Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Kutyaszánt hajtani 300 kilométeren át, -25 fokban egy szál hálózsákban aludni a szabad ég alatt, rádöbbenni, mire képes az ember - ott voltunk, amikor néhány teljesen civil ember, köztük két magyar mindezt megtapasztalhatta a svéd tundrán. Láttuk őket megváltozni!
„Soha ne engedd el a szánt menet közben”
- ezzel a fölöttébb hasznos tanáccsal indult Szigetvári Eszter Svédországba, a Fjällräven Polarra, az évente egyszer a tundrán megrendezett kutyaszántúrára. A magyarázat egyszerű: a kutyáknak nem tűnik fel, ha a hajtó leesik vagy leszáll, ők rohannak tovább a szánnal. És ez nem fölösleges aggodalom, tényleg megtörténik. A túra utolsó estéjére becsatlakozó újságírók például szemtanúi voltak egy ilyen esetnek: éppen két fogat összegabalyodott kutyái között tett rendet az egyik kísérő, amikor egy pillanatra lelépett az álló szánról, az ebek pedig abban a pillanatban megléptek. Üvöltve rohant utánuk, végül a kiabálás miatt megálló csapat elején lévő hajtónak sikerült elkapni a szökevényeket. A kutyák ugyanis jellemzően másolják a falka többi tagját, ha egyik elindul, ők is üvöltve követelik, ha az előttük lévők megállnak, ők is lassítanak. Pont így sikerült nyakon csípni őket.
Bár a befutó környéki táj, amit az újságírók láthattak, nem volt kifejezetten különleges – mindenfele hó, a klíma miatt közepes méretűre megnövő, amúgy 3-400 éves fenyőfák és két darab 5-600 méteres hófedte hegy -, Eszter azt mondja, a korábbi szakaszokon érezni lehetett, hogy nem a hideg Ausztriában vannak. 5 nap alatt 300 kilométert tettek meg a sarkvidéki tundrán, Norvégia tetejéről indulva. A táj nagyon változatos volt: 2-3 ezer méteres hegyek után végeláthatatlan, csupasz hómezők következtek. Erdőt ők is csak ott láttak, ahol mi.
Az időjárással szerencséjük volt, az egyik korábbi túrát például napokra meg kellett szakítani a hóvihar miatt, de előfordult az is hogy az útvonal módosult. Azért Eszteréknél is volt neccesebb rész: a minden idők egyik legidősebb résztvevőjének mondott, 61 éves amerikai Walter azt mesélte, egyik pillanatról a másikra 50-55 kilométer/órás szél támadt, „a szán az egyik irányba sodródott, a kutyák meg a másik irányba rohantak”. Miként előfordult az is, hogy pillanatok alatt pár méterre csökkent a látótávolság. Eszter azt mesélte, „igazi Delta-feeling volt”, míg máskor nagyon erősen sütött a nap.
Számára egyébként az első nap volt igazán megindító: „Akkor találkoztunk a kutyákkal, könnyfakasztó volt hallgatni, ahogy kétszázan vonyítanak. Ehhez társult a tudat, hogy mindjárt indulunk.
Aztán ott álltunk a szánon, elindultunk, és egy perc alatt csönd lett.
Igaz, annak is megvolt a különleges hangja, amikor a kutyák felvették "a megfelelő tempót": ütemesen sercegett talpuk alatt a hó.
Ezt – illetve inkább a legendás alaszkai verseny, az Iditarodot – megélni, gyerekkori álma volt Eszternek. Meséli, hogy egy 10-12 éves korában olvasott Jack London könyv inspirálta. A miskolci lány kamaszkora ennek jegyében telt, de hiába lett a családnak huskyja, a Bükk nem volt megfelelő terep a kutyaszánozáshoz. A feledés homályába merült álmot a 20 éves érettségi találkozóján juttatták eszébe, utána azonnal jelentkezett a Polarra. Országonkénti szavazással vagy a Fjällräven zsűrijének döntése alapján lehet a csapatba kerülni. Eszter az előbbivel nyert, kőkemény munkával, 1400 szavazat különbséggel lett ő a befutó (összesen 14 ezer szavazatot gyűjtött), ezzel azonban az esemény verseny részét le is tudta. Azt mondja, ő itt meg is kapta a kaland egyik első tanulságát: "Ha van egy álmod, ne várj vele 20-25 évet, amire már nem tudod megvalósítani.” (Az idei másik magyar résztvevőt, Őry Istvánt a zsűri választotta be a vicces videója alapján. Ő pedig jótékonykodásra is ki akarta használni a lehetőséget: azt tervezte, 1 millió forintot összegyűjt egy ritka betegségben élőket segítő alapítványnak. Végül a remélt összeg helyett csak 370 ezer forint gyűlt össze.)
