetegek, és távolról borzonghatunk rajtuk, hiszen nagyjából minden második ember belecsúszhat valamilyen függőségbe. Az alkohol-, drog-, gyógyszerfüggőség már benne van a köztudatban, de a viselkedési addikciók sokkal kevésbé.

hvg.hu: A könyv azért az Ezerarcú függőség címet kapta, mert – azt írja – arcot akart adni a szenvedélybetegségeknek, hogy a függőkben ne a trógert lássák az emberek.

K-F. M.: Igen, mert vannak tisztán kialakult sztereotípiák a függőkről. Mit gondolnak sokan arról, hogyan néz ki például a heroinista? Kapucniban, beesett arccal, elvonástól remegve vár ránk a sikátorban egy késsel? A valóságban a heroinisták közössége elképesztően változatos: a diplomástól a kétkezi munkásig, a prostituálttól a gyülekezeti tagig mindenféle ember küzdhet opiátfüggőséggel. Az alkoholnál még inkább így van, hiszen az alkoholizmus még több embert érint.

Fazekas István

hvg.hu: De ez a függőnek is csapdahelyzet: ha iszom, de az van a fejemben, hogy az alkoholisták ápolatlanok és csak a kocsmapultot támasztják, akkor nehezíti a felismerést, hogy én közben elvégzem a munkámat, ellátom a családomat, pénzt keresek.

K-F. M.: A felismerés a legfontosabb lépés. Egyes becslések szerint nagyjából a függőknek csak a tíz százaléka jut el terápiába. A maradék nem megy el, mert szégyelli magát, fél a stigmától, vagy mert nem ismeri fel a problémát, hiszen annyira normálissá vált, hogy állandóan, minden összejövetelen és ünnepen iszunk, hogy fel sem tűnik neki, nem is észleli, hogy talán neki is gondja van az alkohollal.

hvg.hu: A könyvben félig fiktív történeteken keresztül mutatja be a függőségek természetét. Megismerünk többek között egy társfüggő és egy heroinista nőt, egy videójátékfüggő és egy szexfüggő férfit. Mi alapján építette fel az életutakat?

K-F. M.: Első körben nem is a terápiás esetekből indultam ki, hanem az életszakaszokból. A célom az volt, hogy egy-egy életszakaszbeli elakadáshoz olyan terápiás esetet találjak, amely jól leképezi az adott problémát. Sokat írok a születés előtti, genetikai részről, az egész kora gyermekkortól kezdve a kötődés kialakulásán át a későbbi, gyerekkori traumákról, az identitáskeresésről, a krízisekről, arról, hogy az ember hogyan találja meg a helyét a világban.

Az identitáskrízis és a szenvedélybetegség közötti kapcsolat szemléltetéséhez például egy olyan tizenéves srácot választottam, akinek még nem alakult ki a szexuális orientációja, aki minden áron el akarja nyomni homoerotikus vágyait, ám aki az amfetamint tudattalanul arra használja, hogy megnyíljon kicsit, és meg tudja élni, rá tudjon jönni, hogy valóban meleg-e.

Minden addikciónak van funkciója, ami által valamilyen szerepet betölt az egyén életében.

Nem véletlenül alakulnak ki ezek a sorsok, és arra kell rájönni a terápiában, hogy a függőséggel milyen lyukat próbál betömni az illető.

HVG

hvg.hu: Érdekes, hogy ahhoz képest, hogy milyen hosszú út vezet a felismerésig, ha egyszer megtörténik, gyakran jól esik újra és újra beszélni róla.

K-F. M.: A coming outnak elképesztő felszabadító ereje van. Azt látjuk, hogy amikor valaki bevallja, hogy függő, onnantól kezdve ismételt vágyat érez arra, hogy újra és újra átélje a coming out katarzisát, minél több helyen megossza a világgal: igen, szenvedélybeteg vagyok. Addig úgy éli meg, hogy ő bujkál az árnyékban, aztán amikor kilép a fényre, rájön, hogy nincs egyedül, és felfedez egy csomó ugyanilyen problémával küzdő embert.

hvg.hu: Milyen tényezők hajlamosíthatnak arra, hogy örököljük a függőséget?

K-F. M.: Az egyik legfontosabb tényező a középagyi területen elhelyezkedő jutalmazórendszer. Ha eszünk, futni megyünk, beszélgetünk, szexelünk, akkor örömérzetet okozó kémiai anyag szabadul fel. Átlagembereknél, azoknál, akiknél nincs addikciós hajlam, elegendő ez a belső jutalmazás, de annál, akinél veleszületett módon alulműködik ez a jutalmazórendszer, hiába csinálja pontosan ugyanazt, mint a többi ember, azt fogja megélni, hogy nem elég, valami nem oké. Ilyenkor kompenzálni kezd, és keresi azokat a plusz stimulációs forrásokat, amelyek hatására jobban érezheti magát.

