A drogfüggő rapper felépülésének szentelt Tiszta lappal című film ott kezdődik, ahol a rehab véget ér, akaratlanul is arra utalva, hogy a drogok megvonásában, nem pedig egy új identitás kialakításában keresendő a megoldás. Csakhogy a rehab nem valamiféle szervíz, ahová beadják a függőt, akár egy szoftverhibás laptopot, hogy aztán olyan legyen, mint új korában.
A rapper Széki Attila, ismertebb nevén Curtis rehab utáni visszatéréséről csaknem ötvenperces filmet mutatott be a TV2 Tiszta lappal címmel. A történetet tavaly augusztus óta követhette nyomon a közönség, miután Curtis zenésztársa és barátja, Majka nyilvánosan szakított vele szerhasználata miatt. Tipikus szenvedélybeteg sztori: a sarokba szorított függő előbb tagad, terel, vádaskodik, hadakozik, égre-földre esküdözik, aztán elérkezik a mélypontra, összeomlik, megvilágosodást él át, és bármire hajlandó, csak hozhassa helyre, amit évek alatt szétrombolt maga körül. A Tiszta lappal a kereskedelmi tévéktől megszokott realitystílusban (a kamera által kilesett „spontán” jelenetek váltakozva a szereplők kamerába beszélős vallomásaival) mutatja be, mi történik Curtisszel, miután elhagyja az öt és fél hetes rehabot.
Hogy ne csigázzam a kedélyeket: csupa szívmelengető dolog történik vele, senki még csak fel sem emeli a hangját, szeretet van, megbánás, megbocsátás, fánkevés (némi tréfálkozás azon, hogy Curtis mindjárt ránt egy csíkot a porcukorból). Bennem, mondjuk, hagyott némi hiányérzetet, hogy Majkát csupán emlegetik, a film nagy részét a közelgő gyermekáldás örömeinek bemutatása teszi ki. A realityműfaj visszásságai (mint a megfigyelői paradoxon elsikálása) ellenére semmi ízléstelenséget nem látunk, nincs túljátszott zokogás, ruhamegszaggatós vallomások, hisztérikus drámázások, hatásvadász vágóképek patetikus zenére fecskendőkről, porokról és sötét sikátorokban arcukat a tenyerükbe temető, kapucnis figurákról. Luxusfeleségeken, Pumpedéken és Való világon trenírozott szememnek ez a rokonszenves emberekről szóló film már-már ártatlanul kedves – mi hát a gond?
Aki most eltartott kisujjú entellektuel fanyalgásra számít, csalódni fog. Írásom apropóját nem a történetét aprópénzre váltó Curtis csepülésének vagy az álszent moralizálásnak a vágya, hanem az együttérzés adta. Felépülő függő vagyok, Curtis ismeretlen ismerőse, társa, ahogy az anonim közösségben mondjuk, aki nem kíván azon csámcsogni, hogyan hazudozott Curtis a szeretteinek, hogyan manipulálta őket, hogyan okozott nekik szenvedést: aktív függőként mindannyian ezt csináltuk. Nem érdekel, hogy Curtis jó előadó, vagy sem, vagy hogy miért a TV2-nek, nem pedig az RTL Klubnak adta el a sztoriját. A fogas kérdés inkább az, hogy ha a film, amint beharangozták, őszinte, és egy sokakat érintő problémára kívánja felhívni a figyelmet, mégis mit mutat a nézőnek a függőség természetéről, a függő ember személyiségtorzulásairól, a függőségből való felépülésről? Tartok tőle, hogy nem sokat – amit pedig mégis, az inkább félrevezető, bár a média leegyszerűsítő üzeneteit ismerve cseppet sem meglepő.
Úgy vélem, a függőség emberi természetünkből fakadó mentális-viselkedésbeli zavar, ám a fogyasztói társadalom termeli ki tömeges mennyiségben. Unalmas közhely, de igaz, hogy mindannyian instant és azonnali kielégülést adó megoldásokra vagyunk rákattanva. Ismétlem: mindannyian, vagyis a szenvedélybetegek nem holmi ufók, akik véletlenül átteleportáltak a Curtis kapcsán is gyakran emlegetett „drogos pokolba”, inkább, amint Kubiszyn Viktor író, felépülő társam fogalmazott egy helyütt, a narkósok csupán a társadalom anomáliáinak tünethordozói.