Eszter a hidegtől félt, de az végül elviselhető volt. Igaz, pont a leghidegebb éjszakán, -25 fokban kellett hálózsákban, sátor nélkül a szabad ég alatt aludniuk, ám menet közben a táj és a kutyák elterelték a figyelmét.
Amikor arról kérdeztük, miként boldogult a kutyákkal, arról mesélt, folyamatos kommunikációban volt velük: „Az emelkedőn a kutyák hátranéztek, hogy segítsek már tolni a szánt, amikor meg lefelé fékeztem, értetlenkedő tekintettel fordultak vissza, hogy miért nem hagyom őket rohanni.”
A kutyák tekintete – az újságíróknak felkínált 13 kilométeres kutyaszánvezetés tapasztalata alapján – valóban számonkérő. Sokszor úgy tűnt, hátrafordulnak megnézni, hogy „ki ez a hülye”, aki fékez. Márpedig fékezni muszáj. Nemcsak azért, hogy ne menjünk neki az előző szánnak, hanem azért is, mert ha a vezérszíj meglazul, a kutyák összegabalyodhatnak. A mély hóban pedig, ha túl nagy a tempó, megsérülhet a kutyák lába – magyarázza az egyik szánhajtó (hivatalos nevén musher), Espen. A kutyák amúgy 14-17 kilométer/órás átlagsebességet simán hoznak, akár 90 kilométeren keresztül, de rövid szakaszon a 20 km/h sem elképzelhetetlen. Minden időjárási körülmény között tudnak menni, kivéve a meleget – már az április eleji napsütésben is melegük volt -, így a svédországi pár hetes nyár a pihenőidejük. Augusztusban már kezdődik az edzés - erdőben, kvadot húzva. Egy télen 5 ezer kilométert is mennek – mondja az esemény kitalálóinak, illetve az országvezető kutyaszán hajtóinak egyike, Kenth Fjelborg.
A szánhúzás ellenzőinek visszatérő érve, hogy ezeket az állatokat csak kihasználják, Kenth azonban ezt tagadja. Szerinte a kutyáknak lételemük a futás, alig tudják kivárni az indulást. A két magyar résztvevő is azt tapasztalta, a musherek odavannak az állatokért, szemükben azok az elsők, megérkezés után is nekik jár először ellátás. Hiába zuhant volna el bárki a fáradtságtól, 2-3 óra levezetés minden nap végén volt, mire mindenki evett és a sátorba került.
Apropó: sátor. „Első este két órát szenvedtünk a sátorállítással, mire jöttek szólni, hogy nem elég mély hónál próbálkozunk” – meséli Eszter. Volt ennek szándékos pedagógiai jellege: a túrát szervező cégnél azt vallják, minél inkább saját tapasztalaton, próbálkozáson alapul a tudás, az annál jobban rögzül. Ráadásul a résztvevők önbizalma is nő, ha azt látják, hogy képesek megoldani egy problémát. Őry Istvánnak például az egyik legnagyobb öröme a túrán az volt, amikor első este sikerült begyújtani a bonyolult gázfőzőt. Azon múlt ugyanis, hogy lesz-e másnapra vizük.