A függő embereknél a figyelmi rendszer is sokkal inkább kihegyeződik az addiktív ingerekre. Egy alkoholista, ha meglátja egy sörösüveg képét, ahogy gyöngyöznek rajta a cseppek, fiziológiai értelemben is teljesen máshogy reagál, bizonyos régiókban magasabb agyi aktivitást és sóvárgást mutat.

A harmadik fontos tényező a viselkedés szabályozása. Megtanulunk bizonyos szabályokat, amelyekhez aztán alkalmazkodunk. Ha azt mondja a szabályrendszer, hogy nem szabad, hogy öljek, raboljak, akkor le kell gátolnom a viselkedésemet, de akinél ez nem működik megfelelően, az nem biztos, hogy megfelelő mértékben tudja kontrollálni magát.

Fazekas István

hvg.hu: A könyvben bemutatja a társfüggő Szilvia történetét: ma már sok emberre rásütjük, hogy társfüggő, de mintha hamis kép élne a fejünkben arról, mit is jelent ez valójában.

K-F. M.: A köznyelvben a társfüggőség alatt leginkább azt értjük, hogy nem tudok egyedül lenni, folyton kell, hogy legyen valakim. Ennél azért jóval komplexebb dologról van szó. Gyakran ugyanis éppen az a helyzet, hogy a társfüggő erőt merít abból, hogy párja deviáns, esetleg bántalmazza őt, ezért sok esetben manipulálja is partnerét, hogy az továbbra is deviáns maradjon. A társfüggőnek tehát titkon az is az érdeke, hogy fennmaradjon ez az egészségtelen kapcsolati szituáció, mert így érzi jobbnak magát, mint a másik. A társfüggőség nagyon összetett jelenség, és nem csak párkapcsolatban értelmezhető, hanem szülő-gyerek, kollegiális vagy baráti kapcsolatban, illetve terápiás viszonyrendszerben is létrejöhetnek ilyen típusú játszmák, dinamikák.

hvg.hu: A társfüggőséget még akkor is nagyon nehéz felülírni, ha valaki felismerte és dolgozik a megoldáson. Nem ritkán újra és újra párkapcsolatba kezd egy függővel. Mondhatni „betalálják”.

K-F. M.: Nehéz felülírni, mert ez egy sokkal mélyebb, korábbi elakadás, amelyet vissza lehet vezetni a kisgyermekkorban kialakuló kötődéshez. Itt lehet persze azt mondani, hogy túl nagy terhet rakunk a szülőkre, az anyák joggal vannak felháborodva, amikor a lélektanban esetleg minden problémát az anya-gyerek kapcsolat elégtelenségére húzunk fel. De azt látjuk, hogy tényleg nagyon fontos, hogy van-e bizalmi, szeretetteljes kötődés, hiszen a gyerek ott, abban a kis családi műhelyben tanulja meg a világot. Ha ezt nem kapja meg, akkor ugyanez a bizonytalanság meglesz a párkapcsolataiban is. Hogy őt bármikor el lehet hagyni, meg lehet csalni, lehet bántani. A terápiában nem csak azt lehet felismerni, hogy honnan fakad a társfüggőség, az ott kialakuló bizalmi kapcsolat mutathat egy újfajta mintát a biztonságos kötődésre, és ennek a kapcsolódásnak van egyfajta resztoratív hatása.

Shutterstock

hvg.hu: Hosszan ír a szenvedélybetegségekhez is köthető korjellemzőről, az infantilizálódás tendenciájáról, azaz arról, hogy a férfiak – de a nők is egyre nagyobb számban – viszik tovább felnőttkorukra a gyermeki viselkedés és érdeklődés jellegzetességeit. Milyen okok lehetnek a háttérben?

K-F. M.: Minél kevesebb gyereket vállal a család, annál inkább felértékelődik a gyermekek jelentősége, féltettsége. Manapság ezt intenzív szülői jelenlétnek hívjuk: a szülőnek minden téren ott kell lennie, segítenie kell, figyelnie kell a gyerekére, miközben egyre kevésbé tudja elviselni a gyerek rossz érzéseit. Részben egy nagyon túlféltett, túlóvott nemzedékről van szó, részben pedig egy igencsak elhanyagolt generációról, akit felerészt a képernyő nevel. Azt gondoljuk, attól leszünk jó szülők, ha mindent megadunk a gyermekünknek, de a gyerek valójában akkor tud majd dolgokat tenni saját magáért, akkor lesz kompetens, képes az önálló gondolkodásra, ha hagyjuk érvényesülni azokban a helyzetekben, ahol kipróbálhatja magát.

Az sem véletlen, hogy a depressziós arány nő: jóléti társadalmakban élünk, egyre kevesebb a háború, mégis egyre több a depressziós, mert a hétköznapi stresszt is nehezen tűrjük, nem tudunk mit kezdeni a problémáinkkal. És persze hatalmas nyomást helyezhet ránk a fiatalságkultusz is: legyünk örökké fiatalok, addig vagyunk értékesek. Ebből is következik, hogy harmincas-negyvenes férfiak egész nap a Playstation előtt ülnek, de már a nők között is egyre többen vannak azok, akik a maguk módján gyerekek maradnak.

hvg.hu: Külön fejezetben tárgyalja a serdülőkori szenvedélyeket, de lépjünk egyet hátra: mit tehet a szülő, ha a gyereke betépve, részegen ér haza? Általában a pánik jellemző: vagy azért, mert túl sok vagy azért, mert túl kevés információja van a szerekről.

