Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Meghalt Ariel Saron, Izrael nyolc éve kómában fekvő, volt miniszterelnöke - közölte az izraeli katonai rádió szombaton, a 85 évesen elhunyt volt politikus hozzátartozóira hivatkozva. Egyszerre gyűlölték és csodálták, katonai és politikai megítélése pedig ma is heves vitákat vált ki. Egy valami azonban vitathatatlan: Ariel Saron mozgalmas életében mindent annak vetett alá, hogy a lehető legnagyobb mértékben garantálja a zsidó állam biztonságát. Akár kiskatonaként vagy tábornokként, miniszterként vagy kormányfőként, karrierjének fontosabb döntéseivel alapvetően meghatározta Izrael történetének alakulását.
A brit mandátum alatt lévő Palesztinában 1928-ban egy kibucban született Ariel Saron fiatalemberként csatlakozott a Hagana földalatti zsidó katonai szervezethez, és az Izrael megalakulásához vezető, 1948–49-es első arab–izraeli háborúban szakaszparancsnokként harcolt. Már húsz évesen megsebesült a hírhedt latrúni csatában, és egyik életrajzírója, a Háárec című izraeli lap újságírója, Uzi Benziman szerint akkor egy életre azt a tanulságot vonta le: a zsidók nem maradhatnak passzív célpontok, és az arab agressziót tízszeresen kell visszafizetni.
Öt évvel később, 25 éves korában került először a figyelem középpontjába, méghozzá a legmagasabb szinten. David Ben Gurion alapító miniszterelnök hívatta magához a fiatal tisztet, aki egy izraeli nő és két gyereke meggyilkolásának bosszújaként az egységével lerohant egy ciszjordániai arab falut. Emberei 45 házat robbantottak fel, 67 palesztint öltek meg, a megtorlás kegyetlensége pedig Saron névjegyévé vált. A palesztinok démoni figurának, hívei nemzeti hősnek titulálták.
Bár Ben Gurion megfedhette az ifjoncot – aki a kormányfő tanácsára változatta családi nevét Scheinermannról Saronra –, ám katonai előremenetele megállíthatatlannak bizonyult. Ahogy maga Saron is az egymást követő arab–izraeli konfliktusokban. Az 1956-os szuezi háborúban ejtőernyős dandárt vezetett, és sikerei miatt megkapta a vezérőrnagyi rangot. Az időközben a jogi diplomát megszerző tábornok az 1967-es hatnapos háborúban már egy hadosztályt irányított, és az egyiptomi hadsereg elleni briliáns stratégiai lépései döntő szerepet játszottak abban, hogy végül az egész Sínai-félsziget izraeli megszállás alá került. Ebben a háborúban foglalta el Izrael Ciszjordániát, a Gázai övezetet és a Golán-fennsíkot is.
Izraelben a biztonság és a politika igen szoros kapcsolatban áll, így aligha csoda, ha Saron a Likud jobboldali tömörülés alapítójaként bekerült a kneszetbe, a jeruzsálemi parlamentbe. Ám amikor Egyiptom és Szíria 1973-ban Jóm kippurkór – az engesztelés zsidó ünnepén – váratlanul megtámadta Izraelt, Saron habozás nélkül ismét a frontvonalra indult. Egy tartalékos hadosztály élén elfoglalta a Szuezi-csatorna egy részét, elvágva ezzel a harmadik egyiptomi hadsereget, és megfordítva a hadiszerencsét – Izrael ugyanis vesztésre állt.
Saront állítólag – képletesen szólva – úgy kellett lefogni, mert Kairóig akart masírozni, amit viszont aligha nézte volna tétlenül a többi arab ország. Arik, Izrael királya – ünnepelték otthon becenevén, a hősiessége köré szövődött mítoszt pedig csak fokozta az a fotó, amelyen sebesülése miatt bekötött fejjel áll a harcvonalon. Képviselői újraválasztása nem volt kérdés, 1981-ben pedig Menáhem Begin kormányában védelmi miniszter lett.
