Bárki legyen is az új pápa, teljesen szabad kezet kap: semmilyen korábbi ígéret nem köti, és egyáltalán nem kell az őt támogató lobbi tanácsait követnie. Így könnyen megeshet, hogy a reformernek remélt pápa konzervatív döntéseket hoz, és persze az sem kizárt, hogy egy átmenetinek szánt hagyományőrző bíboros liberális fordulatot hajt végre.

Ahogyan ez már a kezdetekben is megtörtént. A hívei és környezete által konzervatívnak ismert, a 3. század elején Róma püspökévé megválasztott I. Kallisztosz valóban élesen bírálta a kor eretnekeit, például a Szentháromság-tagadó Szabellioszt és követőit. Ám konzervativizmusa csak idáig terjedt: megválasztói nem győztek csodálkozni, amikor pappá szentelt többször házasodott férfiakat is, érvényesnek ismerte el szabad nők és rabszolga férfiak házasságát, mi több, megbocsátott a sorozatos paráznaságba és házasságtörésbe esetteknek is.

© AP

Több mint ezer éven átnyúló kalamajkát okozott Honorius pápa. A kiváló teológus, Nagy Szent Gergely tanítványaként joggal vártak tőle biztos teológiai útmutatást, de ő 634-ben nem igazolta megválasztóinak feltételezését, mivel elfogadott egy eretnek állítást; azt, hogy az emberi és az isteni természetű Krisztusban nem két, hanem csak egy akarat lett volna. E balfogás miatt 681-ben egyik utóda, Agatho pápa a konstantinápolyi zsinaton ki is átkozta az akkor már rég halott Honoriust. Ez az eljárás jóval később lett igen kínos, mégpedig amikor 1870-ben az első vatikáni zsinaton IX. Piusz dogmává tette, hogy minden pápa csalhatatlan. A problémát végül úgy oldották meg, hogy kiderítették: Honorius téves tanítást hirdetett ugyan, de azt nem ex cathedra hitbeli megállapításként tette, vagyis a csalhatatlanság kérdése fel sem vetődhet.

Átmeneti egyházfőnek szánták az 1227-ben, 80 éves korában megválasztott IX. Gergelyt, aki azonban alaposan rácáfolt a várakozásokra: ahelyett, hogy néhány évi csendes, betegeskedő pápaság után visszaadta volna lelkét a Teremtőnek, 14 évig, 94 éves koráig vaskézzel irányította az egyházat. II. Frigyes német-római császárt többször kiközösítette, Magyarországot - elsősorban a sómonopóliumért való huzakodás miatt - néhány hónapra egyházi tilalom alá helyezte, és ütőképes intézményrendszerré szervezte az inkvizíciót.

Nem volt ennyire kemény és következetes II. Piusz, akitől a török elleni elszánt fellépést várták, miután kétgyermekes humanista költőként és tudósként 1458-ban Szent Péter székébe került. Az ifjúkori kicsapongásaitól megrokkant 53 éves férfiú már korábban szakított bűnös életmódjával, és pápává választva nyomban keresztes hadjárat szervezésébe fogott. Amikor azonban látta az európai fejedelmek közönyét, tagadhatatlan humanista idealizmussal a Biblia és a Korán összeegyeztethetőségéről értekezett 1461-ben II. Mehmed szultánnak írt levelében, és felajánlotta: bizánci császárrá koronázza, ha Krisztus útjára tér. A szultán persze elvetette a nagylelkű ajánlatot, mire II. Piusz új keresztes hadjárat gründolásába fogott. Anconában érte a halál, az oda - 12 velencei hajó kivételével - soha meg nem érkező keresztes flottára várakozva.

Nem sokkal később egyik utódának megválasztói azt remélték, az új pápa 1471-ben végleg leszámol a nepotizmussal, vagyis rokonai egyházi "helyzetbe hozásával". Ehhez képest a bíborosok foghatták a fejüket, amikor a sixtusi kápolnát építtető ferences rendi szerzetesből lett IV. Sixtus rövid időn belül hat unokaöccsét is - egyházi terminológiával élve - kardinálissá kreálta.

