A gazdaságpolitikai hibák eredete világos. Nyertek ordas hazugságokkal és a gyurcsányi reformkurzus fúrásával, aztán kipróbálták, milyen az, amikor nem az emberekkel fizettetik meg az emberek fogyasztását. A kutatás megállapította, hogy végül mégis az emberek fizetnek. Azt is mondták, hogy a megszorítások nem vezetnek sehova, viszont a szabadságharc meg mégis a megszorításokhoz vezetett végül. Vagyis kimondhatjuk bátran, hogy a szabadságharc se vezet sehova.

Ennél mélyebb tapasztalatokkal is szolgál a viselkedésük, amely végül nemcsak az államcsőd torkába vezetett, hanem oda is, hogy Európában fertőző fekélynek számítunk, az Egyesült Államokban pedig lárvaállapotú latorállamnak, miközben Kína továbbra is szarik ránk. A világ elleni háború bukását meg lehet magyarázni azzal, hogy a világ túl nagy, mi meg túl kicsik vagyunk, ezt a meccset nem lehetett megnyerni. Ebben az esetben viszont felmerül a kérdés: miféle istenverte idióta viszi bele az országát egy eleve vesztes háborúba?

Orbán Viktor ezt nem szabad akaratából csinálta. Ha arra kerül a sor, tanúsítani fogom, hogy az elkövetés idején beszámíthatatlan állapotban volt, továbbá krónikus hirtelen felindulásban. A hazugságspirál gyakori jelenség, ritkán figyelhető meg azonban ilyen méretű, kapitális darab. Épphogy elfér a fejében ez a négy mérföld hazugság, szorosan összegöngyölve.

Enyhítő körülmény a nehéz felnőttkor is. Kamaszoknál, fiataloknál sokszor traumát okoz, ahogy a családi bura alól kikerülve szembesülnek a külvilággal. Orbán legalább tizenöt éve egy zárt gondolkodású, alattvalókból szervezett közösségben él, abban szocializálódott. Még interjút is ritkán adott az udvartartásán kívüli médiának. Ilyen belterjes közegből hirtelen kilépve bizony furcsán viselkedik az ember. Ennek az az oka, hogy amiért a klubban nem szól senki, az odakint már illetlenség. Illetve hát belül is az, csak ott nem mer szólni senki.

Csak azt lephette meg Orbán országlása, aki nem látta, hogyan működött az a territórium, amit már körbevizelt: az úgynevezett nemzeti oldal. Ott is beleszólást követelt mindenbe, és mivel már ezzel a központosított szektával nyerte meg a kétharmadot, egy darabig úgy érezhette, igazolta ezt az egészet az idő. Mi sem természetesebb ezután, mint hogy legyen akkor az egész ország egy tábor és egy zászló.

El is nevezte akkurátusan, felírta a titkos naplójába nagy betűkkel, hogy Nemzeti Együttműködés Rendszere, és neki is látott. Magyarország pedig tűrte. Elaltatta a nacionalista retorika, tetszett, hogy hirtelen nemzeti lett az Együttműködés Nyilatkozata, az Ügyek Kormánya, az Erőforrás Minisztériuma, még a kutyaszar a járdán, az is. Sokan vádolták ezt a kormányt is azzal, hogy cselekvés helyett kommunikál, de a valóság ezzel szemben az, hogy ez a kormány egyáltalán nem kommunikál, nem merül fel benne, hogy elmagyarázza a tetteinek értelmét és célját. Mégpedig azért nem, mert a Fidesz eddig is remekül elvolt azzal, hogy nemzeti-keresztény önmeghatározásából eredően úgyis mindenben igaza van, aki meg nem ért egyet, az értelemszerűen se nem nemzeti, se nem keresztény, ebből fakadóan nem is szabad hallgatni rá, már csak azért sem, mert elmúltnyolcév. A hazai kritikusokat mind el lehetett intézni azzal, hogy magyarellenesek és istentelenek.

A külföldnek meg pláne semmi köze a dolgainkhoz, nekünk egy néger ne mondja meg, hogy mit hogyan csináljunk. Választott nép vagyunk, Mária országa, velünk a Gondviselés. Majd azt mi tudjuk, kell-e független sajtó meg jegybank, nem dőlünk be az imperialista trükköknek.

Aztán jött a csősz. Úgy viselkedtünk, mint egy olajban gazdag atomhatalom, mert a jobboldali tábor hosszas rábeszélésre elhitte, hogy a magyarnak levés valóban energiahordozó, és aztán már el is várta az ebből levezethető irányt. Odakint a hidegben aztán hamar kiderült, hogy a magyartudat fűtőértéke nulla. Magyarságunkból politikát, stratégiát kovácsolni szakszóval közönséges hülyeség, mert ami idehaza jól hangzik, annak kint nincs is értelme. A nemzeti oldal: hülyeség. Nem következik belőle okosabb oktatás-, gazdaság- vagy kultúrpolitika, csak értelmetlen szabadságharc, és a végén medvetámadáshoz mérhető arcvesztés. Ez Orbán Viktor életműve, kísérletének eredménye. A kapanyél nem sült el.

A tananyagot leadta, mindenki megérthette, aki figyelt. A következő választáson ebből vizsgázunk. Lesznek a piacon még mindig olyanok, akik nemzeti büszkeségből akarnak nagyobb kenyeret sütni. És ha a magyarok ezt újra beszopják, akkor meg is érdemlik.