A magyar társadalomnak a 20. század alatt oly töredékesre repesztett tömbjeit a 2018-as választásokat megelőző, majd azt követő hónapok mint egy roppant mozsár morzsolták zúzalékosra. Ezt a már önálló állagát vesztett matériát őrli még képlékenyebbre a Sargentini-jelentés, bárhogyan is szitálják tovább a brüsszeli procedúrák. Aki mellette áll: „hazaáruló”, aki pedig ellene, az az autokrata, korrupt, diktatúrába fejlődő rezsim híve. E lebutított antinómiák malmai forgatják, karistolják önmagának is felismerhetetlen masszává a jelenlegi magyar közvéleményt, közgondolkodást, szellemi életet. Ez nagyobb katasztrófa, mint bármely demokráciahiányos diktatúra berendezkedése. (Noha éppen ez a tudati paralízis mindenfajta diktatúra kiépülésének feltétele, mint ezt már tapasztalni.)

A szavaknak, az írásnak ebben a zúzalék-korban elveszett az autonóm helyi értéke, szándékom ellenére csak valamely oldalra sodor, s nem enged hozzáférni magához a „dologhoz”, a Bocskai István-i értelemben: „Sem a dialektikához, sem a rhetorikához nem tudunk, a dolgot őt magát nézzük”.

Miért kell megszólaljak, ezen őrlődtem a jom kippuri böjt kérdező-tisztító óráiban, a „cinkos némaság” ódiumát elkerülendő. Ugyanis maga a „dolog”, a sokrétű valósághoz, s nem egy érdekhez, vagy pártálláshoz tapadó történet rögzítése lényegesebb bármilyen elbeszélésnél. Ezt követeli a megkapaszkodás ösztöne is, amely nem engedné magát kavartatni az öntudatlanul örvénylő zúzalékkal. S ezt követeli meg maga a tárgy – sors és „sorstalanság” – a magyar zsidóság méltósága is.

Ugyanis ez az igazság nem engedhető át a Chábád nemzetközi, s történelmünktől idegen magyarországi lerakatának, s ami még dühítőbb: hogy jövök ahhoz, hogy egy vélemény partjára kerüljek Bayer Zsolttal? (Aki embert „fehérjehalmaz”-nak titulál, azzal nem lehetek egy szakmai közösségben.) Ez utóbbiért neheztelek leginkább a holland EP-képviselő asszonyra. A magyar demokrácia, közélet tisztaságáért érzett legitim aggodalmát és buzgóságát ugyanis teljesen lerontja, ha azt valótlanságokkal (eufemizmus) ékíti. S ha ez őt nem is érdekli, engem annál inkább: a szerencsétlen maradék-néptöredék, a magyar zsidóság helyezete a számára távoli tájon, ahol én viszont „Itthon vagyok. S ha néha lábamhoz térdepel/ egy-egy bokor, nevét is, virágát is tudom”. Ugyanis a Sargentini-jelentés a sokszorosan sújtott-szabdalt közösséget bűnbak helyzetbe hozta.

Most már ki kell mondani:

a Sargentini-jelentésnek a magyar zsidókra vonatkozó része úgy hazugság, ahogy van.

Néhány mondat csupán. Azaz: elenyésző tétel – mint ezt a jelentés elszánt hívei is kénytelenek voltak konstatálni, s noha e distinkcióban benne zengett, hogy maguk is hazugságnak tartják, de ezt a „szentesített cél” hevében nem tartották fontosnak kimondani. Vajon néhány csöpp cián nem halálosan mérgező az egész tál leves tengerében?

