Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
A szenvedélybeteg szülők gyerekei sokszor ijesztően magukra maradnak a rendezetlen családi hátterükkel, és nem is biztos, hogy felismerik: ami otthon zajlik, az nem normális. És sokszor azt sem tudják, hogy kaphatnak segítséget.
A társadalom ma is tabuként kezeli a szenvedélybetegségeket, így méltatlanul kevés szó esik például arról, hogy soha nem csak a függőket, hanem azok családját, környezetét is érintik. Magyarországon 3-400 ezer gyerek is élhet ilyen családban. A felnőttek talán annyival könnyebb helyzetben vannak, hogy amikor már nagyon tarthatatlanná válnak a családi viszonyok, nagyobb eséllyel kérnek segítséget.
„Azok a gyerekek, akik függő családokban nőnek fel, gyakran jó ideig természetesnek veszik, hogy ami otthon zajlik, az normális. Ezekben a családokban a „ne bízz, ne érezz, ne beszélj!”-szabályok működnek” – kezdi Soós Dóra szociális munkás, családterapeuta-jelölt, aki a Kék Pont Alapítvány által indított hozzátartozói csoport egyik vezetője lesz.
Talán Susan Forward fogalmazta meg a legjobban, mit is jelent az alkoholizmus egy családban: olyan, mintha dinoszaurusz lenne a nappaliban. A kívülállók számára lehetetlen nem észrevenni, de a családban élők olyannyira lemondtak a reményről, hogy a dinoszaurusz valaha is eltűnik, hogy inkább nem vesznek róla tudomást – mindez nem félrenézés vagy feladás. Sokkal inkább a túléléshez kell.
„Sok közös jellemzőjük van ezeknek a gyerekeknek: mivel nem kapják meg az állandó szeretet vagy a biztonságot, később, felnőttként nehézségeik lesznek a szeretet adásával vagy elfogadásával. Közös bennük a túlzott felelősségérzet is, az érzés, hogy meg kell menteniük a függő szülőjüket vagy szüleiket” – mondja Soós Dóra.
Mivel a függők gondolatai leginkább a szenvedélyük körül forognak, a hozzátartozók pedig gyakran erejükön felül igyekeznek egy normális család látszatát kelteni, a gyermek igényei háttérbe szorulnak. Az elhagyatottság érzése mellett rengeteg elfojtott harag lehet bennük, és gyakran nem is ismerik fel segítség nélkül ezeket az érzéseket, csupán van bennük valamilyen belső űr vagy diszkomfort érzés. Ez persze veszélyeztetetté teheti őket arra, hogy maguk is szerhasználókká váljanak, vagy hogy külső ingerektől várják a belső egyensúly helyreállását.
A függő szülők gyermekei már nagyon korán megtanulják, hogyan becsüljék le saját magukat, a szükségleteiket, a vágyaikat. Egyrészt mert nem bátorító, támogató hátterük van, másrészt pedig mert gyakran úgy gondolják: ők tehetnek arról, hogy szüleik szenvedélybetegek. „Talán nem is tudatosul a fejükben, de összefüggést keresnek a szülő viselkedése és a saját értékük között. 'Ha jobb lennék, több lennék, biztos nem inna.’ Ez egy óriási csapdahelyzet. Ráadásul kialakul egy rettentően káros szerepcsere is: a gyerek úgy érzi, hogy ha nagyobb biztonságot nyújtana a szülőjének, megváltozhatna a helyzet, holott épp neki lenne erre a legnagyobb szüksége” – teszi hozzá Soós Dóra.
A sorstársi közösségben nem vagy buta
Szerencsés esetben az erős szégyen ellenére a gyerek megnyílik egy kortársának vagy tanárának: ezek gyógyító kapcsolatok lehetnek, illetve mintát adhatnak a biztonságos kapcsolódásra. Ez adja az alapját a kamaszcsoportnak is.
