BrandChannel: Tökéletesség: áldás vagy átok?

A maximalizmus könnyen depresszióba kergetheti azokat, akiknek nincs fontosabb annál, hogy még a tökéletesnél is tökéletesebb teljesítményt nyújtsanak. Ugyanis tökéletes teljesítmény nem létezik. Ők mégis egész életükben ezt keresik.

Az egészséges és a beteges maximalizmus

„Soha nem felejtem el, mikor megjelent az első cikkem az egyik napilapban, még a szüleimmel laktam, s boldogan szaladtam haza a nyomtatott példánnyal” – meséli az ötvenet még alulról súroló Nóri, aki azóta is újságíró. „Nyújtottam az írást apámnak, szótlanul, hosszan olvasta. Kicsit kivárt, rám nézett, s pókerarccal azt mondta: ebben a mondatban maradt egy hiba! Leforrázva, csalódottan álltam ott, nem értettem, miért nem tud velem együtt örülni. Soha nem tudtam tökéletesen megfelelni neki, mert mindig mindenben talált valami kifogásolható apróságot, és ezzel elrontotta mindkettőnk örömét”.

A maximalista ember attitűdje pont ilyen. De mielőtt megnéznénk, hol gyökeredzik a tökéletességre való hajlam, nem árt megkülönböztetnünk az egészséges maximalizmust a betegestől.

„Az egészségesen maximalista embernek fontos a teljesítmény, de nem hajtja a nyomás, nyitott a kritikára, elfogadja a javaslatokat, s az elvégzett tevékenység után örömet érez” – szögezi le Lauter Adrienn tanácsadó szakpszichológus. Hozzáteszi: az egészséges mértékű teljesítményorientáltság akár ki is tolhatja például az öregedés érzését, lendületet és motivációt adhat, vagy éppen új célokat, legyen az a Kék Túra kipipálása, vagy egy vállalkozás újragondolása.

A betegesen perfekcionisták viszont egy hegyet is elhordanának a hátukon, fizikai és lelki korlátaik figyelmen kívül hagyásával. Képtelenek szembesülni azzal, ha hibát vétenek, ezért magukkal szemben nagyon magas, „könyörtelen mércéket” állítanak fel, aminek szinte lehetetlen megfelelni.

Ők azok, akik ritkán boldogok, hiszen egyre csak a tökéletesség illúzióját hajszolják. Nehéz szembesülniük azzal is, hogy az élet körülöttük állandóan változik, ezért fix stratégiákkal nem fognak tudni boldogulni, s ebből a rugalmatlanságból állandó belső feszültségek keletkeznek.

Nehezen delegálnak feladatokat vagy kérnek segítséget, hiszen ha más csinálja, az még annyira sem lesz jó, mintha maguk végeznék el az adott munkát. Folyamatosan rágódnak a hibáikon, miközben azt keresik, mit csinálhatnának másképp.

Az állandó elégedetlenség miatt boldogtalannak érzik az életüket, hiszen az önvád miatt hiányzik a hála- és az örömérzet. Ez a hosszú rágódás és boldogtalanság végül sokszor depresszióhoz vezethet. Extrém esetben az önbüntetés, a saját maguk felé irányuló önpusztító gondolatok is felüthetik a fejüket, mert rettegnek attól, mások mit gondolnak róluk és a hibáikról.

A gyermekkorban gyökeredzik

A gyerekkorban dől el minden: a megélt 40-50 év egyáltalán nem garancia arra, hogy a hihetetlenül önpusztító attitűd megszűnik, ha valaki a tanult mintáin keresztül már eleve így szocializálódott.

„A maximalisták általában olyan családban nőnek fel, ahol magas elvárásoknak, szigorú szülői normáknak voltak kitéve” – magyarázza a pszichológus.

Előfordul, hogy ez a családi elrendeződés életre hívhatja a parentifikáció, azaz a szülősítés jelenségét. Nem is ritkán: a válás után például, egyszülős családoknál, az egyik szülő helyettesítése miatt jöhet létre. Például a fiúgyerekek sokszor akaratlanul is átveszik az apa bizonyos érzelmi szerepfeladatait. Azt élik meg, hogy felnőttszerepre vannak kötelezve gyerekként, aminek meg kell felelniük. Bár gyerekként felnőttéletet élni képtelenség, lelkileg mégis érzik a motivációt az érzelmi gondoskodásra.

Mivel ez lehetetlen feladat, sok a tudattalanul is megélt kudarcélmény, ami megalapozza a felnőttkori önbizalomproblémákat. Mindez a későbbiekben döntően meghatározza a teljesítményükhöz, saját magukhoz, a testükhöz vagy a kapcsolataikhoz való hozzáállásukat. Ugyanakkor ők azok, akik nagyon talpraesetten tájékozódnak a felnőttek világában, felelősségérzetük és empátiás készségük is nagyobb.

„A maximalizmus munkaalkoholizmusban is kicsúcsosodhat. Ilyenkor a hangsúly a magánéletről a munka irányába tolódik. Változókorban ez akár pozitív értelmezést is nyerhet, hiszen a kreatív energiák például új üzleti ötleteket, hatékonyságot, sikerélményt, hasznosságérzetet szülhetnek” – mondja Lauter Adrienn.

A szakember szerint erre rezonál Erikson híres fejlődéselmélete, melynek lényege, hogy születésünktől a halálunkig folyamatosan fejlődünk. Az elmélet szerint a 40-60 év közötti egyénekre a generativitás jellemző, amelyet az alkotóképesség csúcsaként aposztrofál.

Ez az eddig ki nem aknázott lehetőségek és a változtatásra való lehetőség időszaka is egyben. A tökéletességre törekvők képesek ilyenkor is szélsőségeket megélni, akár túlhajtani magukat, transzparensen felvenni a harcot az öregedés ellen – például öltözködéssel, plasztikai beavatkozásokkal.

Nóri egyébként azt meséli, onnantól, hogy iskolások lettek a gyerekei, nagyon figyelt arra, nehogy ugyanazokat a mondatokat ejtse ki a száján, mint egykor édesapja, aki a négyeseknél mindig ezt kérdezte: de miért nem ötös? Ezért ha lánya és fia négyest hoztak, mindig megdicsérte, ha hármast, akkor bíztatta őket, hogy lesz ez jobb is. Amikor pedig ennél rosszabb jegy csúszott be, megkérdezte tőlük, hogy mit nem értenek, vagy miben segítsen nekik az érintett tantárgyban.