„Szeretem ezt a panaszkultúrát is, mert annyira otthonos számomra” – Mérő László hazaszeretetről, magyar paradoxonokról

Én azért élek, mert 1944-ben egy nyilas srác odaszólt a társainak, akik tereltek egy menetet a Duna felé, hogy: „Hé, az ott a szomszéd lány, az Ági, azt ne vigyétek.” Erre az Ágit elküldték a sorból, és öt év múlva ő lett az anyám. És azért élek, mert egy fiatalember megszökött a vonatról, amely csak az egyik irányba szállított utasokat, és elindult hazafelé. Sopron körül rájött: nincs már annyi ereje, hogy még 250 kilométert megtegyen gyalog. Lesz, ami lesz, felszállt egy vonatra, leült egy alvó nyilas őrmester mellé, feltette a sárga csillagot, és keresztbe tette a kezét az ölében. A kalauz nem kérdezett semmit. A nyilas őrmester, aki végig az úton mélyen aludt, Kelenföld előtt elkezdett feltűnően krákogni – jelezte, hogy most tessék eltűnni. A fiatalember erről a vonatról is sikeresen megszökött. Öt év múlva ő lett az apám.

Két nyilas honfitársamnak köszönhetem, hogy élek. Nem csoda hát, hogy különösen fogékony lettem a fura paradoxonokra.

Talán azért szeretem Magyarországot annyira szenvedélyesen, mert ez az ország bőven terem ilyeneket. A legváratlanabb helyzetekben kap az ember segítséget olyanoktól, akiktől nemcsak nem várta, de elképzelni sem tudta volna.

Magyarországon a természetes szociális kód a panaszkodás. Erre akkor ébredtem rá, amikor egy holland lány a magyar vállalkozókról írta a doktori értekezését. Eleinte nagyon nem értette, miért panaszkodnak neki megállás nélkül az interjúalanyai, akik pedig szemmel láthatóan sikeres vállalkozók. Még az is megfordult a fejében, hogy talán az adóhivatal ügynökének nézik. Lassanként jött rá, hogy senki sem az álorcáját mutatta neki, hanem nagyon is az igazit. Ebben az országban egyszerűen ez a normális viselkedésmód, általában ilyen keretek között illendő közölni a mondanivalónkat. A holland lány doktori disszertációja végül arról szólt, hogy szakszerűen leírt egy fura, számára nagyon idegen szociális kódot: a panaszkultúrát.

Egy olasz teljes természetességgel túloz, nemcsak a széles gesztusaival, hanem szinte minden kijelentésével, pozitív és negatív irányba egyaránt. Nem hazudik, csak az ő szociális kódjának megfelelően: tódít. Még azt a rovart is, amit mi (szintén némi túlzással) százlábúnak nevezünk, ő ezerlábúnak mondja. Nagyon furcsa ez egy angolnak, aki számára az alap az understatement; az angolok hajlamosak mindent inkább alulbecsülni.