Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Izraelben minden 18. életévét betöltött fiúnak és lánynak katonai szolgálatot kell teljesítenie, a hazájukat védő, katonáskodó fiatalokat nagy megbecsülés övezi. Ugyanakkor esetleges nyomasztó élményeikről, a hadseregben tapasztalható, palesztínokkal szembeni túlkapásokról nem szokás beszélni. Ezt a csendet kívánja megtörni egy tíz éve alakult civil szervezet, amely amellett, hogy iskolákban végez felvilágosító munkát és izraeli katonákkal készít interjúkat, túrákat is szervez a zsidó telepesek által megszállt területekre, hogy megmutassa a teljes valóságot. Hebroni riportunkat beárnyékolja, hogy Izraelben újra a fegyvereké a szó: azt követően, hogy júniusban a Gáza-övezetben újrakezdődtek a rakétatámadások, tegnap egy izraeli harci repülő megölt több, mint 20 civilt, mire a Hamasz elkezdte bombázni Tel Avivot.
Avner Gvaryahu Tel-Aviv egyik buszpályaudvarának parkolójában áll, és éppen útbaigazít egy eltévedt résztvevőt. Kezében vaskos paksaméta, hátán telipakolt hátizsák. Indulásra kész. Az úticél: Hebron, Ciszjordánia. Feladat: „megtörni a csendet“.
Avner a legtöbb honfitársához hasonlóan három évet szolgált az izraeli hadseregben. Az ország kikiáltása óta általános és kötelező hadkötelezettség vonatkozik minden 18. évét betöltött, a középiskolát befejező zsidó lányra és fiúra. (A lányoknak 2, a fiúknak 3 évet kell szolgálniuk.) A katonai szolgálat az élet normális részét képezi. Így volt ez Avner esetében is. Nagymamája, szülei és testvérei is mind szolgáltak és harcoltak. Leszerelése után azonban a „Breaking the Silence” (“Megtörni a csendet“) szervezetnél vállalt munkát. Nem véletlenül.
Beszélni a túlkapásokról
A civilszervezetet 2004-ben veterán katonák alapították azzal a céllal, hogy a társadalmat tájékoztassák a hadseregben tapasztalható viszonyokról, a tevékenysége árnyoldalairól, mint például a palesztín civilek magántulajdonával szembeni visszaélések és egyéb túlkapások. A „Breaking the Silence” alapítói a társadalmi elvárásokkal szembehelyezkedve nem hallgattak tovább a katonságban szerzett esetleges nyomasztó élményeikről sem. Példájukat hamarosan sok más izraeli exkatona is követte. Mára közel ezer veteránnal készítettek interjút, melyek a szervezet honlapján bárki számára elérhetők. A szervezet tagjai kiállításokat szerveznek, iskolákban adnak elő, könyveket adnak ki angol és héber nyelven, és minden fórumon igyekeznek bemutatni az arab-izraeli konfliktus civilekre gyakorolt hatásárólés még sok más fórumon keresztül is aktívak.
Szinte megalakulásuk óta vezetnek túrákat Ciszjordánia különböző területeire, melyeken bárki részt vehet, aki szeretne önmaga képet alkotni az aktuális társadalmi-politikai helyzetről. Ciszjordánia 2004 óta a Palesztin Nemzeti Hatóság felügyelete alatt áll. Mindössze 5800 négyzetkilométeres területről van szó, mely Jordániától nyugatra, Izraeltől keletre helyezkedik el. 2,4 milliós lakosságának kb. 83 százaléka palesztin, 17 százaléka zsidó: utóbbiak Ciszjordánia területén elszórva 350-nél több telepen, illetve engedély nélkül kialakított előőrsökben („outspots”) élnek. A telepek léte Ciszjordániában mind politikai, mind vallási okokból is stratégiai fontosságú Izrael számára, hiszen ez a terület képezi az ún. katonai „puffer zónát” Jordánia, a szomszédos országok és Izrael között.
A „Breaking the Silence” ciszjordániai túrái annyira népszerűek, hogy sokszor hónapokkal a meghirdetett időpont előtt lehetetlen helyet foglalni rájuk. Avner Gvaryahu-val egyetlen szál köt minket össze: mindketten részt vettünk a „Breaking the Silence” hebroni túráján. Csak míg én idén, Avner hét évvel ezelőtt.
