Bár a spanyol illetékesek még nem zárták ki végérvényesen a „baszk szeparatista verziót”, egyre nyilvánvalóbb, hogy a madridi merénylők iszlám fundamentalisták voltak, akik kapcsolatban állnak az al-Kaidával. A közvélemény jelentős része és vasárnapi parlamenti választás nyertesei az Aznar-kormányt hibáztatják, mondván, az igazolhatatlan iraki háborúban való részvételük miatt vált országuk a muzulmán terroristák célpontjává.

A győztes spanyol szocialisták kormányfőjelöltje, José Luis Rodríguez Zapatero sietett első rádiónyilatkozatában bejelenteni, hogy bár elkötelezett a terrorizmusellenes harc mellett, visszahívja a spanyol csapatokat Irakból, amennyiben a békefenntartás irányítása nem kerül az ENSZ kezébe.

Még ha Spanyolország valószínűleg nem is fogja automatikusan kivonni katonáit Irakból június 30-áig – ahogy erre Sebastian Balfour, a patinás London School of Economics professzora is felhívta a figyelmet –, a spanyol szocialisták meglepő sikere erős lökést ad az iraki invázióban részt vállaló európai országok ellenzéki politikusainak, hogy visszavonulót fújjanak a globális antiterrorista háborúban, és nyíltan szembehelyezkedjenek az Egyesült Államokkal. A háborúba belesodródó vagy Amerikával „együttdübörgő” kormányoknak pedig nem ereszthetik el a fülük mellett a békére csábító szirénhangokat. (Valószínű, hogy előbb-utóbb a Fidesz is csatlakozik az MDF-hez, amely már eddig is követelte a magyar szállító század hazahívását, és az al-hillahi betört ablakoknak is még választási jelentőségük lesz.)

Ebben az értelemben teljesen mindegy, hogy mi eredményezte valójában a szocialista párt (PSOE) sikerét: a madridi terrorrobbantások miatti magas részvétel, ami Spanyolországban hagyományosan a baloldalnak kedvez, vagy a néppárti kormány átlátszó igyekezete, hogy a merényletet a muszlim szélsőségesekről a „hazai ősellenségre”, az ETÁ-ra kenje, illetve a borzalmak miatt sokak által érzett tehetetlenség, amely az iraki beavatkozást támogató kormányban találta meg a bűnbakot. A mostani választás már biztosan úgy raktározódik el az európai politikusi emlékezetbe, mint amelyet egy véres terrortámadás döntött el. És ez abban a – nevezhetjük akárminek, posztmodern vagy végsőkig „mediatizált” – politikai légkörben, amelyben nem egyszerűen hiánycikk az állhatatosság, a szívósság és eltökéltség, hanem egyenesen ellenjavalt, szükségszerűen vezet el a választók pillanatnyi kegyeit kereső megoldásokhoz.

Zapatero és a spanyol szocialisták persze nem most találták ki, hogy vissza kellene hívni a spanyol katonákat Irakból, kampányukban nagyon is tudatosan építkeztek: a gazdaságilag sikeres, az ország nemzetközi tekintélyét megerősítő néppárti kormány Achilles-sarkát éppen a közvélemény által kevéssé támogatott iraki háborús részvételben találták meg.

Az Európai Unió tagállamai közül– Olaszország mellett – Spanyolország állt ki leginkább az angolszász államok mellett az intervenció ügyében. Pontosabban a spanyol kormány. De a spanyol közvélemény – hasonlóan a többi európai országéhoz – legjobb esetben is kétlelkűen fogadta ezt, hogy aztán Szaddám tömegpusztító fegyvereinek hiánya és az elhúzódó pacifikáció mindinkábban szembefordítsa vele. Olyannyira, hogy – az AFP értesülései szerint – az al-Kaida már tavaly Spanyolországgal, mint a leggyengébb láncszemmel számolt, és az ott elkövetett merényletek révén akarta elérni, hogy az Egyesült Államok és szövetségesei kivonuljanak Irakból.

A madridi robbantások után történtek azt erősíthetik, a terroristák jól kalkuláltak. Spanyolország kihátrálhat a koalícióból, és magával ránthatja megingott szövetségeseit. Vagy meglehet az is, hogy a szövetség vezetői, maguk az amerikaiak és a britek is meghátrálnak. Az amerikai elnökválasztáson például egyelőre Kerry-nek áll a zászló, aki háborúellenes húrokat penget. Blairt pedig a saját pártja is hetente támadja az iraki részvétel igazolhatatlansága miatt, és jelentős népszerűségvesztése is elsősorban ennek köszönhető.

A pacifistáknak azonban – akik talán most igazolva látják nézeteiket – szembe kell nézniük azzal, hogy a madridi merénylet után történtek, a közvélemény reagálása pokoli forgatókönyvet valószínűsít: az al-Kaida vagy más nagyhatalmú terrorszervezet jól megválasztott terrortámadásaival képes lesz alapjaiban befolyásolni a választásokat, és tőlük félő vagy egyenesen baráti kormányokat hatalomra juttatni – mindezt demokratikus úton, a békevágyó vagy a terrortól rettegő választók támogatásával.

Omar Bakri, az al-Muhadzsirun nevű szélsőséges csoport irányítója az olasz La Republicá-nak például tettetett szánakozással, valójában cinikusan a madridi merényletet követően azt nyilatkozta: „Nagyon sajnálom, hogy a lakosságnak ilyen szenvedéseket kell elviselnie, de ez kormányaik hibája. Önöknek, olaszoknak sincs más lehetőségük – csakúgy, mint másoknak –, csak az, hogy leváltsák kormányukat, és így elkerüljék azt, hogy célponttá váljanak.” Bakri és elvbarátai ugyanis nem egyszerűen a nyugati világtól vagy Amerikától akarják megvédeni a muzulmánokat, hanem azért harcolnak, hogy mindenütt, Európában is, iszlám államok jöjjenek létre.

A békés egymás mellett élés politikáját – bármennyire gondoljuk utólag sikeresnek vagy sikertelennek – nem a terrorizmus elleni háborúra találták ki, hanem olyan állapotra, amikor – legalábbis valamennyire – racionálisan cselekvő hatalmi tömbök álltak egymással szemben. A terrorizmus ezerfejű hidráját azonban aligha lehet legyőzni csak az országok vagy Európa határain belülre és csak a terrortámadásokat követő reakciókra korlátozódó védelmi politikával. Európa nem teheti meg, hogy strucc módjára homokba dugja a fejét.