Miközben Budapesten Brüsszel kitartottja éppen Brüsszel ellen vezényelte nyugdíjasait ülepén egy pávatollal, és miközben tízezrek tüntettek ellene ugyanott, én történetesen Szegeden tartózkodtam. A szűken mért magyar szabadságból élveztem azt, ami az elmúlt években letagadhatatlanul jutott: a pálinkafőzés szabadságát valami pálinkafesztivál keretében, hogy azután saját szememmel nézzek meg egy valóban agresszív migránshordát. Tényleg erőszakosak voltak, sőt pusztítóak és kegyetlenek. Kénytelen voltam megállapítani, hogy egyáltalán nem tisztelik az itt élők kultúráját, barbár rítusoknak hódolnak, míg cigányforma asszonyaik delejes táncot lejtenek. Szóval életemben először megtekintettem a Feszty-körképet.

Hogy erre csak most került sor, az nyilván előítéletemnek köszönhető, amelyet a műélvezet csöppet sem oszlatott el: a beözönlő magyarok sematikus ábrázolásán, az egyszerű üzeneten aligha javítanak a sekélyes művészi megoldások. Ám előzetes berzenkedésem nem csupán a képnek szólt, hanem a kornak is, amelyik a kivagyiságig dagasztotta a nemzeti öntudatot, ezzel is palástolva, hogy milyen kevesek szólhatnak bele a közügyekbe, s hogy a szinte leválthatatlan elit – amely előszeretettel azonosította magát a nemzettel – hogyan korlátozza vagy vásárolja meg a választóközönséget. A kornak, amelyik Pósa Lajosért, Szabolcska Mihályért vagy Rákosi Viktorért rajongott, no meg a tablóképekért, a műnótákért, a hóbortos rokonságelméletekért, a közjogi kérdésért, a panamázásért és a rossz szobrokért; de amely korban a magyar jövőért lelküket rágó zseniknek szüntelenül bizonygatniuk kellett hazafiságukat. S mely kor még utoljára kidüllesztve mellkasát, boldog elvakultsággal peckesen masírozott bele Trianonba.

A történelem az élet tanítómestere, s mi rendre megbukunk a vizsgáján.

A hű utódok nem kisebb nemzetvesztés felé békemenetelnek nagy lelkesen, illetve orruknál fogva vezetik azokat, akiket lehet, s akik – szintén állami machinációknak köszönhetően – többségként tűnnek föl. Persze minden történelmi analógia billeg egy kicsit, ezúttal nyoma sincs gazdasági föllendülésnek, önerős infrastrukturális fejlesztéseknek, a népoktatás kiterjesztésének, helyettük jóformán csak a nyugat-európai országok által közvetve vagy közvetlenül rendelkezésre bocsátott források állnak rendelkezésre. Logikus hát, hogy sértettségünk, dühünk és kioktatásunk ellenük irányul. Amíg meg nem elégelik.

Azonban nem csupán a lehetséges eredmény – kiakolbólitásunk Európából – tragikus, hanem a módszer is, amely erre az útra visz. A meggyőzés visszataszító módja, ahogy a hiszékeny és önelégült közönséget saját vesztébe csalják.

Mindennek kulcsfigurája és emblémája a Múzeumkertben hepciáskodó fura alak, akit, amíg eredeti volt és szellemes, a penészes úri had – még ha el is fogadott – csak vonakodva zárt szívébe, ám ahogy hozzázüllött a tizenkettedik kerületi magyarságeszményhez és ízlésvilághoz, rajongással ölel körül. Orbán Viktor szavai és szavainak fogadtatása tökéletesen árulkodnak a gyorsuló ütemű leépülésről.

Eleve mérhetetlenül szegény az a nép, amelynek körében sikert a szemérmetlen hízelgéssel, erényeinek mérték nélküli fölmagasztalásával lehet elérni. Azonban a köz- és önámításnak léteznek további nélkülözhetetlen kellékei, amelyek egyenként és magukban is hatalmas károkat okoznak. Így az óvodás szintű leegyszerűsítések, a vízfolyásszerű hazugságok, a szellemi igénytelenség és a külsőségekben tobzódás, az állandó múlthamisítások és pálfordulások, és a sejtekbe hatoló gyűlölködés. A tegnapi, ünnepinek tartott beszéd bővelkedett mindezekben.