“Amikor én bevonultam katonának 2004-ben, akkor alapították meg a „Breaking the Silence“-t. A leszerelésem után egyszer csak újra a dél-hebroni dombok között találtam magam, mint túrarésztvevő“ – meséli Avner. „Nem sokat tudtam a szervezetről, valójában inkább ürügyként használtam a túrát, hogy Ciszjordániában lehessek. Amikor elkezdtünk beszélgetni a volt katonákkal, rájöttem, hogy mennyire közel van hozzám az, amivel foglalkoznak. A túra végén megkérdezte az egyik veterán, hogy elmesélném-e neki egy interjúban a katonai szolgálatom teljesítésével kapcsolatos tapasztalataimat. Gondolkodás nélkül azt mondtam, hogy nincs mit mesélnem. A veterán katona pedig hozzáfűzte, hogy mindenki ezt válaszolja, és rábeszélt, hogy találkozzunk. Aztán sokkal többet tudtam közre adni, mint gondoltam.“
Hebron és az elszeparált városrészek
Avner a túrát és tanúvallomását követően szociális munkás lett, és egy ideje kíváncsi izraeli és külföldi turistákat kalauzol többek között Hebronban. A Jeruzsálemtől 30, Tel Avivtól 95 kilométerre délre fekvő ciszjordániai Hebronba jó órás, dombos, kietlen tájon vezető buszút alatt érkeztünk meg. A bibliai város a 20. század folyamán 1917-től brit, majd az arab-izraeli háború során 1948-ban először egyiptomi, majd jordán fennhatóság alá került. Hebron végül Ciszjordánia más területeivel együtt 1967-ben, a hatnapos háború során került izraeli kézre. Az első zsidó telepesek egy évvel később érkeztek a városba és környékére. Az 1997-es Hebroni Egyezmény a várost két részre osztotta: a H1-es zóna, amely a település kb. 80 százalékát képezi, palesztin, míg a H2-es zóna izraeli fennhatóság alá került. A második intifádát (2000-2005.) követően épült ki a zónákat egymástól teljesen elszeparáló fal- és kerítésrendszer. Az izraeli H2-es zónában élő palesztinok mozgásterét a mai napig drasztikus módon korlátozzák. Bizonyos utcákon egyáltalán nem közlekedhetnek, még akkor sem, ha saját lakóházuk ajtaja az adott utcára nyílik, más utckon is csak gyalogosan.
Sorompók, gépfegyveres katonák, rendőrök, néptelen utcák és hőség fogadott minket Hebronban. Avner a „Breaking the Silence”-be vezető útjáról mesél: “Parancsnokként vezettem egy küldetést, a katonáimmal a feladatunk egy stratégiai szempontból fontos civil épület átvétele volt. Előtte már számtalan hasonló, ún. „straw widow”, („szalmaözvegy”) küldetésben vettem részt. Amikor be akartunk hatolni a házba, hirtelen sikítást hallottunk. Betörtük az ablakot és megláttunk egy idős nénit a földön, aki valószínűleg az ágyából eshetett ki. Félelmében sikítozott. Egész pontosan tőlünk rettegett, hogy meggyilkoljuk. A szolgálati időm alatt sokféle kegyetlenséggel találkoztam, de valahogyan ez a pillanat nagy hatással volt rám. Hirtelen megértettem, hogy ennek az idős hölgynek és családjának a szemében én az ördög megtestesítője vagyok. És én nem akartam így látni magam. Ez a tapasztalat hatalmas erővel hatott rám, hiszen másfél év katonai szolgálat után elkezdtem megérteni, hogyan tekintenek ránk a palesztinok.“
"Nem vagyok áldozat"
Közbevetésemre, hogy külső szemlélőként szinte lehetetlen felfogni, hogyan tarthatott ennyi ideig felismerni, hogy ilyenn hatással vannak a civil lakosságra, azt mondja, hogy mindig lehet valamilyen magyarázatot találni arra, hogy amit művelünk, az ésszerű. „Katonaként alapvetően nincs sok időnk gondolkodni. Ha pedig visszatérünk egy misszióból, a pihenés közben a dolgunk a felejtés. Azt hiszem, az említett hadművelet azért gyakorolt rám akkora hatást, mert én vezettem a küldetést. Nem tolhattam egyszerűen a felelősséget másra, magamon kívül nem hibáztathattam senkit.“
