Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Régen szinte mindenkinek meg akart felelni, ma már leginkább csak saját magának. Meg persze Shane-nek. Hogyan harcolta ki magának Hosszú Katinka a győzelem szabadságát?
„Nehéz szavakba önteni, mit jelent ez a győzelem, olyan érzés, mint amikor először nyertem” – helyezte ideiglenes keretbe eddigi úszókarrierjét Hosszú Katinka a budapesti világbajnokságon nyert első aranyérme után. Nem mellesleg – magyar arany Budapesten – a magyar szurkolókat is beemelte a saját narratívájába, amelynek az amerikai szálát Magyarországon sokan sokszor még mindig valamiféle távolságtartással kezelik. A hazai első aranya épp a 200 m vegyes volt, az a szám, amelynek világcsúcstartója és olimpiai bajnoka is. A számok, címek és rekordok mátrixában könnyű elveszni, de a legeredményesebb magyar úszó lenyűgöző módon ura annak az elképesztően intenzív életnek, amelyből ezek az eredmények kibomlanak. Megnéztük, hogy az elmúlt évek interjúiból, megszólalásaiból hogy rajzolódik ki az a folyamat, amelyben Hosszú Katinkából Iron Lady lett.
Mit jelent nyerni?
Hosszú Katinka életének a jelentős részét teszi ki a győzelmeinek az értelmezése. A győzelem az, ami történik vele, és amit megtörténtté tesz. A személyiségének a része, egyfajta megunhatatlan rutin, amit mégsem vehet soha magától értetődőnek. Beszél róla, beszéltetik róla, és azt gondolnánk, folyamatos benne a belső monológ is erről.
Egy sportoló karrierjében fontos szerepe van annak, hogy miként viszonyul a győzelemhez, és Hosszú Katinka esetében az eredmények alakulását nagyon szépen le lehet követni abban a mentális munkában is, amellyel a nyeréshez fűződő viszonyát alakította.
Gyerekként tulajdonképpen még minden magától jött, az úszóedző nagypapával hároméves kora óta az uszodában töltötte az ideje jó részét, óhatatlan volt, hogy a tehetsége megmutatkozzon, és miután a korosztályos csúcsokat sorra döntötte, a győzelmeken sem kellett nagyon sokat gondolkodni.
Aztán egyszer csak elkezdett tétje lenni az edzéseknek, és amikor az édesapja azt mondta, ahhoz, hogy elismert legyen, legalább egy Európa- vagy egy világbajnokságot kell nyernie, Katinka magától értetődően rávágta, de hát ő bajnok lesz.
Innentől viszont már rendezni kellett magában, hogy mit is jelent nyerni. Utat tört magának az életébe a magyar mentalitás is: csak az arany jó, de ha már nem jön össze, akkor legyen bronz, mert azzal fel lehet még lépni a dobogóra, de egy ezüst már csak arra emlékezteti, hogy lecsúszott a győzelemről.
Ebből a szempontból az olimpia jelentette a legnagyobb feladatot. 2008-ban Pekingben például elég volt annyi, hogy nem sikerült úgy szerepelnie, ahogy azt eltervezte – nem jutott tovább az előfutamokból –, és máris komolyan fontolgatta, hogy abbahagyja az úszást. A 2012-es londoni olimpia súlya, a most vagy soha görcsössége aztán még jobban agyonnyomta, és egy olimpiai negyedik hely is elég volt ahhoz, hogy padlót fogjon. Rióra viszont a győzelem átlényegült. Ahogy egy interjúban mondta, ha az ember nagyon akar valamit, és görcsösen ragaszkodik hozzá, akkor az sok esetben nem jön össze. Ő pedig megtanulta elengedni ezt a ragaszkodást. És halomra gyűjtötte az érmeket.
Elkezdett nem csak azért úszni, hogy olimpiai bajnok legyen, hanem magáért az úszásért, meg persze a rengeteg rövidebb távú sikerért, és mire Rióig úszott, már nem érzett semmit a nyomásból, a győzelem terhéből – pedig nem mondható, hogy ne lettek volna elvárások vele szemben, mindenki arra készült, hogy Hosszú Katinka most megmutatja. Miközben Hosszú Katinka 27 éves korára, egy nagyon hosszú úttal a háta mögött már azt is elfogadta, hogy ő nem olimpiai bajnok. És akkor olimpiai bajnok lett, rögtön háromszoros (és ne feledkezzünk meg az olimpiai ezüstjéről sem, tudják, ez az az érem, amelyik jelzi, hogy épp hogy lemaradt az aranyról).
Azt, hogy már egy teljesen más Katinkáról beszélünk, mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy ha Rio nem jött volna össze, akkor is folytatta volna. „Imádok úszni, imádok versenyezni” – ennyire egyszerű. Hogy aztán Budapesten rögtön az első aranyra azt mondja: sokkal többet ér, mint a riói.
Hosszú Katinka soha nem fog szabadulni a győzelmek értelmezésétől, attól, hogy reflektáljon a saját teljesítményére. És ha nem győz, még mindig ott van az univerzális kapaszkodó, amelyet Shane Tusuppal dolgoztak ki: vagy nyerünk vagy tanulunk.
Elmenni és visszajönni
Van abban valami népmesei, ahogy Hosszú Katinka annak idején felismerte, hogy szerencsét kell próbálnia. Pedig Baja ezer szállal magához kötötte, és a kezdeti sikerek idején – például amikor 16 évesen a Bajai Spartacus versenyzőjeként a válogatott legsikeresebb tagja lett a budapesti ifjúsági úszó Eb-n – még arról beszélt, hogy esze ágában sincs elhagyni a szülővárosát. Még úgy sem, hogy Baján nem ideálisak a feltételek a magas szintű úszáshoz. Bajainak kell születni, és annak is kell maradni – mondogatják a helyiek, és ha 25 méteres medencében kell edzeni, akkor ő ebből sem csinált problémát.
