Hárman álltak a ködben, egymáshoz egészen közel: Dietrich, a százados és a bitó. Hűvös reggel volt. Dietrich egy darabig nézte a távolabb, mozdulatlanul várakozó katonák homályos sorfalát, aztán levette szemüvegét és átadta a századosnak, remegő kézzel.

– Fél, Bonhoeffer doktor? – kérdezte a százados. Nem volt a hangjában gúny, csak érdeklődés.

– Nem – felelte a teológus. – Fázom.

Véres advent, fekete karácsony

Az egyre gyorsuló év végi hajtásban, a színes karácsonyfaizzó-giccsparádéban, az utakon, a havas esőben, a facebookos tülekedésben, a jókívánság-tenger csapkodó hullámai közt kiszenvedett egy rég ostromlott város, kisgyerekeket láttunk terítéken, romok közt ordítva botladozó apát, asszonyokat, akik öngyilkosok lettek, mielőtt a katonák rájuk találnak és megerőszakolják őket, de közben elfogyott a milkás szaloncukor, dugó volt az M7-esen, és embertömegbe hajtott a kamion, ami a terror újabb leleménye; saját biztonsági embere lőtte hátba a nagykövetet, közepes hatótávolságú fegyverek települtek az európai határokra, viszont akciós lett az afrikai harcsa.

Vér fröccsent az adventre és fekete karácsony következett rá, viszont – felteszem – az olvasók zöme, velem együtt, még bebújhat az otthoni kuckójába egy kis meghittségre, nem kell fáznia és éheznie sem, nem kell óbégatva siratnia a gránáttól szétmarcangolt kedveseit, tehát lamentálhat, hogy migráns volt-e az elkövető, meg posztolhat róla, hogy ki a hibás, az oroszok, az amcsik, a Fidesz, vagy a muzulmánok – töprenghet, hogy ki az, aki nélkül jobb lenne a világ. Mert a világ rossz, és ha így megy tovább, és mitől menne másként, el fog pusztulni.

Miközben ugye, de tényleg, hol van az Isten?

Megkeresztelt pogány ünnep ide, utólagos naptáralkotás oda: a nyugati, szekuláris világ hivatalos időszámítása egy olyan dátumra épül, amikor – a hagyomány szerint – az Isten emberré lett, és felsírt egy palesztinai faluban. Ehhez a dátumhoz tartja magát hívő és ateista, más dátumot az okkult vagy materialista diktatúrák sem vezettek be, inkább megünnepelték a maguk módján a karácsonyt, ahogy megünnepeljük a magunk módján mi is. Persze, a jókívánságok közt már ritkább az „áldott”, inkább „kellemes”, meg „békés” karácsonyt kívánunk egymásnak. Nem hiszünk Jézusban, de azért az órát hozzá igazítjuk. Meg az életet, és a beszédet, hol szépen, hol csúnyán.

A gyűlölet, kedves uram!

A normális ész számára minden szenvedés istencáfolat. Hát még az égbekiáltó, rettenetes, igazságtalan, megokolatlan és tengernyi szenvedés, amiről már a posztmodern eufóriában azt hihettük, hogy nem lesz többé, és amiről mára tudjuk, hogy eláraszt minket újra. Van még hová bújnunk előle, de ki meri azt biztosan állítani, hogy lesz hová bújni jövő ilyenkor is?

Semmi nem háborít fel jobban, mint az optimizmus. Mert az optimizmus, legyen az politikai, vallási, vagy magánéleti, hazug. Az optimizmus tapintatlan és ostoba, még a gyászolónak is azt hazudja, hogy nincsen semmi baj. Az illúziók fátylát szét kell szaggatni, és megmutatni, hogy hahó, emberek, a világunk éppen összeomlik, és maga alá temet minket is, meg az utánunk jövőket is!

Tudom, hogy az emberi kultúra a bölcsőjétől fogva reszketve várja a temetését, nem telik el emberöltő világvége-várás nélkül. Már az első keresztények is úgy hitték, hogy az ő idejükben bekövetkezik a végítélet. Csak azért valamit ne feledjünk: nem voltak beélesített tömegpusztító fegyverek, nem jutott el a teremtett világ az ember általi kizsákmányolás mai szintjére, mikor már ökológiai katasztrófával, felmelegedéssel, ózonlyukkal, cunamival és egyebekkel válaszol.