A magyarországi látogatását követően 2014. december 16-én közzétett jelentésében az Európa Tanács emberi jogi biztosa jelezte, hogy aggasztónak tartja a rasszizmussal és az intoleranciával kapcsolatos magyarországi helyzet romlását, amelyen belül a cigányellenesség az intolerancia legkirívóbb formája, amiről a romákkal szembeni különösen durva, akár erőszakos cselekmények, félkatonai szervezetek felvonulásai, valamint a romák lakta falvakban tartott őrjáratai is tanúskodnak. Kiemelte továbbá, hogy a magyar hatóságok által tett, az antiszemita beszédet elítélő nyilatkozatok ellenére visszatérő probléma az antiszemitizmus, amely gyűlöletbeszéd, valamint a zsidók és a zsidó tulajdon ellen elkövetett erőszakos cselekmények formájában nyilvánul meg. Ezen kívül megemlítette a migránsok, köztük a menedékkérők és a menekültek ellen irányuló idegengyűlölet, valamint az egyéb társadalmi csoportokkal, köztük az LMBTI személyekkel, a szegényekkel és a hajléktalanokkal szembeni intolerancia kiújulását. A Rasszizmus és Intolerancia Elleni Európai Bizottság hasonló aggályokat fogalmazott meg a Magyarországról szóló, 2015. június 9-én közzétett jelentésében.

Minden fogalmazás epikai követelménye, hogy a szereplőit azonosítani lehessen. A magyar jobbra és balra hordó diskurzus meddő és ezért önpusztító vitájának az áll a központjában, hogy a jelentés-vádirat célkeresztjében a magyar társadalom, vagy a magyar kormány áll-e? Noha elismerem, a rangos imázsú fórum, ahol a Sargentini-jelentés megjelent, nem tette lehetővé, hogy az ott elhangzott és megolvastatott szöveget kommentár nélkül hagyja a magyar közélet. Ezért a szerző a felelős. (S persze a szerkesztő – az vajon ki? Az egész Európa Parlament? Ez a szöveg a Múlt és Jövőben nem jelenhetett volna meg. Nem a tartalma miatt, hanem azért, mert a tartalmat nincs kire vonatkoztatni, ez pedig minden írásmű funkcionális követelménye.)

A szereplők egymás mellé állítása – cigányok, LMBTI személyek – pedig nemcsak sértően lealacsonyító, hanem ostobán sztereotip-előítéletes, mert ordít róla a történelmi kontextus ismerethiánya. A magyar zsidók nem kisebbség! Teljesítményük, valamint a magyar társadalomban és kultúrában betöltött jelentőségük alapján – bármilyen későn is, a 19. század elejétől csatlakoztak a magyar projekthez – Tas, Huba, Töhötöm törzsei begyökerezettségével rendelkeznek. Jelenlegi létszámuk, valamint siralmas, “halott arcán növekvő szakáll”-jelenlétük sem engedi meg, hogy így használják fel tragédiájukat. S nemcsak azért, mert művük, a modern Magyarország elpusztításuk után is benne él a magyar társadalom és kultúra “félrecsúszott nyakkendőjében”, hanem – tragikus paradoxon – azért, mert éppen ez a siker lett egyúttal apokaliptikus sorsuk (sorstalanságuk) oka is.

Ha az “antiszemitizmus” szóval/fogalommal élünk, tudni illene, hogy mik voltak a magyar antiszemitizmus pusztító eredői, amelyek nem hasonlíthatóak a cigányok és LMBTI személyek elleni ellenérzésekhez, vagy előítéletekhez. Ahogy a zsidó fogalma is bajosan definiálható, úgy az antiszemitizmusé is.

Kertész Imrénk felismerése szerint az antiszemitizmus a holokauszt tapasztalata után: gyilkosságra felbujtás.

Egy zsidó (kulturális) folyóirat szerkesztőjeként a terepen dolgozva tanúsíthatom, hogy ilyen indulat, akarat a magyar kormányzatokat – mióta eszméletemet tudom – nem jellemezte, társtettes szemlehunyás, vagy tűrés szintjén sem. (A Magyar Gárda, a cigánygyilkosságok, amikre céloz, de gyáván nem nevez meg a jelentés, mind a Gyurcsány–Bajnai-kormányzás idejéhez kötődnek.) A jelenlegi magyar társadalomban tradicionálisan sok előítélet (irigység, sőt: kisebbrendűségi érzés), idegenkedés él a zsidókkal – elsősorban az ún. “nem zsidó zsidó” rétegükkel szemben, azonban eltökélt gyilkos szándékkal – egykori szociográfusként sem – nem találkoztam.