Mindenkivel előfordul, hogy örömében/bánatában túltol valamit, amiből túlkínálat van: egyszerűen függő az, aki személyiségéből fakadóan képtelen kordában tartani az ilyesféle megcsúszásokat, akkor is, ha azok már az életminősége, emberi kapcsolatai, egészsége rovására mennek. Ez azonban a személyiségről, nem pedig a választott szerekről szól.
Az, hogy Curtis öt és fél hét alatt lezavart egy rehabot (ez általában egy egy-másfél évig tartó kemény önismereti munka), ami állítása szerint teljesen megtisztította, a jellegzetes függő működésmód tipikus példája. Egy szenvedélybeteg megszokta, hogy minden azonnal történik: pontosan annyi idő alatt, amíg az anyag szétárad a testében és agyában. Emiatt a függők időfelfogása súlyosan torzul a szerhasználat hosszú évei során: egy nap józanság egy évezrednek tűnik, ezért is lehetséges, hogy a függők újra és újra visszaesnek, hiszen ha már emberemlékezet óta tisztulnak, miért kellene feltételezniük, hogy képtelenek kontrollálni fogyasztási szokásaikat? Ugyanígy, mikor felismerik, hogy tehetetlenek függőségükkel szemben, a fordulatot követően sokuk úgy hiszi, egy csapásra minden megváltozott, és tiszta lapot kaptak az élettől.
A probléma, hogy a Curtisről szóló film pontosan ezt az üzenetet közvetíti. A Tiszta lappal ott kezdődik, ahol a rehab véget ér – amit a filmben és a médiában gyakran „elvonóként” emlegetnek, akaratlanul is arra utalva, hogy a drogok megvonásában, nem pedig egy új identitás kialakításában keresendő a megoldás. („Belegondoltál, hogy minden rossz ebből eredt?” – teszi fel a kérdést Kriszti, Curtis menyasszonya.) A rehabon történtekről szinte semmit sem tudunk meg, leszámítva, hogy Curtisnek rossz volt a fizikai elvonás, rémálmokat látott, fát kellett vágnia, és még cukrot sem ehetett. Hogy részt vett-e bármilyen egyéni vagy csoportos terápiában, vagy hogy kik vették körül, milyen kapcsolatai alakultak ki más józanodó függőkkel, arról egy árva szó sem esik, mintha egyes egyedül csinálta volna végig az egészet. Holott a függőség az izoláció betegsége, a rehab (és az anonim csoportok) egyik legfontosabb feladata, hogy közösségi lénnyé segítsenek változni a magát hazugságaival körülbástyázó, magányosan vergődő szenvedélybeteget. A film ellenben azt sugallja, hogy
a rehab valamiféle szervíz, ahová beadják a függőt, akár egy szoftverhibás laptopot, néhány szorgos, arctalan szaki újratelepít rajta pár programot, másokat letöröl, és máris olyan lesz, mint új korában, mehet vissza a feladónak.
Ezt a narratívát erősítik mind a hozzátartozók, mind Curtis megnyilvánulásai. (Félreértés ne essék, kutya nehéz helyzetben vannak, nem kívánok pálcát törni felettük.) „Ezen a héten befekszem egy rehabilitációs központba, hogy újra az igazi Curtist kapjátok” – írta Curtis a Facebook-oldalán még kezelése előtt. A rehab felé tartó bátyja azt várja, hogy Curtis „gyógyultan jöjjön ki, hogy a közönség meg a rajongók meg mindenki visszakapja azt az embert, akit megismert”. Amikor Kriszti felidézi Curtis hazugságait és tagadását, főhősünk szégyenkezve feleli, hogy „most már visszafele hiába nézünk… az nem én voltam”, Kriszti pedig később, bizakodásának adva hangot, kijelenti, hogy „ezt az embert szeretem, azt az embert nagyon nem szerettem”.
Mindebből az olvasható ki, hogy az „igazi” Curtis, bár maguk alá temették a drogok, tiszta és esszenciális lelki valójában érintetlen maradt a stimulánshegyek alatt, és elegendő volt csupán alaposan leporolni. A tanulságot persze ismerjük: a drog rossz, ne drogozzatok, mert rossz emberré váltok, ha abbahagyjátok, ismét jó emberek lesztek.