Nagyon sokakkal eddig a pontig egyet szoktam érteni. Borzasztó, sóhajtjuk, hol tart ez a világ. Egyre szörnyűbbek az emberek. Az örök türelmetlenség, ugye? Nem is beszélve a gyűlöletről! A gyűlölet, kedves uram! Ember az embernek farkasa! Hová jutunk így?

Egy csomó vallásos keresztény van oltári tévedésben, amikor bűn alatt szinte kizárólag a szex bizonyos formáit és kontextusait érti. Pedig a Biblia szerint a bűn lényege a gyűlölet. Mindaz, amit „keresztény etikának”, és ekképp a „nyugati világ” konstitútumának mondunk, két pólusról, egy pozitív és egy negatív transzcendensről beszél: az egyik a szeretet, a másik a gyűlölet. Ami szeretetből van, az Istentől való és erényes, és ami gyűlöletből van, az a Sátántól való és bűnös. Ez ennyire egyszerű. Az istenkapcsolat sem szól másról, és minden további imperatívuszt ez foglal össze: „szeresd az Urat, a te Istenedet, és felebarátodat, mint magadat.” Erről szól a törvény és próféták: szeretni az embert, mert – vagy épp ezáltal – szeretni az Istent. „A szeretet nem tesz rosszat a felebarátnak.”

Ádám, hol vagy?

Amikor azt mondjuk, hogy rosszabbodik a világ, akkor valójában nem azt gondoljuk, hogy a világ rosszabbodik, mert mitől is rosszabbodna. Azt gondoljuk, hogy az emberek rosszabbodnak a világban. Viszont amikor ezt állítjuk, nagyon következetlenek vagyunk. Az emberekről nem szabadna úgy beszélnünk, hogy „ők”, mert az emberek mi vagyunk. A „mi” pedig nem jelenthet mást, mint azt, hogy én is. Az pedig azt jelenti, hogy a baj nem kívül van, ahogy pedig folyton mantrázzuk a külső erőkre, a migránsokra, a háttérhatalmakra, a fideszesekre, a zsidókra, a katolikusokra és a korszellemre és Hitlerre és a szomszédra és a főnökre és az anyósra mutogatva, hanem a baj itt van, belül, bennem.

Minél eltökéltebben állítjuk, hogy a baj kívül van, annál inkább ítélkezünk és pusztítunk, tehát gyűlölünk, tehát rosszabbodunk, és annál rosszabb lesz a világ is, a pusztulásig. Minél jobban felmentjük magunkat, annál bűnösebbek, gyűlölködőbbek és elvakultabbak leszünk. Az erény elvesztésének első mozzanata, a bűnbeesés első jele önreflexió feladása a vádaskodás. Ádám a Paradicsomban, mikor beüt a córesz, azt feleli Istennek magyarázatképp: „az asszony, akit mellém adtál, ő adott nekem a gyümölcsből, azért evém.” Persze, az asszony a hibás, meg te, Isten, hogy egy ilyet adtál mellém. Az asszony meg azt mondja: a kígyó a felelős. Mi nem tehetünk semmiről, áldozatok vagyunk. Rosszkor, rossz helyen.

Még felelősséget is úgy vállalunk – ha olykor –, hogy jó, megütöttelek, de csak mert utálatos voltál. És ha látjuk, hogy valaki teljes felelősséget akar vállalni, gyorsan lebeszéljük. Ne csináld már, hagyd ezt a meakulpát, a beteges önmarcangolást. Mert ha valaki kimondja, hogy ő valójában bűnös, azzal azt is mondja, hogy én is, te is, mind azok vagyunk. És ezt nem akarjuk. Inkább ő volt, meg ő volt, meg ő volt, meg ő volt. És ha ő volt, akkor őt likvidálni kell.

És mikor a vádaskodásból és gyűlöletből háború lesz, hullanak a bombák, és családokat, nemzeteket tapos el a bűn, akkor azt kérdezgetjük, hol van az Isten – akiben amúgy nem hiszünk, mert ha hinnénk, nem kérdeznénk. Meglehetősen inadekvát kérdés, hogy hol van az az Isten, aki nincs. Ha Isten nincs, akkor az adekvát kérdés, testvérem, hogy te hol vagy, mikor a bajok történnek. Amikor a felebarátod fázik a hideg utcakövön, hol vagy? Amikor a saját gyereked is sír utánad, hol vagy? Amikor a te erődre, pénzedre, szavadra is szükség lenne szükség egy diktatúra megfékezéséhez, hol vagy?