Hiába a felismerés és a kétely, a szolgálatot folytatni kellett. Avner fegyelmezetten letöltötte hároméves hadkötelezettségét és 2007-ben leszerelt. A szolgálati idő leteltével az izraeli hadsereg egy ún. szabad hónapot ajándékoz veteránjainak. Ebben az időben még nem civilek, de nem is katonák többé. A leszerelő 21 éves izraeliek általában valamilyen üdülőhelyen, lehetőleg minél messzebb Izraeltől, például az indiai Goán szokták eltölteni ezt az átmeneti időszakot. Avner nem vágyott hippi lazításra. Az a szakadék, ami a katonai és a civil lét között húzódott, nem hagyta nyugodni. Morálisan elítélte magát mindazokért, amit katonaként, parancsnokként tett. „Én nem vagyok áldozat, hangsúlyozza, nem is lehetek. Része voltam egy rendszernek, amiben tapasztaltam olyan dolgokat, amiket nem könnyű feldolgozni. Mégis fontosnak tartom, hogy elmondjam: nem én, nem mi, volt és jelenlegi katonák, vagyunk az áldozatok. Ha valami mégis segített az én személyes utamban, az a jelenlegi munkám.“
A család támogatja, de nem ért vele egyet
A buszról leszállva fegyveres katonák kíséretében Baruch Goldstein, az 1994-es hebroni mészárlás elkövetőjének sírjához tartunk. Ez a Hebron határában lévő zsidó telepen, Kiryat Arbaban (Qiryat Arba) van, melyet nagyjából 7500-an laknak. A telepen sok a radikális, Avner sétánk során többször elmondja, hogy a csoportunkat kísérő katonák és rendőrök a telepesek esetleges támadásától hivatottak minket megvédeni. A „Breaking the Silence” munkája nem kifejezetten népszerű a zsidó telepesek körében. Néha erőszakosabban, néha kevésbé hevesen, de megpróbálják akadályozni a túrákat.
Avner egyébként hasonló közegben, egy Jeruzsálem közeli zsidó telepes családban nőtt fel. A családja ugyan a legtöbb dologban nem ért vele egyet, de támogatják őt abban, amit küldetésül választott. „Katonának lenni elementáris része a családunknak, a közösségnek amiben felnőttem. A nagymamám 1948-ban az izraeli függetlenségi háborúban harcolt. Apám, bátyám, és én is szolgáltunk a következő évtizedekben. A jelenlegi munkám egy út része, és hiszek abban, hogy nem csak én megyek át ezeken a tapasztalatokon, folyamatokon, hanem azok is, akik körülvesznek engem. Az én generációm küldetése, hogy szembenézzen a megszállással, az arab-izraeli konfliktussal. Az út, a küldetés egy olyan társadalom megteremtéséhez vezet, mely többé nem az erőfitogtatásra és a kontrollra épül. Tíz éves működésünk alatt elértük, hogy beszélünk dolgokról. Létezik egy bizonyos fokú párbeszéd, történtek kis változások a szabályokkal kapcsolatban. Azonban, ha a magasabb szintű célunkat nézzük, akkor nem vagyunk sikeresek. Azt szeretnénk, ha a palesztin területek megszállása befejeződne. A valóságot szeretnénk megváltoztatni.“
Egy alulról jövő folyamatot kell beindítani
Azt, hogy mennyit ért el a „Breaking the Silence” tíz éves működése alatt, nehéz tényszerűen megfogalmazni. A szervezet láthatóvá tett mikro- és makroproblémákat, arcokat társított elvont politikai konfliktusokhoz. A harc és annak áldozatainak megszemélyesítése lehetővé tette az egymás iránti empátiát. Nem utolsósorban egy modern “gyóntatószékké” vált, ahol veteran katonák, név nélkül, megszabadulhatnak terheiktől. Az őszinte beszélgetés sokak számára valamilyen mértékű feloldozást is kínál. Olyan sok önkéntes “csendtörő” jelentezik ma már hozzájuk, hogy nem is bírják kapacitással.
Arról, hogy mit tartogat a jövő a régió és a „Breaking the Silence” aktivistái számára, Avner realistán nyilatkozik: „Minden politikai változáshoz az kell, hogy a hatalmon lévő vezetőket késztessük a változtatásra. A kezdeményezés viszont az emberektől kell, hogy jöjjön. Nem csak a döntéshozókat, véleményformálókat szeretnénk elérni, hanem egy „alulról jövő“ folyamat beindításában kell segédkeznünk. Ezért fontos a hosszú távú oktatási, politikai, tájékoztató munkánk.“