Az emlékezetpolitikai harcok és az e téren valóban sikertelen iszapbirkózás nem lehet egy egzisztenciális következményeket megcélzó jelentés érve. Nem voltam még nem zsidó, azonban mesterségemnél fogva elképzelem, hogy milyen elképesztő akaraterőt, önbírálat-képességet kíván az “öngyilkos” hagyománnyal (Pap Károly után) és megvalósulásával, a magyar holokauszttal szembenézni, amiért a magyar kollektív én, emlékezet, s bizony felelősség a maga gyászmunkáját még nem végezhette el. A Sargentini-jelentés illetéktelenül, s ami kártékonyabb: kontraproduktívan avatkozott bele a lehet, soha sikerrel nem gyógyító, s ehelyett mindkét felet oly végzetesen és a végletekig elszegényítő folyamatba.

Ehhez kapcsolódik a “zsidó tételek” egyetlen konkrétuma, a 2018. március 15-i Orbán-beszéd “büntethetőnek” minősítése. A beszédet aznap többször is néztem-hallgattam a kormánytelevíziókban. A Soros Györgyre vonatkozó részletnek nincs semmilyen büntetőjogi asszociációs lehetősége. Tanulsága, a jelennek és múltnak “mélységesen mély kútjába” való leereszkedés szempontjából annál inkább. Orbán Viktor a “Gyuri bácsi” kitétellel személyes, s egyfajta familiáris elbeszélésbe szőtte a maga, s az általa megtestesített magyar nép “totem és tabuja” köré homogenizálódott traumatikus tudatát.

A Magyarországot folyamatosan elárasztó Soros-plakátok – erre épített a beszéd e kitétele – nem antiszemiták, hanem antikulturálisak. Noha közvetve minden kultúraellenesség magában hordozza az anti-szemita, -muszlim, -migráns ..stb gyilkos elutasítást. Ez az ön- és másokat pusztító betegség bizonyos történelmi körülményeknek köszönheti a kifejlődését.

Egy mondatban összefoglalva a közhelyszerűen ismert magyar kontextust: a magyarrá vált zsidóság töltötte be a különös magyar történelmi fejlődésből hiányzó polgárság szerepét. Orbán Viktor hasonlóan összegezte: 2016. október 16-án, az MTK-pálya avatásán: “Az MTK megőrizte és átmentette az utókor számára a zsidó polgári hagyományt, amely gazdaggá tette Magyarország életét, és amely nélkül ma szegényebbek lennénk. Köszönjük nekik.” Az akár történelminek is számító beszédet Judith Sargentini azért – sem – ismerhette, mert az egyébként valóban védelemre szoruló baloldali és liberális sajtó csak a beszédet kísérő füttyről számolt be. Mivel szem- és fültanúja voltam – az abban az évben, a pályaavatót ki nem bekkelve meghalt, egykori bergen-belseni rab apámnak is beszámolandó odaföntre, aki a zsidóságát az MTK-drukkerségben élte meg –, kénytelen voltam a folyóiratomban dokumentálni.

Ha ez a valóban tragikus, s az 1848-as “zsidó kravallokkal” indult és Auschwitz kéményein máig föl-föl szivárgó jelen(nem)lét nem konveniál a szintén történelmi és földrajzi körülményeinek köszönhetően jóval korábban, távolabbi földrészeken, a gyarmatosítás során lebonyolított miniholokausztok anyagi tőkéjéből felépített nyugati demokráciák számára, akkor Magyarországot nem kellett volna felvenniük díszes társaságukba.

Bár, ha ez lenne a mandátumvesztő kritérium, akkor a saját társaságuk azonossága is sok-sok legitimációs kérdőjelet görbít elénk.

A szerző író, újságíró, a Múlt és Jövő Kiadó igazgatója.