Az istentől származó, majd onnan lassacskán lecsorgó hatalom elmélete első hallásra is sunyi magyarázkodásnak tűnt számomra, ami semmi másra nem jó, mint arra, hogy akinek van, az kapaszkodjon belé. Akinek meg nincs, az meg fogja be a pofáját. Az 55-ös busz szomorú története azután végleg lerombolta bennem a feltételezést, miszerint a hatalom puszta megléte alkalmassá teszi használatára bitorlóját. Ez egyáltalán nincs így: a hatalom semmiben sem különbözik a többi tudatmódosítótól, mert ugyan biztosan akad egy ember a millióból, aki kreatívan és megfontoltan használja a heroint, azonban a többiek nyálcsorgatva simulnak bele az állati sorba, és meg vannak győződve saját felsőbbrendűségükről.

Sid Vicious és Semjén Zsolt – nem látok semmi különbséget, rossz vége lett, rossz vége lesz.

Mielőtt azonban foghegyről gépbe írva, mintegy mellesleg, nem takarékoskodva az irónia hereroppantó bársonyosságával és a többszörösen bővített mondatokkal, szociokulturális sztereotípiává degradálnám a buszvezetést és a buszvezetőket, fontosnak tartom megjegyezni, hogy az 55-ös vonala el van átkozva.

Mi lehet ennek az oka?

Mindazok számára, akik nem a fővárosban laknak, illetve kerülik a tömegközlekedést, elmondom, hogy az 55-ös busz a Boráros térről jár Gyálra és vissza. Érinti a Nemzeti Színházat, a nemzet bolhapiacát, az autóneppereket, az Illatos utat – ok tehát ezernyi lehet, miért is átkozott a vonal, de ha a japánok végre megfilmesítenék a történetét, egészen biztosan egy magányos, hosszú hajú kislány ülne a leghátsó ülésen, szemét eltakarná fekete haja, mellette kutya, aztán mikor megint belenézne a visszapillantó tükörbe a sofőr, mindketten eltűnnének (a távolban furcsa nyöszörgés).

Ezek után nem csoda, hogy nemrégiben egy terhes nőt csuklóztatott az egyik buszvezető, mert az útpadkán várta a járatot, most pedig négy megállón át szívatott egy fiatal nőt egy másik, mert élvezte a helyzet hatalmát.

A buszvezetőkre úgy gondolunk (gondolok), mint a munkásosztály kiemelkedően felelősségteljes és reprezentatív képviselőire, akik minden nap, minden órában életek tucatjait őrzik, a rájuk bízott emberekkel minden percben, minden megállóban el kell számolniuk, józanok, mint egy agysebész, megfontoltak, akár… ööö… egy másik agysebész, szóval a lényeg az, hogy hatalmas felelősség van a vállukon, közben magukat sem képesek eltartani a fizetésükből, nemhogy egy normális családot. Norvégiában sem a buszvezetők a leggazdagabbak, Németországban és Franciaországban sem, de egy albérletet ki tudnak fizetni és néha még étteremben is esznek, nem úgy, mint nálunk.

Nyilván nem akarom a fizetésre fogni, hogy némelyik buszvezető büdös bunkó módjára viselkedik, de fontos a megértésükhöz a feszültség, ami a napi párezer élet és a vacak fizetés között vibrál. A házastárs már rég lelépett, a gyerekeik kiröhögik őket, a központ néhány évente új egyenruhákat terveztet nekik, amik nejlonból készülnek és nevetségesen néznek ki, az utasok néha megverik őket vagy leköpik, az utak borzalmasak, a buszok füstölnek és kiégnek, és semmi, de semmi sem marad, csak az a kis hatalom, amikor kinyitják az ajtót, majd bezárják. Itt összpontosul a világ minden dühe és frusztráltsága, az ujj elindul, de aztán mégse, az ajtó zárva marad, rohadjon meg mindenki!

Mert megteheti.

Megteheti, hogy nem áll meg a megállóban, megteheti, hogy nem nyitja ki az ajtót, megteheti, hogy leszállítja az utast. Ennyit tehet meg, és ezt meg is teszi, mert abban a pillanatban, hogy behúzza a kéziféket és kiszáll, már semmi hatalma nem marad, nem tisztelik az utcán, a családban, a kocsmában, a közértben vagy a buszon – ha nem ő vezeti. De amikor igen, akkor megmutathatja végre.

A fentiek ismeretében inkább az meglepő számomra, hogy a buszvezetők többsége teljesen normális, a megállókban megáll, az utasokat elviszi, az ajtókat a megfelelő időben kinyitja és bezárja, hogy nincs tele a város kettévágott nyugdíjasokkal, hogy nem húz maga után minden járat egy félig-meddig odazárt és megfojtott utast az aszfalton, hogy nem száguldoznak sikoltozó, megtébolyodott buszvezetők a belvárosban, és nem töri át valamelyik híd korlátját naponta legalább egy járat.

Az 55-ös busz vezetője, aki az utolsó járatot vezette azon az éjjelen, pontosan tisztában volt vele, hogy 7 perccel korábban indult, de nem érdekelte, gyűlölte az egészet. A következő megállóban talán már elgondolkodott, hogy mit kezdjen az utassal, de szorongott és unta. Aztán már gyűlölte: itt van megint, fel akar szállni, taxival jön, megint és megint, rohadjon meg, nem fog felszállni, mert én vagyok a buszvezető és én kezelem a gombot, ami nem engedi, hogy felszálljon. Talán tudta, hogy ezzel vége, ezt nem úszhatja meg, de az utolsó pillanatig kiélvezte hatalmát, mert mit ér az olyan hatalom, amivel nem lehet élni, mi van, ha megteheti, hogy nem nyitja ki az ajtót, de mégis kinyitja?!

Egész elrontott életének a csúcspontja volt ez, erősnek és legyőzhetetlennek érezte magát. Most már nyugodtan hal meg – gondolta – de milyen sokára lesz az! – hasított bele a rettenet.