„Felszabadító erővel bír, ha valaki megtapasztalhatja, hogy vannak emberek, akik értik, miről beszél – mondja a szociális munkás. Ezekre a gyerekekre jellemző – főleg, ahogy idősödnek –, hogy nehezen tudnak spontán módon játszani. Ők alapvetően elővigyázatosabbak, mindig résen vannak, félnek a kiszámíthatatlan helyzetektől. Saját maguk lekicsinylése miatt egy apró kudarc is mélyebb érzelmi állapotba taszíthatja őket. A váratlan helyzeteket úgy élik meg, hogy azoknak tétjük van, ott teljesíteni kell.”
Bármilyen önsegítő csoport nagy segítség lehet a rendezetlen hátterű gyerekeknek, hiszen megtapasztalhatják, hogy lehet beszélni, lehet magukat kipróbálni, anélkül, hogy bárki is minősítené őket. Gyakori, hogy függő családokban címkézik egymást az emberek. „A hülye vagy, béna vagy, buta vagy” típusú mondatok valósággal beégnek, a gyerekek pedig továbbviszik ezeket a felnőtt életükbe. A sorstársi közösségben elfogadjuk, amit a másik érez vagy gondol.”
A saját határok meghúzása a legfontosabb, és még a függőnek is segíthet
A szakember úgy véli, ha a gyerek megtapasztalja, hogy a csoporttársai vagy a csoportvezetői számára elfogadható és szerethető, úgy, ahogy van, kialakulhat egy erős biztonságérzet. „A kapcsolatok mentén lehet változtatni. Ha apró léptekben megtapasztalják, hogy őket itt nem fogják kibeszélni, lenézni, vagy bántani, ráadásul mások is elmesélik a történeteiket, akkor egyre nagyobb lépéseket tehetnek meg a későbbiek folyamán.”
„Az önbecsülés helyrehozása hosszú, tudatos munka, sok év kell hozzá, hogy az eredmények látszódjanak” – mondja Horváth Andrea, a pécsi INDIT Közalapítvány terápiás segítője. Öt éve vezet önismereti csoportot, bár hozzá leginkább olyan fiatal felnőttek járnak, akiknek nem sikerült átírni a hozott mintát: már gyerekkorukban is problémás családdal rendelkeztek, de csak később, a felnőtt kapcsolataikban derült ki, hogy milyen erősen befolyásolta a mostani személyiségüket, vagy azt, milyen párt választanak maguknak.
Sokkal fontosabb azonban, hogy a csoportok igyekeznek tudatosítani: a szülő gyógyulása nem a gyerek felelőssége.
A legtöbb függő gyereke abban bízik, hogy valamilyen úton-módon mégiscsak sikerül bekönyörögnie a szülőt a rehabra, a kezelésbe juttatásra tett kísérletek pedig gyakran végződnek eredménytelenül. Mit tehet hát a gyerek? Például, hogy visszairányítja a fókuszt saját magára. Ez persze gyötrelmesen nehéz, főleg, ha ő az egyetlen, aki elkapja a szülőt, mikor az "elesik".
A függő játszmákban a hozzátartozók is eltávolodhatnak önmaguktól, hiszen minden figyelem a szenvedélybetegre, annak összeomlásaira irányul. „A csoportban azt tanuljuk, hogy váljon a hozzátartozó önmaga számára fontossá. Hogy kicsit közelebb kerüljön a saját érzéseihez, gondolataihoz, és megtalálja a belső erőforrásait. Mivel a függőség soha nem egy egyén, hanem egy egész család életét érinti, a szereplők hatással vannak egymásra. Ha a rendszer egyik szereplője elkezd felépülni, az hatással lehet a függőre is. Már csak azzal óriásit lendíthet magán, megszabja az én-határait, kér és kiáll magáért” – mondja Horváth Andrea.
Mindenki a saját érzéseiért felelős
Korábban már írtunk arról, hogy az újabb és újabb segítségnyújtás, megbocsátás és játszmákban való részvétel nemcsak tönkreteszi a hozzátartozót, de valójában a függőnek sem segít, hogy józan útra térjen: addig ugyanis, amíg úgy érzi, hogy bármit tesz, a családtagjai úgyis mellette maradnak, nem valószínű a változás.