Az újságírókat 4, míg a részvevőket 6 kutya húzta, az átlagéletkor 1,5 – 12,5 év volt, de 14 éves állat is akadt. A nemi arány fele-fele, de a szukák általában jobb vezetők, míg a legerősebb kutyák közvetlenül a szán előtt futnak – derült ki. A helyiek azt mesélik, minden évben jobb és jobb kutyákat próbálnak tenyészteni, de elsőre egyiken sem látszik, mire lesz képes, ahogy az is teljesen eltérő, mikorra képezhető ki jó vezetőkutyává. „Van, amelyik 1,5 éves korára felkészül a feladatra, másnak három év kell ehhez” – mondja Kenth. Nem csoda, hogy a szánhúzásra alkalmas, betanított kutyák nagyon drágák, áruk meghaladhatja az ezer dollárt is. Piacuk is van, hiszen egy vezetőkutyát kiképezni több év, sokan tehát inkább fizetnek értük.” (Azt, hogy nem minden állat ugyanolyan képességű, meg is tapasztaltam: a szánt húzó négy kutya háromszor kicsit elvétette az ívet, így a lendülettől kis híján nekicsapódtam a fának.)
Ezen a túrán a kutyákat nem kellett instruálni, az a csapatokat vezető musher dolga volt, a falka többi tagja az ő szánját követte. A résztvevőknek a sebesség szabályozása és a kormányzás maradt feladatként. Így pedig a kutyaszánozásba teljesen kezdőként is bele lehet vágni. A Fjällräven Polar 1997 és 2006 között inkább verseny volt, majd hatéves szünet után koncepciót váltottak, és átálltak arra, hogy inkább tapasztalatot és tudást, meg persze élményt adjanak a 13 országból érkező résztvevőknek. És megmutatni, hogy az extrém körülmények között is helyet lehet állni.
A telet ugyanis a svédeknek muszáj szeretniük és szerethetővé tenniük, mert ebből arrafelé nagyon sok van: október elején leesik az első hó, ami áprilisban még masszívan tartja magát. Pár hétig nem látják a napot sem.
„Olyankor többet alszunk”
– magyarázza a cég egyik munkatársa, Carl, miként lehet ezt túlélni. Így azután a hóból is kihozzák a legjobbat: mint kiderült, simán rakható hógödörben tábortűz, de komplett ülőhelyeket is lehet faragni belőle, ami rénszarvasbőrrel fedve már az elviselhetőség határát súrolja.
Eszter és István összegzése alapján a kaland valóban nem volt megterhelő, bár az első nap beillett egy komolyabb sportteljesítménynek. Akkor egy emelkedőn felfelé futva be kellett segíteniük a kutyáknak a szán tolásával.
Istvánt Svédországba a természetközeliség vonzotta. Miként az is motiválta, hogy látni, megtapasztalni szerette volna, milyen lehet elszakadni a kényelemtől. Mindkettőt megkapta: az úton annyi infrastruktúra állt a résztvevők rendelkezésére, amennyit a szánon vittek, reggelente pedig a megfagyott ruhákba kellett belebújni. „Ez volt a legrosszabb rész, az pedig, hogy
-25 fokban a szabad ég alatt aludtunk, máig lehetetlennek tűnik.
Egy amerikai lány, Abi életébe ez az élmény is változást hozott. "Alig akartam lehunyni a szemem, olyan csodálatos volt az ég és a sarki fény, nem is értem, hogyhogy nem csináltam ilyet korábban?!”- mesélte. A 26 éves lány azért vágott bele, hogy megmutassa, a nők is képesek erre, és az életben nem csak a jó kinézet vagy a tökéletes haj számít. „Az én hajam most egyáltalán nem tökéletes, azonnal szükségem van egy zuhanyra” – jegyezte meg nevetve az út végén, majd azt ecsetelte, hogy szavakkal leírhatatlan élményeket szerzett az úton. Csakúgy, mint Eszter, akiből szintén kitőrt: „Fantasztikus, milyen kevés dolog elég a boldogsághoz. Az ember egy hátizsákkal, telefon és fürdés nélkül elvan napokig.”
Ha tehát a szervezők, valóban azt akarták, hogy a résztvevők felismerjék saját képességeiket, az összejött. Miként úgy tűnik, átment a másik üzenet, a természet népszerűsítése is sikerült. Casper, a 33 éves norvég például azt mesélte: itt jött rá, hogy többet kell túráznia, ebben példát kell mutatnia a lányainak is. „Nincs már messze a saját expedícióm” - lelkendezett.