Konzervatív pápára számítottak 1740-ben, amikor a felvilágosodás ellenében kellett vezetni a katolikus egyházat. XIV. Benedek pápa mégis az egyik legliberálisabb főpapként írta be a nevét a történelembe. Magáénak tudta az egyházat összezúzni kívánó filozófus, Voltaire barátságát, enyhítette a katolikus-protestáns házasságok engedélyezésének feltételeit, a korábbinál nagyvonalúbban járt el az indexre, vagyis az egyházi tiltólistára tett könyvek szerzőivel szemben, és pártolta a tudományos kutatásokat. Ludwig von Pastor, a 40 kötetes pápaságtörténet osztrák katolikus szerzője szerint "az egyháznak csak használt az a tény, hogy olyan kérdésekben, amelyek nem érintettek hittételt, a lehető legmesszebb ment az engedékenységben".

Hasonló türelmességre számított 1846-ban is a pápaválasztó konklávé, amikor a szélsőségesen konzervatív XVI. Gergely halála után az eddig a leghosszabban uralkodó pápa, IX. Piusz lett a katolikus egyházfő. A konzervatív és a progresszív bíborosok kompromisszumaként megválasztott, jelentéktelennek tűnő, de haladó gondolkodásúnak ismert főpap első döntései (például hogy általános amnesztiát hirdetett a pápai államban) még igazolták a hozzá fűzött reményeket, ám az olasz nemzeti forradalom térnyerését látva megijedt, hirtelen mélyen konzervatívvá vált, és küzdeni kezdett a liberalizmus minden formája ellen. A materializmus ellen a Mária-kultusszal harcolt; ő fogadtatta el Mária szeplőtelen fogantatásának dogmáját (vagyis hogy nemcsak Krisztus, hanem már az anyja is mentes volt az eredendő bűntől). De ő alkotta meg a pápai csalhatatlanság ma is érvényes tételét - többek között Simor János esztergomi és Haynald Lajos kalocsai érsek tiltakozása ellenére. Arról már nem is szólva, hogy 1864-ben publikált Quanta Cura kezdetű enciklikájában a polgári haladás valamennyi eszméjét eretnekségnek minősítette. Róma népe nemcsak maradinak, de hazafiatlannak is ítélte működését, ezért csak három évvel halála után merték földi maradványait utolsó kívánságának megfelelően a Vatikán falain kívüli Szent Lőrinc-templomba átszállítani - de a dühös polgárok még ekkor is kővel dobálták meg a koporsóját.

A 20. században is érte meglepetés a pápaválasztó bíborosokat. 1958-ban a konzervatív és a progresszívebb szárny jelöltjei semlegesítették egymást, így az idős velencei pátriárka, a 77 éves Angelo Giuseppe Roncalli lett az új katolikus egyházfő. A XXIII. János néven uralkodó, átmeneti pápának szánt főpaptól csak annyit vártak, hogy néhány évig csendesen lavírozzon a túlzott németbarátsága miatt (is) a pápaságot a világtól némileg elszigetelő XII. Piusz után. A szegény parasztcsaládból származó XXIII. János azonban nemcsak azzal okozott meglepetést, hogy korpulens termetére nagy hirtelen nem találtak fehér reverendát, hanem azzal is, hogy arisztokratikus, rideg, nehezen megközelíthető elődje után kedélyes és jóságos személyiségével új tartalmat adott a pápaságnak. Jóllehet a kardinálisoknak abban igazuk lett, hogy a beteg főpap mindössze öt évet tölthetett Szent Péter székében, a második vatikáni zsinat összehívásával, a társadalmi igazságosság hangsúlyozásával és azzal, hogy a merev dogmák helyett a világ valóságos helyzetéből indult ki, új alapra helyezte a katolikus egyházat.

IZSÁK NORBERT