Aztán valami elakadt, elhomályosodtak a célok, a kamasz Katinkát nem volt könnyű a pályán tartani: nem adott bele mindent az edzésbe, viszont túl sokat beleadott az evésbe, ráadásul az edzőjével sem találta meg a közös hangot.
És egyszer csak Baja, sőt már Magyarország is kicsi lett, mire Katinka abba a korba ért, amikor a nagybetűs életbe szokás kilépni, jött a felismerés, hogy környezetváltozás kell, bármilyen közel állt is a szívéhez a bajai medence, egyszer mindenbe bele lehet fásulni.
És ha valahol dédelgetni lehet az álmokat, az Kalifornia. Amerika felforgatta Katinka életét, megtöltötte inspirációval, motivációval, célokkal. Pedig elsősorban a tanulás miatt utazott ki – a pszichológia szakot választotta –, de aztán egy hét alatt újraindult az úszókarrierje, és az egészet csodaként élte meg. Édesapja már néhány hét után érezte a hangján, hogy kicserélték a lányát. Bekerült egy ötvenfős csapatba, ahol egymást húzták, minden edzés olyan volt, mint egy mini-világbajnokság. „A saját bőrömön tapasztaltam meg, hogy ami egyedül nem megy, az csapatban könnyen sikerül” – uralkodott el rajta az amerikai pozitív gondolkodás.
Egy ezüstérem feletti fanyalgás helyett Katinkának önbizalom – és izomnövelő biztatásokban lett része. Tudta, hogy az edzője – ekkor még Dave Salo – egy esetleges nyolcadik helyre is azt mondja, hogy szépen úszott. Mert az edzője meg azt tudja, hogy mindig a tudása legjavát próbálja adni, és hogy nem rajta múlik, ez mire elegendő.
Erre mondják, hogy szárnyakat kapott, és egyszer csak mindenki a pozitív életszemlélet titkát próbálta meg kiszedni belőle. Mitől olyan jó Amerikában? Leginkább attól, hogy visszaadták az önbecsülését, és Hosszú Katinka egyszer csak megint tudta, hogy világbajnok akar lenni.
Csakhogy közben Katinka magyarsága és amerikaisága viaskodni kezdett. Kaliforniában minden csodás, de ott a honvágy. Aztán amikor itthon van, Los Angeles után van nosztalgiája. Los Angeles otthonossága és Baja fészekmelege, a kaliforniai napfény és a bajai halászlé, az amerikai szerelem és a magyar család – mind részt akart Katinka életéből. Végül Shane Tusup volt az, aki egy utazgatásokkal és tervezgetésekkel teli folyamat végén felvette, hogy legyen a bázis Magyarország. Shane Tusup pedig Katinka kedvéért magyar lett.
A brand ereje
A kérdés már csak az volt, hogy Magyarország érti-e mit jelent az Iron Lady. A kínai úszótársak és a sportmédia ragasztotta ugyan rá a címet, de Hosszú Katinka volt az, aki Shane Tusuppal birodalmat épített erre. Nehéz befogadni, a magyar viszonyokhoz, a magyar gondolkodásmódhoz illeszteni ezt az üzleti céltudatosságot, hiszen a legerősebb úszóbrand, amellyel Magyarország addig találkozott, az Egérke volt – így, becézve. Hosszúéknak – a fanyalgásokból ítélve – nem is teljesen sikerült átvinni az üzenetet.
De érdekes módon a brandnek lett egy járulékos haszna is, oda épült be Katinkába, ahol a legnagyobb szüksége volt rá: egyfajta páncél lett, amely megvédi a támadásoktól. Elviszi a balhét, amíg Katinka nyugodtan tud az úszással foglalkozni és élni az életét.
Hosszú Katinka ma már megengedheti, hogy leginkább csak saját magának feleljen meg, meg persze Shane-nek. Ez az igazi szabadság.
Na de ki irányítja, és mi hajtja Katinkát?
Mindenekelőtt induljunk ki abból, amit ő maga mondott: ha nem lenne a férje és edzője, Shane Tusup, ma már nem úszna. A motiváció persze bonyolult dolog, és Katinka beszélt arról is, hogy néhány edzésen Shane már leállítaná, de ő még menne tovább – rögtön mennyire hitelesnek tűnik az Iron Lady brand és a jelszó: a kemény munka mindig kifizetődik!
Ha az édesapja emlékeit vesszük alapul, az a hajtóerő, amely most győzelemtől győzelemig viszi, már gyerekkorában ott volt. Hosszú István azt mondta, a bajai uszodában mindig ketten voltak: a lánya és az óra, ezért úszta már 10-12 évesen országosan is a legjobb eredményeket. Egyedül tempózott a vízben, nem voltak versenytársai, csak az idő.
Ma már persze ott vannak a vetélytársak, de nem fontosak, mert most is az idő a fontos.
Az olimpiai győzelem, bármennyire is sokat jelent, a Hosszú–Tusup-univerzumban soha nem lesz egyenrangú egy világcsúccsal. Egy rekord ugyanis azt mutatja, hogy nemcsak ott és akkor, hanem bárhol, bármikor megnyert volna egy távot. Hosszú Katinka jelenleg hét világcsúcsot tart, ugyanannyit, mint Michael Phelps. Egymaga hozta fel Magyarországot a rekordok listáján a második helyre az Egyesült Államok mögé. Vagyis bármennyire tekintélyes is az éremgyűjtemény, amelyet Hosszú Katinka az évek során összeúszott, inkább a számokat figyeljék.
