Amúgy én egy jó dumájú fickónak tartom magam, de az ebben a húzós, hogy itt nem lehet mellébeszélni. Ott van a fal, és az az érzésem, amikor megállok előtte és felnézek, hogy én oda soha nem fogok felmászni. De nem kell gondolkodni. Lépni kell egyet. Aztán még egyet. És ha nem megy tovább, beleülni és pihenni egy kicsit. Nézelődni, és nekiugrani megint. De a falat, azt nem lehet megdumálni

– mondja az egyelőre kissé riadtnak tűnő klienseknek Petke Zsolt, a Nyírő Gyula Országos Pszichiátriai és Addiktológiai Intézet (OPAI) addiktológiai osztályának vezetője, felépülő függő, tapasztalt sziklamászó, miközben épp felvesz egy sisakot. Várgesztesen vagyunk, az addiktológia terápiásai a Megálló Csoport Alapítvánnyal közösen másznak. Petke Zsoltot két éve ebben a cikkünkben mutattuk be, az osztály működéséről pedig akkor írtunk, amikor megjelent náluk a dolgozók és a felépülő kliensek által közösen írt könyv. Már akkor is hangsúlyozták, hogy a magánügyük is lehetne, mi zajlik náluk, mégis fontosnak tartják bemutatni a hétköznapjaikat – jó eséllyel ezért is nem nevetnek ki, amikor a felszereléseik körül lábatlankodunk.

Reviczky Zsolt

Elsőre talán furcsának tűnhet, hogy egy szenvedélybetegekből álló csapat miért nem választ inkább egy sokkal veszélytelenebb sportolási lehetőséget, ám ha kissé mögé nézünk, a felépülés és a sziklamászás tulajdonképpen szépen rímel egymásra. A szenvedélybetegek nagy része senkiben nem bízik, legfőképp magában nem: most hirtelen mégis meg kell bíznia a felszerelésben, a társában, aki biztosítja őt, és persze önmagában is, hogy képes felmászni. Közben pedig nem tud másra figyelni, mert koncentrálnia kell.

'Sokáig azt gondoltam, hogy én ezt tudom menedzselni"

Miközben a tapasztalt mászók előkészítik a sziklát, és segítenek beöltözni az újaknak, a többiek lent reggeliznek, beszélgetnek. Annamária most mászik először, kicsit fél, de azt mondja, "az a dolga, hogy féljen". Másfél hónapja van bent az addiktológián, épp a terápiája közepén jár. Húsz éve iszik, ha valaki korábban azt mondja neki, hogy hónapokig nem fog inni, nagy valószínűséggel azt mondja, lehetetlen. Mégis itt van.

"Iszonyatosan féltem az ítélkezéstől és a megbélyegzettségtől, meg persze valljuk be, itt nem lehet használni. De ha bejön az ember, aláír egy terápiás szerződést, amelyben benne van, hogy soha nem minősítheti a másikat, és a szakmai csapat sem minket. Ez egy védett környezet, ahol elmondhatod, hogyan fetrengtél a saját pisidben, de nem baj, mert a többiekkel is így volt. Ez a burok tökéletesen alkalmas arra, hogy szembenézzünk mindennel, egymás segítségével, utána meg szépen vissza lehet táncolni a társadalomba" – mondja Annamária.

Reviczky Zsolt

Míg a legtöbb függőnél eljön a mélypont, amikor már mindent elveszített, és vagy a józan életet, vagy a halált választja, Annamária nem vesztett el vagyont, családot, pusztán elfogyott a belső energiája, hogy leplezze, iszik.

Sokáig azt gondoltam, hogy én ezt tudom menedzselni: visszatartott, hogy keresett munkaerő vagyok, jól teljesítek, ellátom magam, hát nem lehet itt probléma. Az is egy indok volt, hogy én nem voltam gépszíjas alkoholista, nem ittam minden nap, de ha igen, akkor napokig.

Míg valaki fent a sziklán elkiáltja magát, hogy "hú, ha ezt este a kocsmában elmesélem", lent pedig kitör a röhögés, Annamária azt meséli, a rászokás revelációszerű volt: az alkohol a létező legjobb szorongásoldó szer, társadalmilag elfogadott, és meg lehet venni a boltban. A leplezésben is nagyon otthon volt, a terápián "kiváló maszkolási képességétől is szeretne megszabadulni".

Reviczky Zsolt

"Biológus vagyok, tudom, mit kell tennem, hogy ne látszódjon a bőrömön, hogy napi egy liter vodkát iszom. De általában az értelmiségi körökben teljesen oké, hogy az ember dobálja be az altatót, nyugtatót, vagy iszik. ’Megbecsült, empatikus ember, az egész világ sorsát a szívén viseli! Ekkora nyomás alatt, persze, hogy iszogat!’ Tudom, mert én is ebbe kapaszkodtam, de ez dezinformáció, amit meg kell szüntetni. Mielőtt bejöttem az osztályra, volt egy szűk kör, akivel megosztottam, hol leszek három hónapig. Azt várták, hogy vörös orral fetrengek majd előttük. Természetesen találkoztam velük egy kávézóban. Semmi probléma. Egy alkoholista így néz ki" – mutat magára a rendezett, ápolt megjelenésű nő.