Holott maga a függőség nem morális kérdés, még ha megnyilvánulásai szükségszerűen erkölcstelen cselekedetekhez vezetnek is.
A felépülés lassú és fáradságos munkája során a tisztaság nem is az első, inkább a nulladik lépés, a film mégis valamiféle késztermékként állítja be Curtist. Az anonim közösségben azt tanítják, hogy az ember lestrapált idegrendszere 6–9 hónap után áll vissza a normál működésre, a lélek felépülése pedig élethosszig tart. Vagyis a függő függő marad, és ha nem dolgoz ki olyan stratégiákat, amelyekkel kordában tarthatja, sőt jó irányba terelheti a benne munkáló hatalmas, de könnyen pusztítóvá válható erőket, akkor előbb-utóbb visszaesik. A visszaesés veszélye pedig azt fenyegeti a leginkább, aki úgy érzi, meggyógyult. Némi aggodalomra adhat okot például Curtis azon kijelentése, miszerint „inni ihatok, de nem iszom, szóval arról is leszoktam”.
Jellemző az első körülbelül három hónapra, hogy sok tisztuló függő úgynevezett józanságflash-t él át: tulajdonképpen ekkor még nem gondolkodik reálisan, inkább egy újfajta drogot fedez fel. Energiái meghatványozódnak, be van állva az őszinteségtől, a bűnbánattól, az új élet ígéretétől, mindentől. Bátyjával való találkozásakor Curtis arról lelkendezik, hogy szuperül érzi magát, edzeni akar, és egy paksamétát lobogtatva újságolja, hogy 62 új dalt írt. Bár Kriszti kimondja, hogy „most jön (…) a neheze”, a film inkább azt az érzetet táplálja, hogy Curtis ezen már túlvan, mint a hollywoodi lávsztorikban, ahol a valódi nehézségek (a szerelmesek összeborulását követő összecsiszolódás hétköznapjai) kezdetéig tart az opusz. „Nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar eljön egy ilyen boldog pillanat” – mondja Kriszti, miután összeölelkezve távoznak az ultrahangvizsgálatról.
A józanságflash azonban, akár a szerelem korai szakaszának mámora, idővel elmúlik, a függő pedig azzal kénytelen szembesülni, hogy monomániás, önközpontú, túlkontrolláló, indulatos, türelmetlen, szorongó és ingeréhes személyisége, nem pedig a drogok jelentik a problémát az életében.
A szenvedélybeteg ilyenkor megtapasztalja, hogy nincs azonnal oldódó orvosság a mindennapok apróbb-nagyobb bosszúságaira, kudarcaira, érzelmi kilengéseire és nem függők „majd ugye azért megiszunk pár sört, ha teljesen jól leszel?” típusú értetlenségére. A rehabok és anonim közösségek jelentősége, hogy a függők más józanodó sorstársaikkal találkozva megérthetik, mi a közös mindannyiukban, vagyis melyek azok a mélyen rögzült gondolkodási és viselkedésminták, amelyek radikális újraírásra szorulnak. Ebben a nem függő családtagok és barátok legföljebb támogatásukkal segíthetnek. Az pedig belátható, hogy a hatalmas rajongótábor virtuális szeretete és a bombasztikus hírekre éhes média inkább magányra kárhoztat.
Széki Attila kedves és jó szándékú csávónak látszik, akiben őszinte a vágy a változásra: drukkolok neki. Például azért, hogy találjon le egyszer egy anonim gyűlésre, ahol értelmiséginek és exbűnözőnek, egyszeri munkásnak és a művésznevét az ajtó előtt hagyó, ismert művésznek egyaránt jut egy szék, amelyen helyet foglalva valódi empátiában részesülhet. Az anonim közösségben azt szoktuk mondani az újonnan érkezőnek: gyere vissza! Vagyis ne elégedj meg néhány gyűléssel, ne elégedj meg a tisztaságoddal, ne elégedj meg a gyors megoldásokkal, gyere, és dolgozz magadon nap mint nap, akkor is, ha látszólag már minden sínen van.
A Tiszta lappal vége kissé lezáratlannak tetszik, mintha készítői nyitva hagyták volna a lehetőséget, hogy további epizódok születhessenek. Én azonban inkább a színfalak mögött végbemenő, időigényes, de mély változásoknak szurkolok, amelyek kamerával nem rögzíthetők.