Az iskolai szegregáció ellen évek óta felkészülten küzdő Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány az oktatás történelmének egyik fekete napjának nevezte április 22-ét, mivel a nyíregyházi Huszár-telepen működő szegregált iskoláról szóló perben a Kúria szerdán felülbírálta az első- és másodfokon eljáró bíróságok döntését. A korábban töretlen joggyakorlatnak megfelelően az első- és másodfokú bíróság még határozattan a szegregált oktatás ellen foglalt állást, és a törvényellenes elkülönítés megállapításán túl azt is megtiltották az iskolát működtető egyháznak, hogy új első osztályt indítson. A Kúria szerdai ítélete szerint viszont az iskola nem sérti az egyenlő bánásmód követelményét. A Kúria szerint nem jogsértő vallásos nevelés mögé bújva elkülönítve, vagyis szegregálva oktatni roma gyermekeket.

Nagy győzelem ez Balog Zoltánnak, az elkülönítés álszent prókátorának (és minisztériumi cenzornak), aki éppen ebben az ügyben vette a fáradtságot, hogy hosszasan és személyesen érveljen a bíróságon az szegregáció mellett, majd a törvénysértő elkülönítést (másodfokon még) kimondó bírósági döntést azzal bosszulta meg, hogy a köznevelési törvény módosításával lényegében törvényesítette a gyerekek etnikai hovatartozás szerinti elkülönítését.

Mindenki más viszont vesztett. Vesztettünk: én is, „fehér bőrű” középosztálybeliként, és vesztett az olvasó is, cigányok és nem-cigányok, így együtt, közösen. Az iskolákkal szemben ebben: a veszteségben nem vagyunk elkülönítve egymástól, és nem is lehetünk, mert egy országban élünk. Az iskolai elkülönítés nemcsak a cigány magyarok (vagy a „jogvédők”) ügye, hanem mindannyiunké. És nem kizárólag lelkiismereti okokból: nem csupán azért, mert a magyar állam a mi nevünkben, a mi adónkból szegregálja a mi honfitársainkat. Az etnikai szegregáció – és ezzel összefüggésben az etnikai és osztályegyenlőtlenségek újratermelése a magyarországi oktatási rendszerben – Magyarország hosszú távú élhetőségét és gazdasági teljesítőképességét teszi tönkre.

A szegregáció a társadalom emberi erőforrásainak elpazarlása – ha már a kormányzat (a minisztérium nevében is megjelenő) elidegenítő nyelvhasználatánál tartunk. A szegény és iskolázatlan szülők gyermekeinek elkülönítése a tanulási problémák koncentrációját jelenti: ilyen körülmények között még akkor is nagyon nehéz volna magas színvonalú oktatást biztosítani, ha ennek adottak volnának a személyi, tárgyi és költségvetési feltételei – ennek viszont éppen az ellenkezője igaz. Az elkülönülés tipikusan az oktatás átlagosnál gyengébb minőségével (rosszabb tárgyi feltételekkel, kevésbé képzett tanári állománnyal és gyakoribb tanárhiánnyal) és ezzel összefüggésben a szegregáltan tanuló roma diákok fokozottabb lemaradásával jár együtt.

Azok a fiatalok, akik piacképes készségek és végzettség nélkül hagyják el az oktatást, felnőttként jó eséllyel „munkanélküliek”, illetve az informális gazdaság bármiféle munkajogi védelmet és társadalombiztosítási jogosultságot nélkülöző, alkalmi munkásai lesznek. A szegregáció azáltal is hozzájárul ehhez, hogy nagyban csökkenti az esélyét  annak, hogy a jelentős hátránnyal induló diákoknak legalább ismerősei legyenek jobb anyagi helyzetű rétegekből – pedig az ilyen kapcsolatok jelentős erőforrást jelentenek a továbbtanulás és az álláskeresés terén.

A foglalkoztatás bővítése (és ezzel összefüggésben: a nyugdíjrendszer fenntarthatósága) szempontjából is kiemelkedően fontos az iskolai esélyegyenlőség biztosítása. Százezrek munkaerőpiacról való kirekesztése önmagában is csökkenti a gazdaság teljesítőképességet. De ha el is tudnak helyezkedni azok, akiktől a magyarországi oktatási rendszer megtagadta a minőségi oktatás lehetőségét, többnyire csak sokkal alacsonyabb termelékenységű munkákat végezhetnek ahhoz képest, mint amit hosszabb és jobb tanulmányok után végezhetnének. És persze kevesebb bérért – ami szintén nemcsak az ő bajuk. Egy rövid keynesiánus kitérő erejéig érdemes megjegyezni, hogy azok a felnőttek, akik piacképes végzettség nélkül hagyták el az oktatási rendszert, azt a jövedelmet, amit nem keresnek meg, értelemszerűen nem tudják elkölteni sem, ennek megfelelően kevesebb alkalmazottra lesz szükségük azoknak a vállalkozásoknak, amelyektől egyébként árukat és szolgáltatásokat vásárolnának. Ami valakinek a jövedelme, az másnak a bevétele (és másnak a bére), és így tovább.