A kihívást nem is annyira a sóvárgás, hanem a szokások megváltoztatása jelenti számára. Kevés ember iszik jókedvéből, Annamária is inkább a konfliktuskezelési problémái miatt csinálta, meg mert nehezen tudta kezelni az érzelmeit. "A nosztalgikus sóvárgásban segít, ha az ember visszagondol néhány undorító esetre, amit csinált. Ez nem olyan, mint a mérgezéses halál, hogy Csipkerózsika lefekszik és gyönyörűen elalszik, hanem visszataszító. A benti terápia lényegében önismereti, kommunikációs és autogéntréning is egyben. Nagyon jól vagyok tartva, csak sajnos kurva sokat kellett hozzá innom. Sok évet megspórolhatnának maguknak a függők, ha tudnák, milyen egy támogató közegben gyógyulni" – mondja.

Azóta vagyok józan, mióta megtanítottak mászni

A terápián arra is felkészítik őket, hogy előfordulhatnak olyan esetek, amikor hiába visznek majd végig egy tökéletes érvelési rendszert, ha valaki nagyon fúrni akarja őket, mindig be fogja dobni a "te csak egy alkoholista vagy" kártyát. Nem számít, ha valaki évek óta józan. "Hatalmas változás lenne, ha a társadalom végre nem stigmatizálná a függőket" – mondja Annamária, majd mászni indul. "Meg tud tartani a főorvos úr?" – kérdezi Petke Zsoltot. "Természetesen. Az a szabály, hogy másfélszer annyi kilót tudok megtartani, mint amennyi én vagyok. Kérdezz nyugodtan, nem lehet hülyeséget kérdezni, ha pihenni akarsz, annyit mondj, hogy húzz be. Én megfeszítem a kötelet, és nem fogsz leesni" – magyarázza Petke.

Petke Zsolt

Reviczky Zsolt

Mindenkinek van egy mászópárja: egyikük mászik, a másik pedig lent áll, és biztosítja a társát. Bagotai Zsófia felépülő függő, szociális munkás és tapasztalt mászó. Épp egy terápiás klienst igyekszik rávenni, hogy ha nem is mászik, legalább őt biztosítsa a következő körben. Miklós bizonytalan, egyelőre csak üldögél. "Olyan jó lenne, ha lenne kedve beszállni. Egy drogosnak felelősséget vállalni a másikért nagy falat. Én is azóta vagyok józan, mióta megtanítottak mászni" – magyarázza Zsófia. Leül, de folyamatosan fel-felpillant a mászókra.

Tizennégy évig volt szerhasználó, 2012 májusa óta tiszta. Gyerekként "alig lehetett lelőni", hiperaktív volt, így a szülei sportolási lehetőségeket kerestek neki. Tizenkét éves volt, amikor kiderült, egy születési rendellenesség miatt műteni kell a térdét. Erre összesen hétszer került sor. "A mai napig sem tudom, hogy miért, de a műtétem után kaptam altatót meg nyugtatót, és amikor kijöttem, egy gyerekpszichiáter felírta otthonra is. Onnantól lett gázos a helyzet, mert kiestem azokból a körökből, amelyeket olyan nagyon szerettem, ráadásul elkezdtem kamaszodni" – mondja.

Gyógyszerrel kezdte, de a gimiben már mindent nyomott. "Tizenhét évesen nem volt jó semmi, már drogozni sem. Kilátástalan volt a helyzet, és azt hittem, csak én működöm így. Megpróbáltam öngyilkos lenni, többször is újraélesztettek. Nyilván baromi önző voltam, magamon kívül semmit és senkit nem láttam. Vannak tanulási nehézségeim, amiért nagyon szégyellem magam, vért izzadtam, mire kiderült, hogy diszkalkuliás vagyok" – mondja, és hozzáteszi: az oktatási rendszer is ellene volt, mindenhonnan kirúgták, aztán a Belvárosi Tanodában talált annyira magára, hogy nagy nehezen, de leérettségizett. Közben bekerült különböző helyekre, meg kórházba, de meg sem fordult a fejében, hogy leálljon.

Bagotai Zsófia

Reviczky Zsolt

Már a legkülönfélébb pszichés problémákat is megállapították nála, ezekre pedig mind gyógyszer kapott. "Fogalmam sincs, miért, de jelentkeztem magyar szakra. Amikor elmentem beiratkozni, egy körülbelül hatszáz méteres út alatt elhagytam az összes iratomat, bizonyítványomat, mindent, ennyire voltam kész. Gyűlöltem az egészet, és mivel egész nyáron ki se mozdultam, csak cuccoztam, amikor először bementem 300 ember közé, simán összeestem."

