Tisza Katának a munkája legnagyobb része – saját megfogalmazása szerint – a falak lebontása, amelyeket hosszú évek kitartó élethazugságaiból húztak fel. Márpedig az emberi kapcsolatainkat, különösen a házasságot és a válást rengeteg ilyen hazugsággal terheltük. Legújabb, Most. című könyvében ezekre a hazugságokra mutat rá, és cseréli le őket olyan igazságokra, amelyek sok esetben életmentők lehetnek. Például arra, hogy nem a válás a tragédia, hanem egy toxikus házasság.

Azt kell mondanunk, hogy Tisza Kata válásának nagyon sokat köszönhet ez az ország. Azt ugyanis aligha lehet túlbecsülni, hogy a vak komondorok hazájának, amely még mindig adós az Isztambuli Egyezmény ratifikálásával, mekkora szüksége volt Tisza Kata új, Most. című könyvére, pontosabban, ahogy ő nevezi, szabadságkönyvére, amelyben szakmai felkészültséggel, elméleti és gyakorlati tudással, és a saját élmény elementáris erejével vezeti végig az olvasót a bántalmazó kapcsolatok anatómiáján, miközben nagyon komolyan veszi az alcímben megjelenő szlogennek is beillő kijelentést:

Túlélő leszel, nem áldozat.

Nemcsak a bántalmazás sűrűjébe vezet ugyanis be, hanem kiutat is kínál onnan. (Azoknak, akik még leragadtak az egykori médiasztár Tisza Katánál: nem műsort vezet, hanem coachingpraxist, és mint mondja, ma már papírjai vannak róla, hogy beszélhet arról, amit lényegesnek talál.)

Reviczky Zsolt

Közösség vagyunk – ez Tisza Kata másik szlogene, az éveken át a nyilvánosság elől visszavonuló, majd néhány éve a nyilvánosságba visszatérő szerző ugyanis jó ideje már hashtagek és hosszabb-rövidebb bejegyzések köré valóban közösséget épített a Facebookon, aminek a jelentősége rögtön nyilvánvaló, ha abból indulunk ki, hogy egy bántalmazó kapcsolatban élőnek az egyik legfontosabb kapaszkodó, hogy nincs egyedül.

A hosszúra nyúlt kihagyás után viszonylag rövid idő leforgása alatt ez már a harmadik könyve, viszont a pszichoprózáról (Akik nem sírnak rendesen) és a terápiás versekről (A legjobb hely a városban te vagy) most kőkemény szakmázásra váltott. A Most. sűrű, és sokak számára valószínűleg érzelmileg felkavaró szöveg. Feleslegesen nem dobálóznánk a nagy szavakkal, de erre a könyvre nyugodtan mondhatjuk, hogy hiánypótló. És nemcsak abban, ahogy a bántalmazásról szól, hanem abban is, ahogy ezen keresztül új értelemmel árnyalja a jól ismert, mégis nagyon könnyen félreértett fogalmainkat, mint a szeretet, a házasság és a válás. Ráadásul mindezt nem fél egy feminista szűrőn keresztül prezentálni.

Egy olyan országban, ahol a társadalmi és a politikai konszenzus mélyen elhallgat mindent, ami kicsit is kikezdené a házassághoz és a váláshoz kapcsolódó ideálokat és sztereotípiákat, ez a könyv komoly megtisztulást visz a rendszerbe. Mert a házasság nem mindig jó, a válás pedig nem mindig rossz. Hogy a szerzőt idézzük: amennyire leányálom a házasság, ugyanannyira életmentő lehet egy válás.

Házasság másként

Tisza Kata tehát néven nevezi a közös dolgainkat, és újrakeretezi az eddigi fogalmainkat. Márpedig ahhoz, hogy a válást új jelentéssel töltsük meg, a házasságról alkotott elképzeléseinket is újra kell értékelnünk. Sőt, az olyan abszolútnak és kikezdhetetlennek tartott szavakat sem hagyja érintetlenül, mint a szeretlek. Elvégre, ha már átértékelés, kezdjük az alapoknál – és Tisza Kata azt állítja, mivel a teljes fogalomrendszerünk elhibázott (a gyerekmeséktől az irodalmon át a társadalmi sztereotípiákig, a fehér lovon ülő hercegtől a héjanászon át a családok évéig), nem is tudjuk eldönteni, hogy mi a szeretet, de szeretni sem tudunk, mert nem mutatta meg nekünk senki. Cserébe szeretünk a szeretlek szóval dobálózni, mint egy jolly jokerrel: ha nagy a baj, be lehet dobni. Szerinte viszont magával a szóval van baj, ahogy írja:

Ha meghallom a szót, hogy „szeretlek”, már kicsit megbomlik az immunrendszerem.

A hibát ott azonosítja be, hogy a köztudat a szabadságot a szerelem ellentétpárjaként kezeli, miközben a kettő szerinte ugyanaz. Ezért ő a definíciót is árnyalná, a szeretetet ugyanis kizárólag a szabadság fogalmán keresztül tudja értelmezni, ami azt jelenti, hogy

azt szeretem, akit szabadon, önálló akaratomból, minden kényszerítő tényezőtől mentesen, minden külső tényező és elvárás hiányában szeretek.

Scolar

Tisza ugyanilyen módszerességgel és kritikai realizmussal szedi szét a házasságmítoszokat is, mégpedig olyan meggyőzően, hogy szinte halljuk, ahogy recseg-ropog Kövér László és Novák Katalin jól felépített sztereotípia-erődítménye. A szerző vállalkozásának azért van különös jelentősége, mert az uralkodó nézet szerint a házasság még mindig olyan életcél, amely alapjaiban határozza meg egy ember törekvéseit. A házasság a normalitás netovábbja. „Csak legyen már férjed, hogy lássák, rendben vagy!” – hogy ismét a könyvből kölcsönözzünk egy idézetet.