K-F. M.: Jellemző az is, hogy a szülő azt hiszi, sokat tud a különféle szerek hatásairól, veszélyeiről, de valójában csupán téves információi vannak. Régről berögzült tévhitek, mint például a kapudrog-elmélet. Ha a gyerek egyszer marihuánát szív, akkor rögtön arra gondolunk, törvényszerű, hogy heroinista lesz, látjuk, hogy jövőre már átlyukasztott vénákkal fekszik majd valamelyik árokban. Tudjuk, hogy valójában ez nem igaz. Az már nagyon jó kiindulási alap, ha a gyerek egyáltalán elmondja a szüleinek, hogy berúgott, betépett, hogy furán érezte magát, vagy hogy bekerült a toxikológiára. Ha nem mondja el, vagyis lebukik, a legjobb, amit a szülő tehet, hogy higgadtan kezeli a helyzetet. Azt gondolnánk, hogy a tekintélyelvű gondolkodásmódnak, az üvöltözésnek elrettentő hatása lesz, de ez csak eltávolítja a gyereket a szülőtől. Azt fogja érezni, hogy nem lehet megbeszélni a dolgokat. Nyitott, kétoldalú kommunikáció helyett egyirányú parancsokat észlel.

Azt gondolom, a szülő dolga ilyen esetekben, hogy rájöjjön, miért van szüksége a gyermeknek arra, hogy szereket használjon. Ha azonban rossz társaságba keveredik, azt sem nézheti tétlenül a szülő, vannak szituációk, amikor igenis erélyesen kell fellépnie, és adott esetben megtiltani a további találkozást. Ekkor viszont kell egy alternatíva, hogy hová mehet helyette, hiszen nem lehet megfosztani a közösségtől. Arra biztatnám a szülőket, hogy gondoljanak vissza a saját kamaszkorukra: kipróbáltam ezt meg azt, végül gazember lettem tőle? Nem törvényszerű, hogy ha a gyerek próbálkozik, kísérletezget, annak borzalmas vége lesz.

Fazekas István

hvg.hu: Számos családban problémát okoz a videojáték is, gyakorlatilag alig lehet kirobbantani a gyereket a gép elől. Ha szabályokat állítunk fel, akkor általában jön a hiszti.

K-F. M.: Ez egy hosszas társadalmi folyamat eredménye és nemcsak Magyarországon jelentkezik. A szülő-gyerek szerep egyre kevésbé tisztázott, felborult a „hierarchia”, haverkodó viszony alakult ki. Szokták is mondani, hogy anyám a legjobb barátnőm. Ez nem szerencsés, hiszen a szülő a gyerek életében teljesen más szerepet, funkciót tölt be, és kell, hogy legyen tekintélye a gyerek szemében, a szó jó értelmében.

Rossz irány, hogy gyakorlatilag a lekötelezettjei lettünk a gyerekeinknek. Mintha azt éreznénk, hogy adósaik lettünk azért, mert szeretnek minket, és ezért bármit megteszünk értük, bármit megengedünk nekik.

Másrészt nem bírjuk el a frusztrációt, ha kiakad, ellenáll, ezért még inkább fejet hajtunk a hiszti előtt. Vagy éppen nem töltünk vele elég időt, emiatt bűntudatunk lesz, azt pedig engedékenységgel próbáljuk kompenzálni. Mindenképpen érdemes következetesen viselkedni és szabályokat felállítani.

hvg.hu: A jelenlegi helyzetben Magyarországon a prevencióra kellene nagyobb hangsúlyt fektetni, vagy arra, hogy növeljük az ellátás színvonalát?

K-F. M.: Ha a modern orvoslást nézzük, mindenképpen a prevencióra. Tüneti kezelés zajlik, az emberek úgy szocializálódtak, hogy csak akkor mennek orvoshoz, ha már nagyon fáj, adott esetben még a Dallas végét is megvárják, és csak utána hívnak mentőt. Ami a függőséget illeti, keveset beszélünk a környezeti prevencióról, ami pont arra irányul, hogy a kulturális szemléletmód változzon meg. Érdemes lenne olyan programokat indítani, amelyek a szenvedélybetegségekhez fűződő viszonyunkkal foglalkoznak, akár már kisebb korban is beszélni arról, hogy a tinédzsereket vagy a felnőtteket milyen viszony fűzheti a különféle szerekhez, hogy mi a különbség intimitás és szexfüggőség között, hogy miért mondja a társadalom, hogy „igyál, igyál, igyál”, ugyanakkor miért fordul el azoktól, akik túl sokat isznak. A könyvben ezen kérdésekre is igyekeztem választ adni.

Még több Élet + Stílus a Facebook-oldalunkon, kövessen minket: