„Sziasztok, Iván vagyok, alkohol-, drog-, nyugtató-, nikotin-, szex-, szerelem- és számítógépes, online játékfüggő. Jelenleg 488 napja vagyok tiszta kémiai szerektől, ebbe beleértve a tudatmódosító gyógyszereket is. 227 napja nem dohányzom semmilyen formában. Több mint 500 napja felhagytam az online szerepjátékokkal” – kezdi történetét Iván a Felépülés a függőségből: Szerencsejáték és szerhasználat című könyv egyik fejezetében.

Ezt a különleges könyvet a Nyírő Gyula Országos Pszichiátriai és Addiktológiai Intézet (OPAI) dolgozói és felépülő kliensei írták. Az osztályon öt éve működik a Minnesota-részleg, amely gyógyíthatatlan betegségként fogadja el a szenvedélybetegségeket. A modell a 12 lépéses önsegítő csoportok elvein alapul, a célja pedig több annál, hogy egy függő ne igyon, ne drogozzon, ne játsszon: a sorstársi, gyógyító kapcsolatok segítségével egy új, konstruktív, felépülő életmód lehetőségét kínálja.

Stiller Ákos

Kulcsfontosságú, hogy a modell nem megtűri, hanem egyenesen magához öleli a tapasztalati szakértőket. A szerzők pedig nem győzik hangsúlyozni: a kommunikáció, az érzések kibeszélése, nyilvános felvállalása gyakran jóval közelebb hozhatja a változást, mint bármilyen gyógyszer.

A könyv mégsem pusztán ismeretterjesztő, vagy szakkönyv, azaz nemcsak a szakembereknek szól, hanem a függőknek, a felépülőknek, a hozzátartozóknak, és mindenkinek, aki úgy érzi, valami gond van. Hosszú rész tárgyalja például az amúgy igen komoly gondot jelentő társfüggőséget, amelyre manapság gyakran rásütik: divatfogalom.

Dehogy megyek én a sok lepukkant drogos közé

A könyv két szerkesztője Tremkó Mariann és Petke Zsolt, utóbbi az addiktológiai osztály vezetője, és maga is felépülő függő, míg társa a Minnesota Részleg programvezetője. Sorstársaihoz hasonlóan Petkének is évekig tartó gyötrődés volt, mire beismerte, hogy egyedül nem tud talpra állni. „Józan közösség nélkül nincs tartós és örömteli felépülés" – mondta a hvg.hu-nak adott interjúban korábban.

Most arról mesél, hogy amikor leül a függővel, és elmondja a saját történetét, elég egyértelmű üzenetet ad át: piálás egyenlő magány, józanság egyenlő csoport. És ilyenkor jönnek a szokásos körök, hogy „dehogy megyek én a sok lepukkant drogos, meg csöves közé”, meg hogy „nincs nekem semmi bajom, nem szoktam én annyit inni, csak néha egy kis pálinkát, de az igazán nem nagy baj”.

Vagy ott a tévhit, hogy csak keresni kell egy jó szakembert, az majd meggyógyítja a függőt. Petke szerint a legfontosabb, amiben ez a könyv más, mint a többi, az az, hogy a függőséghez nem elmebetegségként, pszichiátriai problémaként közelít, hanem azt egy ember krízishelyzetének fogja fel. Nem ítélkezik, nem hibáztat.

Stiller Ákos

Azt próbáljuk elmagyarázni, hogy a függőség – az akár generációkon átöröklött minták eredményeként – egyszer csak elhoz bizonyos emberek életében egy súlyos krízishelyzetet. Ez gyakran azért tűnhet kilátástalannak, mert »hát a nagyapám, az apám is ivott, és én is iszom, és mindannyian ugyanazt csináljuk: utasítgatjuk a családtagokat, osztjuk az észt, és mindenki ellenség a világon. Ez már csak ilyen, ebből nincs kiút«. Így működik egy függő.

És persze vastagon benne van a nagy magyar búsulós, az élettel szemben tanúsított negatív attitűd is. A kultúránk határozottan hordozza ezeket a jegyeket, ezért is próbáltuk általánosabbá tenni a témát, hiszen nem csak a szerhasználókról szól a könyv sem.”

A függőség sosem az egyén, hanem a család, közösség életét érinti, a szereplők hatással vannak egymásra, a Nyírőben ezért a hozzátartozókat is segítik. Nem abban, hogy miként támogassák jobban a függőt, avagy hogyan legyenek egyfajta „házi addiktológusok”, sokkal inkább abban, hogyan figyeljenek jobban önmagukra.

Nem félnek a közelségtől

A könyv szerkesztői már az elején hangsúlyozzák: a magánügyük is lehetne, hogy mi zajlik az addiktológiai osztályon, mégis fontosnak tartják bemutatni az ottani hétköznapokat. Igyekeznek elindítani egy nyílt párbeszédet a témában. „Nagy szerencsénk, hogy ezt a modellt az országos intézet addiktológiai osztályán valósítottuk meg. Érezzük és hálásak vagyunk a szakma bizalmáért” – mondják.

Az osztályvezető ennek ellenére úgy véli, továbbra is nehéz a szakembereknek elfogadniuk, hogy a függőséghez nem kizárólag egészségügyi módszerekkel, protokollokkal lehet vagy érdemes közelíteni.

AFP / DPA / Britta Pedersen

„Sokkal inkább azt kellene figyelembe venni, hogy itt van egy ember, aki az élete minden területén segítségre szorul. Rengeteget dolgoztunk azon, hogy kialakítsuk a megfelelő szakmai hátteret, a szociális, egészségügyi, civil területről érkező multidiszciplináris teameken belüli közös célok, értékek kijelölése volt a legfontosabb kihívás.”

Petke Zsolt úgy véli, nemcsak egyre kevesebb a magasan képzett szakember az addiktológia területén, de a közösség irányába nyitás terén is lenne hová fejlődni. „Vannak szigetek Baranyában, Debrecenben, Szegeden, ahol a közösségi megközelítést alkalmazzák, de alapvetően nehéz ezt a kevésbé orvosi szemléletet bevinni egy egészségügyi intézménybe. Az AA-mozgalom az egész világon bizonyított már, 25 éve jól működik itthon is, a szakma mégis távolságtartóan kezeli, mert mi azért 'mégis jobban tudjuk'. Vannak addiktológiai osztályok, ahol még mindig nemkívánatosak az Anonim Alkoholisták, mivel nincs egészségügyi végzettségük.”

Csak semmi köpeny

A könyvből megismerhetjük az ott dolgozó szakembereket, tapasztalati szakértőket, a gondolataikat arról, miért választották ezt a hivatást, mit jelent számukra a józanság, a felépülés. Különös, milyen alázattal és nyitottsággal vallják be: nem tudnak mindig mindent. Ezért a csapat ugyanolyan jogú tagja a pszichiáter, a klinikai szakpszichológus, a tapasztalati szakértő, vagy éppen a szociális munkás. Igyekeznek nyitott, elfogadó környezetet teremteni (a nővéreken, ápolónőkön kívül például senki nem hord náluk köpenyt), ezt a környezetet pedig szívesen elviszik a kórház falain kívülre is.

Két évvel ezelőtt például jótékonysági főzést tartott az osztály a Szimpla Kertben. Az ebéden részt vettek az osztályon lévő betegek és az orvosok is, az odalátogatók pedig nyugodtan, nyíltan beszélgethettek velük. Július 8-án erre ismét lehetőség nyílik: az addiktológia csapata immár negyedik alkalommal főz a Szimpla Háztáji Piacon.

Stiller Ákos

A Felépülés a függőségből valóban hiánypótló mű, mivel majdnem száz oldalon keresztül vonultatja fel a felépülőben lévők történeteit. A felkérés miatt nagyon lelkesek voltak, ami nem meglepő: valahányszor rendezvény van az osztályon, a felépülőket kell a legkevésbé győzködni, hogy menjenek el.

Teljes kiszolgáltatottság és megsemmisítő félelem

Az utolsó fejezetben olvasható a fent említett Iván története is, akinek története mind a függőknek, mind a hozzátartozóiknak okot adhat a reményre. Azt bizonyítja ugyanis, hogy a legmélyebb gödörből is vissza lehet jönni. Tizenöt éves korában kezdett el rendszeresen alkoholt fogyasztani, majd érdeklődni a drogok iránt.

Mikor az egyetem után munkába állt, már a nyugtatókra is rászokott. Iván őszintén ír a teljes filmszakadásokról, a drogkarrier vállalhatatlan következményeiről, „és az ennek kapcsán megélt teljes kiszolgáltatottságról és megsemmisítő félelemről”. Egészségi állapota drasztikus hanyatlásba kezdett, többször műtötték, lesoványodott.

Ír arról is, mekkora terhet jelentett a családja számára, nemcsak velük, a kollégáival is megromlott a kapcsolata. Többször próbálkozott az öngyilkossággal is. Több szakembert „elfogyasztott”, sokáig ámította magát és környezetét azzal, hogy neki pszichiátriai problémája van, és ha azt sikeresen kikezelik, ő le tud majd állni a szerekkel is.

Később egy teljes hétre kiterjedő eszméletvesztés után életveszélyes állapotba került, a kórházi kezelés alatt pedig megfogalmazódott benne, hogy el kellene mennie a rehabra. A beérkezés előtti nap bepánikolt, mert érezte, most nagyon meg kell változnia, csakhogy ő azt nem akarta.

Nem akartam lemondani az összes szerről, ez a verzió elfogadhatatlan volt számomra.

Shutterstock

Kilenc hónapot töltött a rehabon, de a valódi, belső motivációja csak egy év múlva jött meg, addig a környezetének megfelelési kényszer és a visszaeséstől rettegés tartotta vissza. Volt, hogy úgy érezte, ez túl nagy falat számára, volt, hogy attól félt, a józan élet unalmas, halott, üres. „Most már tudom, hogy ezen mondatokat a függőségem és a függőségem hátterében álló sérült és éretlen személyiség diktálta, ami azóta igen radikális gyógyulásnak és érésnek indult a felépülési program segítségével.”

Csoportba járni még a bentlakásos rehabilitáció előtt kezdett el, de akkor azt gondolta, ő más, más problémákkal küzd, mint egy átlagfüggő. Később ezeket „az arroganciával átitatott mondatokat” felváltotta a kapcsolódási pontok keresése, megszerette a gyűléseket, a mai napig is három különbözőbe jár.

Iván nem titkolja: hosszú gyászmunka volt elengedni a szereket, és később is eszébe jutott a hiányuk, de ma már elköteleződött. Hálás, „már-már jól érzi magát a bőrében”, a családjával rendeződni látszik a kapcsolata. „Tényleg igaz, amit a program mond, ha a megismerés kapui egyszer kinyílnak, többé nem visszazárhatók” – írja.