Már a magyar karakter kritikátlan dicséretéhez is olyan elnagyolt jellemábrázolás kívántatik, amely szükségszerűen távol áll az igazságtól. Különben is, miért érzi magát följogosítva egy hivatalnok, hogy megmondja, milyen a „magyar fajta”. Egyáltalán: mi az, hogy fajta? A fajta a borzderes tenyészmarha, meg a sarki kisállat-kereskedésben szaporított európai vagy közönséges kaméleon (chamaeleo chamaeleon), a magyar pedig egy nép számtalan vonással, különféle vágyakkal, és nem – ahogy a kormányfő harsogja – „egy szívvel, egy lélekkel és egy akarattal.” Én például azt akarom, hogy a hatalmaskodók és tolvajok menjenek végre börtönbe, ők meg minden áron el akarják ezt kerülni, ezért kell mindig hazudniuk.

Nehéz megszokni, hogy valaki, aki ipari méretekben csorbítja az önrendelkezést, korlátozza a joggyakorlást, pléharccal belemondja a légtérbe, hogy Európa nem szabad. Igen különös agyműködésre vall elhinni és elhitetni a deformált és végletekig manipulált magyar nyilvánosság ismeretében, hogy Európában bármit is tilos kimondani, holott kontinensszerte minden hülyének jut kolumna és főműsoridő, igaz, bársonyszék többnyire csak ezen a fertályon.

Hogy mégis hahotázás nélkül elszavalhatóak ezek a szólamok, az annak az átlátszó múlthamisításnak köszönhető, amely minden nemzeti idolt egy nagy történelmi ívbe illeszt, amelynek végső értelmét a jelenlegi hatalom adja meg, s minden ellenfelet aktuálisan és visszamenőlegesen idegenbérencnek bélyegez. No, de Petőfit azért mégiscsak túlzás idekeverni, főleg egy olyan naplórészlettel, melynek következő – és elhallgatott – mondata a sajtószabadságról értekezik, és a két nappal későbbi bejegyzése a francia forradalmat mint az emberiség második megváltóját dicsőíti, amelynek történelme a „világnak új evangéliuma”. A Múzeum előtt a szónok viszont a jakobinus elődöket, 1919-et és a szovjet berendezkedést hozza össze egy gondolatmenetbe, szembeállítva az általa őrzött ’48-as és ’56-os hagyománnyal – ami elég erős valóságvesztést mutat.

Bár Orbán eddig ódzkodott attól, hogy lekunbélázza a teljes oktatási és egészségügyi ágazatot, főként, hogy ezeknek a szféráknak köszönhette kétharmados győzelmét. Most ezen is túlesett, az ellene demonstrálókat némileg kusza hasonlattal egy olyan pislákoló növényként jellemezte, amelyik gazdaállat híján nem jut infúziós segélyszállítmányhoz, ezért gyökerei elszáradnak a magyar anyaföldben...

Mit lehet ehhez hozzátenni? Legföljebb annyit, hogy tényleg nehéz lehet épen megúszni a megannyi irányváltást, kacskaringót. Orbánnak nemcsak a ’89-es PetőFIDESZ-t vagy az ellenzéki ígéreteit kell rendre megtagadnia, de korábbi kormányzását is, amelynek ha nem is a kármáni nemzet csinosodása-formában vagy Széchenyi programjához mérhetően, de legalább a Wermer Andráshoz köthető marketingmódon volt pozitív üzenete. A habonyizmus ennek tagadása: csupa keserűség, vicsorgás, utálkozás. S vajon az áldozatkészségről és bátorságról szőtt nemzeti önképnek mennyire felel meg, hogy ennek célpontjai soha vissza nem ütő bürokraták, illetve elesett menedékkérők, az más kérdés.

Ami nem kérdés, hogy a nagyszabású Európa-mentő terv humbug, amely semmiféle megoldáshoz nem visz közelebb. Mert a probléma Orbán Viktortól függetlenül létezik, valóban átrendeződik a világ, a demográfiai változások évtizedek óta ismertek, és már akkor is kihívást jelentettek, amikor a főellenség még a vizitdíj volt vagy a rezsi. Léteztek azonban olyanok is, többnyire kielégületlen értelmiségiek, akik megkíséreltek válaszokat keresni, és most az Unió politikusainak egy része is kétségbeesetten keresi a megoldást. Ami nyilvánvalóan nem az, hogy keresztül-kasul szögesdrótozzuk a földrészt, és hergeljük a mindentől megszeppent nyárspolgárokat. Ez csupán kisstílű és nevetséges. A kérdés pedig az, egyetlen kalimpáló ember jellemezhető így vagy egy egész ország. Hogy a világ bajaiért felelősséget érző, másokkal együttműködni képes, nyitott szellemű nép leszünk-e, avagy bezárkózó, kivagyi, önsorsrontó bagázs. Brüsszel vagy Pusztaszer. Nagyjából így.