Politikai pályafutása azonban katasztrófával indult. A Jasszer Arafat vezette Palesztinai Felszabadítási Szervezet (PFSZ) bázisainak kifüstölés céljából 1982-ben indított libanoni háborúban Saron önhatalmúlag – állítólag Begin tudta nélkül – Bejrútig vezényelte az izraeli hadsereget. Így lehetővé vált, hogy Izrael libanoni maronita keresztény szövetségesei – a falangisták – a Szabra és Satila palesztin menekülttáborokban ezreket mészároljanak le. A hazai és nemzetközi felháborodás nyomán Saron lemondott, de az ügyet vizsgáló izraeli bizottság csak a politikus közvetett felelősségét állapította meg. Az arabok viszont innen kezdve csak mészárosként vagy hóhérként emlegették.
A történet dacára az izraeli jobboldalon népszerű maradt. Ezt követően a különböző kormányokban különböző tárcák élén a gázai és a ciszjordániai zsidó telepek építéséhez egyre több állami forrást teremtett, és így gyakorlatilag a telepesítés bajnokává vált. Benjamin Netanjahu első kabinetjében, 1998-ban aztán a külügyminiszterségig vitte, de a Likud elvérzett a rá egy évre tartott választáson, Saron pedig a párt élére került – elérhető közelségbe a miniszterelnöki poszthoz.
És a politikai karrier megkoronázása nem váratott sokat magára. A jeruzsálemi Templom-hegyen tett, a palesztinok szemében provokatív látogatása 2000-ben elindította a második intifádát. Ő maga azzal vádolta Ehud Barak munkapárti kormányfőt, hogy az 1993-ban indult oslói békefolyamat betetőzéseként odaadja a palesztinoknak az izraeliek többsége szerint egy és oszthatatlan Jeruzsálemet, majd biztonságot és békét ígérve, a 2001-es választáson nagyarányú győzelmet aratott.
Izrael miniszterelnökeként is keményen válaszolt a palesztin öngyilkos merényletekre. Megkezdődött a ciszjordániai biztonsági kerítés – helyenként több méter magas betonfal – építése, a betegeskedő Arafatot pedig gyakorlatilag a Palesztin Hatóság rámalláhi főhadiszállására száműzte. Ám ekkor valami megváltozott Saronban, 2003-ban például az izraeli politikusok közül elsőként nevezte nyilvánosan megszállt területnek a Gázai övezetet és Ciszjordániát. Elindította az elkülönülés, a leválás politikáját, mondván: hiába az Arafat és a néhai Jichák Rabin által aláírt oslói megállapodás, Izraelnek nincs tárgyaló partnere a palesztin oldalon.
A sors fintoraként a Gázai övezetből történő 2005-ös, egyoldalú izraeli katonai kivonulással, illetve a nyolcezer zsidó telepes kiköltöztetésével, Saron a szétesett izraeli baloldal és a nemzetközi közösség ünnepelt figurájává vált, míg a jobboldalon árulónak bélyegezték. A Likudon belüli nézeteltérések miatt végül híveivel együtt kilépett a pártból, és létrehozta saját jobbközép politikai erejét, a Kadimát, amelynek élén eséllyel indult volna, hogy újra megszerezze a kormányfői széket. Ám 2005 decemberében szélütés érte, majd januárban kómába esette, és haláláig nem tért magához.
Vajon a könyörtelen héjából egyszer csak békeszerető galambbá vált? – teszik fel a kérdést elemzők. Inkább az lehet a magyarázat a politikai pálfordulására, hogy Saron – úgy, mint Rabin – felismerte az erő korlátait. Ám azt már soha nem tudható meg, hogy a Gázai övezet után vajon a félmillió zsidó telepesnek is otthont adó Ciszjordániából is kivonult-e volna? Egyoldalú lépései vajon érintetlenül hagyták volna a zsidó telepfürtöket, és a jelenlegi bantusztánok helyett létrejött volna-e egy életképes palesztin állam?
Saron – ismerői szerint – nem hitt a palesztinok békevágyában, és azt a cionista nézetet vallotta, amely szerint Izraelnek saját magának kell meghatároznia határait, és szavatolni biztonságát, anélkül, hogy túlságosan is szövetségeseire támaszkodna. Önéletrajzi könyvének címe annyi volt: Warrior - Harcos.