Isten dühös és szomorú

A másik véglet a hívők világának istentelensége. Nem értem a vidám keresztényeket. Nem azt mondom, hogy azokat nem értem, akik hisznek Isten szeretetében és örülnek neki. Azokat nem értem, akik bazsalyognak és hallelujáznak, miközben a szemük láttára pusztul el a világ. Hol a te istened, kérdezem egy ilyentől, és azt feleli, vihogva, hogy itt van, tesókám, benn a szívemben, halleluja! És akkor le tudnék neki húzni egy csattanós sallert. Nem, barátom. A te istened nem ott van, mert te vihogsz, miközben az istened, akit állítólag követsz, sír.

Dietrich Bonhoeffer, a mártír teológus meg akarta ölni Hitlert. Sokat vívódott ezen, mert Isten szava, a Biblia azt mondta neki: „ne ölj.” Bonhoeffer nem gyűlölte Hitlert, eleve nem is akart politizálni, nem volt forradalmár, inkább csendes tudós. De bekapcsolódott a nácikkal szembeszegülő Hitvalló Egyházba, amikor érzékelte a nemzetiszocializmus előretörését, sőt, behatolását a keresztények közé. És mikor látta a háború borzalmait, nem azt kérdezgette, hogy hová lett Isten. Az ő hitvallása szerint Isten eljött a világba, és gyengévé lett, nálunk is gyengébbé, kiszorítottá és kivetetté, végső soron az áldozatunkká, hogy többé ne magunkat tartsuk áldozatnak. Ő ilyennek ismerte Krisztust, pontosabban ilyennek is. És felfogta: ez a Krisztus tőle azt kérdezi, ő hol van, a helyén van-e. Bonhoeffer felismerte, hogy az etikai dilemma feloldatlan marad, viszont nem tud nem cselekedni, ha lehetősége nyílik rá, hogy megmentsen sokakat. Ezért részt vett a Hitler elleni összeesküvésben, és lebukott. Himmler személyes parancsára végezték ki 1945 április 9-én, néhány nappal a háború vége előtt.

A karácsony arról szól, vagyis szólhat arról, hogy Isten jelen van a világban. Nem a Seregek Kegyetlen Uraként, hanem úgy, ahogy Jézus bemutatta az időszámítás első napján az Írások szerint, kiszolgáltatottan és sírva.

Jézus nem volt optimista, egy pillanatra sem. Nem volt hepikeresztény. (Sőt, nem is volt keresztény.) Bizonyára volt humora, csípős, szarkasztikus humora, de alapvetően szomorú, és gyakran elég dühös fickó volt a földön járó Isten. Kirugdalta a kufárokat a templomból, válogatott gyalázkodásokkal illette a farizeusokat és írástudókat. Sírva fakadt felnőtt tanítóként, amikor meglátta Jeruzsálemet, mert tudta, hogy a szent város el fog pusztulni. Sírt akkor is, amikor meghalt Lázár, mert a barátja volt, szerette, és mert a halál fájdalommal jár, még az Örökkévalónak is.Véres könnyeket sírt a Getsemáné kertben. Zokogott a kereszten, amikor úgy érezte, hogy az Atya megvonja tőle a szeretetét – rajta és benne, végső soron önmagában büntetve meg minden gyűlölködést ezen a világon. Amikor a bombákat, az anyák sikolyát, a gépfegyverek ugatását, a csizmák menetelését, a rakéták süvítését és a szirénákat hallod, akkor, ha jól figyelsz, hallod őt is, aki felsírt a jászolban, és azóta sír.

Persze, az ember azt kérdi, miért nem nyilvánítja ki Jézus a dühét is? Nem látja a szegények pénzén luxusautókban parádézó püspököt, a hatalomhoz törleszkedő hivatásos hazudozókat, az evangéliumot kurzussá lefokozó istentelenek gyülekezetét? Én azt hiszem, de ez tényleg szubjektív, hogy eljön a nap, amikor az Isten dühe is nyilvánvaló lesz. És azt hiszem, jobb azoknak, akik most vele sírnak.

Áldott, szomorú karácsonyt kívánok mindenkinek.