Ezen persze nincs mit csodálkozni: nem csak a társadalom, nem csak a politikusok és nem csak a szüleink nyaggatnak minket azért, hogy házasodjunk. Jó ideig a tudomány is védettséget nyújtó faktorként, a pszichés jóllét egyértelmű mutatójaként azonosította be a házasságot.

Azt fontos leszögezni, hogy Tisza Kata nem azt mondja, hogy a házasság nem jó dolog, de abból a logikus, mégis sokszor elhallgatott alapvetésből indul ki, hogy védettséget a boldog házasság, illetve párkapcsolat nyújt. Az ő definíciója a boldog házasságra? „Szimmetrikus, és egyenlő felek közt köttetik, önismereten alapul és lényegi köteléken.” Talán ebből a néhány feltételből is látható, hogy ezek felismerése és megvalósítása komoly feladat.

A fennálló sztereotípia viszont bármi áron dicsőíti a házasságot, akkor is, ha az sokak számára – írja Tisza – „eggyé vált az alapjogaik korlátozásával, büntetésekkel, lenullázódott önértékeléssel, a vég nélküli megalázottság érzésével, az izolációval, a magánnyal, az értéktelenségérzéssel, a kiszolgáltatottsággal és a visszaélésekkel”. A házasságból tehát így lehet a lehető legnagyobb pusztítást végző formátum.

Válás másként

És igen, ebből jelenthet kiutat a válás, amelynek megint csak terminológiai rehabilitációra van szüksége, és a szerző ezt végig is viszi, mégpedig úgy, hogy a saját életére is alkalmazza. Ebből a szempontból rendhagyó a Most., hiszen Tisza Kata tudományos ismeretterjesztésébe bekúszik a saját élettapasztalat, és a korábbi két könyvéből ismerős irodalomterápia is. Azt tehát nem lehet mondani, hogy a szerző ne tette volna oda magát, ha úgy teszik: a saját bőrét is vásárra vitte.

Reviczky Zsolt

Tisza korábban is meglehetősen szabadon kezelte a műfajokat, ha szükségét érezte, újakat talált ki, így jött létre a már említett pszichopróza és a terápiás vers. A legújabb könyvét is nehéz műfajilag besorolni, így aztán induljunk ki abból, amit állít: nem irodalmat, és nem tudományt árul, hanem szabadságot. Ez pedig a saját megküzdés, a szakmai háttér és az irodalom terápiás eszközeibe csomagolva nyújtja át.

Tisza Kata tehát elvált. A folyamat során pedig rengeteg személyes és szakmai tapasztalatot szerzett arról, hogy hogyan viszonyulunk társadalmilag és egyénileg is a váláshoz, és ez hogyan hat arra, aki válik.

Az alapvetés még mindig az, hogy amennyire dicsőítjük a házasságot, annyira megbélyegezzük a válást, ami ugyanakkor a válási statisztikák tükrében legalábbis meglepő. „Miért üldözünk még mindig valamit, ami ennyire gyakori?” – teszi fel a költői kérdést a szerző.

Hogy a fogalmaink mennyire meghatározzák az ítéleteinket, mi sem bizonyítja jobban, mint a csonka család jelzős szerkezet, és az azt körbevevő megvetés és szánalom. Nagy valószínűséggel elképzelni sem tudjuk, hogy ne valamiféle negatív konnotációval párosítsuk. Csonka családban élni szégyen, szerencsétlenség, megpróbáltatás. Tisza Kata viszont a jelző mögé néz, a csonkaság pedig rögtön más jelentést kap: „A csonka család fogalmát számomra nem a szülők száma jelenti. Sokkal inkább a szülők megbomlott egysége, az érzelmileg biztonságos közeg hiánya” – írja. Ezt az üzenetet persze a felületes ítéleteket hozó társadalmi közegben nem könnyű átvinni, hiszen itt a forma számít, nem a tartalom: „Ha hiányzik az egyik szülő, mindegy miért, akkor az a család csonka, és a gyerekeik stigmatizáltak. Ha megvan mindkét szülő, mindegy hogyan, akkor az rendben van.”

Tisza Kata leszögezi, hogy senki sem azért házasodik, hogy elváljon. Azért válik azonban el, hogy életet mentsen. Éppen ezért ő azt szeretné elérni, hogy ha házasodni lehet stigma nélkül, akkor válni is lehessen, mert válni és szakítani alapvető jog.

Mindez persze komoly akadályokba ütközik, például azért, mert a mai napig tartja magát a tévhit, miszerint a család egyben tartása – bármi áron – a gyerekek érdekeit szolgálja. Csakhogy a szerző szerint a gyerekek érdekeit semmi más nem szolgálja, csak ha szeretetben élhetnek.

Ahogy ő fogalmaz: a válás egy tisztességes megoldás egy már nem tisztességes élethelyzetre. De mivel a kultúránk álszent, ha az emberi kapcsolatokról van szó, előbb fog tolerálni egy bántalmazást, mintsem egy felvállalt válást. És Tisza Kata több ponton a kollégáinak is kiszól, mert úgy gondolja, változtatásra van szükség, a pszichológusi, segítői szakma akkor lenne progresszív, ha „nemcsak a csonka család stigmája mögül hozna ítéletet, hanem arra is kiterjedne a figyelme, hogy milyen sérüléseket okoz, ha bizonyos párok nem válnak el.”

A saját válását ismét képbe hozva azt írja, kapott lesajnáló, megvető, de csodáló tekinteteket is.