„Az első lépés általában az, hogy a fiatalok merev szabályokat hoznak saját maguk érdekében. Például nem beszélnek a függő szülővel, vagy csak akkor, ha ők hívják fel. Csak így lehet. Ilyen apró lépésekkel kezdődik a felépülés” – mondja Horváth Andrea. Ilyenkor persze elképesztő bűntudat alatt roskadozhat a gyerek: félő, hogy tragédia történik, ha magára hagyja a szülőjét.
„Azt is meg kell érteniük a hozzátartozóknak, hogy ha baj történik, azt nem ők okozzák. Senki nem felelős a másik érzéseiért vagy tetteiért. Ettől kell majd valahogy elvonatkoztatni. És persze itt is bejöhet a képbe a zsarolás: előfordul, hogy a gyerek lépéseket tesz önmagáért, a szülő bűntudatot kelt a gyerekben, majd visszahúzza magához. Nehéz, mikor ilyen mértékű befolyása van a szülőnek, nyilván elkerülhetetlen, ha például együtt is laknak. És a gyerek ekkor megreked a fejlődésben, vagy el is tűnik a csoportból” – teszi hozzá a szakember.
Az ilyen gyerekek élete javarészt szüleik mentegetéséből áll. Soós Dóra egyetért abban, hogy a szakemberek dolga segíteni a gyerekeknek az életkoruknak megfelelő mértékű felelősség vállalásában.
A felépülés legnehezebb része
„Sajnos nem véletlen az sem, hogy számtalan társfüggő kerül ki a függők gyerekei közül: tudattalanul persze, de előfordulhat, hogy ugyanolyan párt fognak maguknak választani, akiről szintén gondoskodni kell. Ezáltal újrateremtik a mintát, ami ismerős számukra: ők újra a háttérbe szorulnak, abban reménykedve, hogy ezúttal megmenthetik a szenvedélybeteget” – mondja Horváth Andrea, akihez általában egy-két ilyen félresikerült kapcsolat után jutnak el az emberek, hogy végre levetkőzhessék a függők gyerekeire jellemző tulajdonságokat.
„A gondoskodás annak az illúziója, hogy hatalommal rendelkeznek. Hogy biztonságban érezzék magukat, ahhoz mindig külső tényezők kellenek. A hatalom érzete biztonságot nyújt, de persze valójában annak kellene, hogy ők rendben vannak magukkal” – mondja Horváth Andrea.
Azt mondja, lesz olyan felnőtt, aki rettenetesen precízzé, megbízhatóvá válik – hiszen egész gyerekkorában azon volt, hogy elismerjék –, de állandóan magasra fogja rakni a lécet és sosem lesz magával elégedett. De ott a másik véglet is: a konfliktuskereső, aki a lázadással és a határok feszegetésével hívja fel magára a figyelmet. És van az a típusú ember, akit a szakemberek magányos farkasnak hívnak: ők a pálya szélén mozognak, nem akarják, hogy mások tudomást vegyenek róluk. Tele vannak félelemmel. Ők lesznek azok, akik egész életükben mások alá rendeződnek.
„A felépülés legnehezebb része, hogy a gyerekek megértsék: a függő szülő nem azért nem állt le, illetve nem azért okozta ezeket a sérüléseket, mert nem szerette eléggé a gyerekét: a harag mérgezi a hozzátartozót és gátolja a felépülését. A megbocsátás hosszú folyamat, de olyan cél, amit fontos elérni” – mondja a szociális munkás.
A Kék Pont alapítvány kamaszcsoportjába ide kattintva lehet jelentkezni, a felnőttek pedig többek között ide, ide és ide kattintva kérhetnek segítséget.
Azonnali segítségért hívja a krízishelyzetben lévőknek rendszeresített, ingyenesen hívható 116-123, vagy 06 80 820 111 telefonszámot! Amennyiben másért aggódik, ezt az oldalt ajánljuk figyelmébe.
