„Ez volt az otthonunk” – magyarázta telefonja képernyőjére mutatva Vladimir Korcsma – „most romokban hever. Soha nem hittem volna, hogy 55 évesen hajléktalan leszek”. Vladimir Korcsma egyike azoknak, akik kijutottak az oroszok által a háború eleje óta ostromolt, majd egy hónapja teljesen elfoglalt Mariupolból. A férfi – több társával együtt – a Guardiannek mesélt az átélt borzalmakról.

Mariupolban a háború előtt nagyjából félmillióan laktak, a lakosság nagy része azonban elmenekült az oroszok elől, jelenleg kilencvenezren lehetnek a városban. A két hónapig tartó harcokban Mariupol polgármesterének tanácsadója szerint 22 ezer ember vesztette életét, azonban a Guardiannek egy helyben a temetkezést koordináló forrás azt mondta, hogy a halottak száma megközelíti az ötvenezret is.

Korcsma elmondása szerint „a pokolnál is rosszabb volt ott, nincsenek szavak a leírására”. A menekültek beszámolói szerint a városban ugyan az élet nem állt le teljesen, azonban akik maradtak, azok a legalapvetőbb szolgáltatások nélkül élnek jelenleg: a városban szinte megszűnt az egészségügyi ellátás, gyógyszerhiány alakult ki, az emberek sorban állnak az élelmiszerért és vízért, nincs se telefonhálózat, se internet.

Az egészségügyi ellátás hiánya mellett a beszámolók szerint a halottakat sem temetik el: Mariupolból több olyan videó is kiszivárgott, amin egymásra dobált holttestek tucatjai látszódnak. Erről beszélt június elején Vadim Bojcsenko polgármester is, aki kifejezetten a vérhas és a kolera megjelenésétől tart, hiszen ha a holttesteket nem temetik el, a fokozatosan melegedő időjárás miatt azok az utcán fognak bomlásnak indulni.

Korcsma beszámolója szerint a körülmények ellenére lehetséges kapcsolatba lépni a városban maradtakkal. Bár a Kyivstar internet- és telefonszolgáltató hálózatát a városban március vége óta nem lehet fogni, a város szélén van még valamennyi jel – bátyjának odáig kell elgyalogolnia érte, ha telefonálni szeretne.

A menekültek szerint az oroszok tudatosan kihasználták, hogy a várost levágták az internetről: benyomultak az így kialakult információs vákuumba. Mariupolba képernyőkkel felszerelt furgonokat, ahogy ők nevezik, „mobil információs komplexumokat” küldtek, ezeken pedig az orosz állami tévéhíradók, valamint politikai műsorok futnak, ahol a „szakértők” a „különleges katonai művelet” mellett foglalnak állást.

„Az összes főtéren felállították ezeket a képernyőket” – mesélte a Guardiannek Katerina, aki azért kérte vezetékneve elhallgatását, mert bár Mariupolt már sikerült elhagynia, változatlanul az ukrán-orosz határ közelében van. „Amikor anyámmal sorban álltuk élelemért és vízért, azt kellett hallgatnunk, hogyan szabadítanak fel minket a nácik alól”.

A nácimentesítés sikerének mariupoli kommunikációja azonban nem sikertörténet, főleg úgy, hogy az orosz média sem hallgatott el mindent, ami a városban történt. Attól persze nem kell tartania az orosz vezérkarnak, hogy saját médiája számolna be a tömegsírokról, vagy az Azovsztal lassú kivéreztetéséről, azonban az állami NTV például arról is tudósított, hogy „a lerombolt Mariupol lakói a saját udvarukon, máglyán főznek húslevest galambokból”.

Mariupol mindössze hatvan kilométerre van az orosz határtól, lakóinak nagyrésze orosz anyanyelvű, a város lakosságának mind a gazdasági, mind a családi kapcsolatai szorosak Oroszországgal. Anna Csaszovnyikova, a mariupoli menekültekkel foglalkozó pszichológus beszámolója szerint ezért nem értik páciensei, hogy egy olyan ország, amit Mariupolban barátságos szomszédnak tartottak, miért tör rájuk. „Azt mondom nekik, hogy ezek egy skizofrén elnök tettei. És talán nincs is értelme megpróbálni megérteni őt” – tette hozzá.

Mariupolban a menekültek beszámolói szerint konfliktust okozott az is, hogy az élénk orosz kapcsolatok miatt voltak, akik a háború kirobbanása, sőt a város megszállása után is támogatták a megszállókat. Nadja, aki korábban a város egyik bokszedzője volt, azt mondta, tud olyan férfiakról, akik örömmel fogadták az orosz erőket és ezért maradtak a városban. „Élvezzék ki a mostani életüket” – tette hozzá az edző.

Anna Csaszovnyikova elmondása szerint munkája során a háború kirobbanása óta olyan történetekkel szembesül, amik „a 21. században elképzelhetetlenek” lettek volna. „Mit mondasz, amikor egy lány elmeséli, hogyan robbantották fel a szeme láttára az apját a saját születésnapi buliján?” – tette fel a kérdést. „Az egyik legnagyobb probléma az, hogy a Mariupolból menekülők nehezen fogadják el, hogy a múltjuk élete örökre eltűnt” – tette hozzá.

De ha ilyen állapotok vannak a városban, mégis miért maradtak ott kilencvenezren? – adódik a kérdés. „Az ukránok nagyon ragaszkodnak a holmijaikhoz” – magyarázta Csaszovnyikova. Szerinte akik maradtak, azok vagy túl idősek elhagyni otthonukat, vagy egyszerűen nem akarják elhagyni azt.

Keveset lehet arról is tudni, hogy mi lesz azokkal, akik elmenekültek a harcok által jelenleg legerősebben sújtott Luhanszk és Donyeck megyékből. Bár a nyugat-ukrajnai városokban, például Kijevben vannak a menekülteknek felállított központok, ahol élelmiszert kaphatnak és a helyiek segítségével a lakhatásukat is próbálják megoldani, a legtöbben szeretnének visszatérni szülővárosaikba.

Vladimir Korcsma például azt mondta a Guardiannek, hogy ugyan hálás azért a lakásért, amit családja kapott Kijevben, azonban szeretne visszatérni Mariupolba. „Célom volt ott, ott építettük fel az életünket. A dolgok nem voltak tökéletesek, de működtek. Mindezt elvették tőlünk.”