Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
A négy év alatt negyedik spanyolországi választás a korábbiaknál is kuszább eredményt hozott: a bal- és a jobboldal nagyobb pártjai nem elég erősek ahhoz, hogy stabil kormányt alakítsanak, így a kormányzáshoz szükség lesz a nemzeti kisebbségek nem függetlenségpárti erőinek a támogatására is. A baloldali koalíció első megegyezése már megszületett, a szocialisták összefogtak a Podemos nevű párttal. Az alkukészséget növeli, hogy újabb választást egyetlen nagy párt sem akar, félő ugyanis, hogy tovább erősödik a radikális jobboldali Vox.
“Spanyolország nem várhat tovább arra, hogy kormánya legyen” – mondta a vasárnapi parlamenti választás után Pablo Casado, az áprilisi előző voksolás óta megerősödött, ám továbbra is csak a második helyen végzett jobboldali tömörülés, a Néppárt (PP) elnöke. Rejtélyesen azt is hozzátette, kész megtenni a kötelességét, s várja, mi lesz a következő lépése a választásokon meggyengült, de még így is diadalmaskodott Szocialista Munkáspártnak (PSOE).
Casado nyilatkozata után egy pillanatra úgy is tűnhetett, csoda történik, s Spanyolországban – ahol eddig egyáltalán nem voltak hivatalos kormánykoalíciók, legfeljebb a kisebb pártok kívülről támogatták a nagyokat – létrejön a 88 helyet szerzett Néppárt és a 120 képviselővel rendelkező PSOE nagykoalíciója. Ám Pedro Sánchez szocialista miniszterelnök néhány órával később kizárta a nagykoalíció lehetőségét, igaz, azt nem mondta meg, kivel akar együtt kormányozni. Sánchez azt kérte, hogy a többi párt legyen “nagyvonalú”, és ahogy a szocialisták tennék, ha ők lennének ilyen helyzetben, segítsenek megtalálni a zsákutcából való kivezető utat. Azaz Sánchez a többi pártot kérte fel, hogy azok tegyék lehetővé a szocialisták számára a kormányzást.
Elsőként a másik baloldali párt, a Podemos sietett a PSOE segítségére. A szocialistákhoz hasonlóan szintén meggyengült – hét helyet vesztve 35 képviselői helyet szerző – párt kedden koalíciós megállapodást kötött a szocialistákkal, ám a két párt támogatottsága kisebb annál, mint amennyi a stabil kormány létrehozásához kellene. Még akkor is kevés a baloldali képviselői hely, ha van egy harmadik, meglehetősen kicsi baloldali párt is: a Mas Pais két helyhez jutott. A parlament közben egyre töredezettebbé válik, jelenleg 16 párt képviselteti magát a 350 fős alsóházban.
Bár a Néppárt lehetséges szövetségese, a szélsőjobboldali Vox – a választás fő nyertese – 28 képviselői hellyel szerzett többet, mint fél évvel ezelőtt, és már 52 helye van, ugyancsak nem elég erős ahhoz, hogy jobboldali működőképes koalíciót hozzon létre. Már csak azért sem, mert a liberális oldalról indult, s közben magát a jobboldalra átlavírozó Ciudadanos összeomlott: a korábbi 57 helyett csak tíz képviselői helyet szerzett.
Az elemzők szerint a legvalószínűbb megoldás az lehet, hogy a PSOE – miután most összeállt a Podemossal – a Mas Paissal, valamint a baszkok és katalánok nem függetlenségpárti erőinek a segítségével próbál meg kormányozni. A függetlenségpártiakkal való összefogás ugyanis életveszélyes lenne, a spanyol választók jó része ugyanis valószínűleg árulásnak érezné, ha a baloldal nagy pártja együttműködne a szeparatistákkal. Az is biztos, hogy a kormányalakítás nem megy majd gyorsan, az alkudozás hetekig, hónapokig tarthat majd. (A baloldali tömb 157, a jobboldali pedig 149 hellyel rendelkezik.)
Büntettek a választók
A mostani választás egyik fő üzenete az, hogy a választók annak ellenére megbüntették az eddig kormányzó baloldalt, hogy Sánchez ősszel még az 1975-ben meghalt szélsőjobboldali diktátor, Franco holttestét is kiszedette a díszsírhelyről, és egy külvárosi temetőbe, felesége mellé helyeztette át a tábornok földi maradványait. A régóta ígért szimbolikus lépés ugyanis későn érkezett, s valószínűleg a baloldali szavazók is úgy érezték, hogy Sánchez fél szemmel már a választásra figyelve döntött Franco holttestének exhumálásáról. A baloldal támogatói inkább annak örültek volna, ha Sánchez valóban kormányozni próbált volna, és nem azzal törődik, hogy az áprilisi választási siker után még inkább kedvező helyzetbe hozza magát és a pártját a következő megméretésre.
A másik tanulság pedig az, hogy a katalán függetlenségi mozgalom erősödése és a barcelonai tüntetések erőszakba torkollása egyértelműen a francoista múltat idéző, mostanra a harmadik legerősebb parlamenti párttá vált Vox malmára hajtotta a vizet. S mivel a katalán függetlenségi mozgalom nem mutatja a lanyhulás jeleit, biztosnak tűnik, hogy a szélsőjobb még jó ideig képviseltetni fogja magát a spanyol parlamentben. Pedig Spanyolország sokáig immunisnak tűnt a szélsőjobb fertőzéssel szemben: az áprilisi választás előtti évtizedekben a populista radikális jobboldal gyakorlatilag nem képviseltette magát a parlamentben.
A Néppárt elégedetlen tagjai által hat évvel ezelőtt alapított Vox élén álló Santiago Abascal elvtársai máris gratuláltak az eredményhez, az olasz Matteo Salvini például ezt írta: “Fogadjunk, hogy a szalagcímeik már arról beszélnek, hogy Spanyolországban a szélsőjobb, vagy a fasiszták győztek. Ez azonban nem a szélsőjobb és a fasizmus: Olaszországban és Spanyolországban csak annyit szeretnénk, hogy békében élhessünk saját országunkban.”