Megtudtam, hogy függő vagyok, és nem elmebeteg

Amikor már nagyon égett a ház, Zsófia igyekezett kezdeni magával valamit. 2011 októberében elment a Megállóba. "A mai napig megvan az az e-mail, amit a csoportvezetőnek írtam. Hogy én amúgy nem vagyok drogos, csak szétesett az életem. Én ezt akkor tényleg így gondoltam. Először iszonyú volt, nem értettem, mit akarnak. Ölelgettek, féltem, nem tudtam vele mit kezdeni, de nem akartam meghalni. Mondták, jó, hogy itt vagyok, vittek ilyen-olyan foglalkozásokra. Minden nap bent voltam, és miközben úgy éreztem, hogy engem nem lehet szeretni, nagyon is megértettek és elfogadtak. Tartoztam valahová.

Sokan mondják, hogy egy világ dőlt össze bennük, amikor megtudták, hogy függők. Nekem életem egyik legszebb napja volt, mert megtudtam, hogy függő vagyok és nem elmebeteg.

Közben hangos visítás és tapsvihar jelzi, hogy újabb ember ért fel a sziklára. "Győzelem! Hát ez profi! Van még egy dolgod! – kiabálja fel Petke Zsolt – pihenj meg, és nézz körül! Nézd meg, hová jutottál! Na, milyen?! Ha úgy érzed, megpihentél, lassan elkezdelek visszaengedni. Csak nyugodtan!" – hangzik az erdőben. Amikor lejön valaki, a mászótársától kap egy ölelést, így van ez most is. "Hazafele igyunk egy sört erre a nagy ijedtségre!" – dobja be valaki lentről.

Függőhumor

– kacsint ránk egy másik kliens.

Reviczky Zsolt

Zsófia próbált a Megállóban józan maradni, de a napközbeni tisztaságot általában esti szerhasználat követte. Félévig csinálta ezt, aztán kiment az egyik terápiás társával drogozni. "Egy hét ámokfutás volt, dizájnerdrogok egy VIII. kerületi junkie-tanyán. Hét darab zár volt az ajtón! Másnap behívott a Megálló vezetője, hogy holnap van egy egyhetes ausztriai mászótábor: közölte, hogy vagy jössz, vagy menj innen. Egy hét mindenféle drog nélkül vállalhatatlannak tűnt, de akkorra már annyira szerettem ott lenni, hogy féltem, kivágnak. Nagyon ki volt ez találva" – mondja. Elment, először szenvedett az elvonástól, de a harmadik napon már élvezte a mászást, tanulta kötni a csomókat, és főleg: újra talált valamit, amiben ügyes volt. Itthon rácsúszott a dologra, hét napból ötöt a sziklán volt.

Zsófia szerint a józanodást úgy kell elképzelni, mintha az ember megint újszülött lenne: újra kell tanulnia saját magát, mélyére kell mennie a saját működésének. Sok éven át, ha öröm, vagy bánat érte, arra droggal reagált, ezt kellett felülírnia. "Az első pár nap szörnyű volt, mondjuk, utána is elborultam még egy darabig csukott szemmel, mert az egyensúlyérzékem nehezen jött vissza, de újra megélni az érzéseket sokkal nehezebb volt.

Amikor el tudtam fogadni, hogy lesznek érzéseim, könnyebb volt, hogy ne nyúljak a szerhez.

A mászás is olyan, mint a felépülés: kihúzod magad, kikapaszkodsz belőle – szép szimbolika" – mondja. Amikor érezte, hogy szintet kell lépnie, elkezdte a szociális munka szakot. Sok volt egyszerre józanodni, teljesíteni és beilleszkedni is, mégis bennmaradt a rendszerben. Az angoltanulásban, ami sok éven keresztül nem ment – lemondtak róla a tanárai, de legfőképpen ő magáról –, életében először sikere van. Pár hónapon belül nyelvvizsgázik. Most írja a szakdolgozatát, és különböző helyeken dolgozik szociális munkásként, segítőként, többek között színháztréninget tart önkéntesként a Nyírő OPAI addiktológiáján.

Reviczky Zsolt

Hatalmas ajándékai vannak a józanságnak.

"Tinédzserként rengeteget voltam Zacher Gábornál az osztályon, iszonyatos állapotban, ő volt az, aki újra is élesztett. Tavaly egy műsorban együtt szerepeltünk szakértőként. Mindig meg akartam neki köszönni, hogy visszahozott, nem is egyszer, erre jött ez a lehetőség. Józannak lenni nem azt jelenti, hogy innentől csak boldog leszek és kész. Vannak nehéz napok, de a hibákat, rossz döntéseket meg lehet élni, van, amit jóvá lehet tenni, és legközelebb máshogy csinálni. A drogozásban nincs ilyen, ott minden alkalomban benne van, hogy esetleg belehalsz. Megbíznak bennem emberek, adnak a véleményemre, mert nem a függőségem irányít."

Zsófia ma már nem csak csoportba, hanem egyéni terápiára jár. Igyekszik minőségi időt tölteni a családjával, és elkezdett tajcsizni is: amíg edz, semmi más nincs a fejében, csak az itt és most. "Csodálatos szüleim vannak, és emberfeletti teljesítmény, hogy kibírták velem ezt a tizennégy évet. Még mindig küzdök a bűntudattal, de próbálom büszkévé tenni őket, és jóvátenni azt a sok mindent, amit műveltem."