A roma gyerekek oktatásába való befektetés jelentős hosszú távú haszonnal járna a költségvetés számára: elsősorban magasabb személyijövedelemadó- és társadalombiztosítási befizetések formájában. (A jóléti ellátások is csökkennének, de ez nem jelentene nagy megtakarítást, mivel minden ellenkező híreszteléssel ellentétben a magyar állam nem költ sokat az állástalanok és a szegénységben élők pénzbeli támogatására, és így spórolni sem lehet sokat ezen a területen.)

A gazdasági szempontokon túl, a szegregáció társadalmi kárai is hatalmasak. A szegregáció ebben a tekintetben azt jelenti, hogy a társadalom különböző etnikai származású és osztályhelyzetű tagjai sokkal kevesebb személyes tapasztalatot szerezhetnek egymásról. Az integrált közösségek hiánya a bizalmatlansággal, az előítéletek és a konfliktusok erősödésével jár együtt. Az Egyesült Államokban készült empirikus kutatások szerint a szegregáció növeli, viszont a deszegregáció csökkenti a bűnözést.

Végül, az iskolai szegregáció az egyik fontos oka annak, hogy Magyarországon a gyermekek családi háttere szinte példátlan mértékben meghatározza az általános iskolai eredményeiket, ami azt jelenti, hogy az oktatási rendszer állapota és igazságtalansága az egyik legfontosabb oka a társadalmi egyenlőtlenségek mértékének és újratermelődésének. Az egyenlőtlenségekkel együtt járó társadalmi problémákkal pedig ugyancsak mindannyiunkat sújtják: azokban a társadalmakban, amelyekben nagyobb a jövedelemegyenlőtlenség, lassabb a gazdasági növekedés, több az erőszakos bűnözés, elterjedtebbek a mentális betegségek, magasabb a csecsemőhalandóság, viszont alacsonyabb a várható élettartam, és az emberek kevésbé bíznak egymásban.

Ennek tudatában kell átgondolnunk a Kúria szerdai döntésének jelentőségét, ami még inkább egyértelművé tette, hogy az iskolai szegregáció gyakorlatát csak az Orbán-rezsimmel együtt lehet majd felszámolni. Sőt, a helyzet ennél is súlyosabb, hiszen ezzel az ellenzékkel vélhetően az Orbán-rezsim bukása sem járna az iskolai szegregáció visszaszorítása iránti kormányzati elköteleződés újjáéledésével, és nemcsak azért, mert az ellenzék legerősebb pártja jelenleg a nyilvánvalóan (ha politikai számításból éppen nem is nyíltan) fajgyűlölő Jobbik.

Az integrált oktatásért 2010-et megelőzően történt elismerésre méltó és részben hatásos társadalompolitikai intézkedések elsősorban ahhoz az SZDSZ-hez kötődtek, amely már évekkel ezelőtt felszámolta magát (ráadásul az a társadalomszemlélet, amit a párt a kései, korlátolt piaci fundamentalista korszakában képviselt, az egyenlőtlenségek bővített újratermelődését szolgálta). A „baloldalinak” nevezett oldal legerősebb pártja pedig továbbra is az az MSZP, amelynek alapvetően annyi az érdeme az oktatási integrációval kapcsolatban, hogy – egy ideig – hagyta, hogy a kisebbik kormánypárt keresztül erőltesse az ezt szolgáló intézkedéseket, miközben maga inkább a szegregációt pártolta volna.

Persze minden rossz szándék nélkül is felmerülhet valakiben, hogy a cigány magyar gyerekek elkülönített oktatása indokolt, mivel ebben az esetben nem csupán a szegénységben élő diákok iskolai esélyegyenlőségének biztosításáról van szó (azt, hogy ez kötelessége az oktatási rendszernek, talán senki nem vonná nyíltan kétségbe), hanem egy „sajátos kultúrájú” kisebbségre szabott kényszermegoldásról. Erre a sajátos etnikai kultúrára gondolhatott például a romák „radikális szociokulturális másságáról” értekező Debreczeni József (a DK elnökségi tagja, aki szerint egyébként a „cigányság zömének közösségi és egyéni életét” ma is meghatározza a „vándorló életmód”).

 A probléma ezekkel a vélekedésekkel egyebek mellett az, hogy nem magyarázza a roma és nem roma diákok tanulmányi eredményei közötti különbségeket. Ami magyarázza viszont, az a roma diákok életkörülménye és egészségi állapota (ami átlagosan sokkal rosszabb nem roma kortársaikénál), és az, hogy rosszabb iskolákba járnak (részben pont az etnikai szegregáció következtében). Amint azt Kertesi Gábor és Kézdi Gábor számításokkal demonstrálta, ha tekintetbe vesszük az előbb említett tényezőket, akkor a roma és nem roma diákok közötti különbség az olvasási teszteredmények tekintetében eltűnnek, matematikai tesztkülönbségek tekintetében pedig jelentéktelenné zsugorodnak. „A roma fiatalok iskolai lemaradását nem etnikai sajátosságok, hanem csaknem kizárólag jól értelmezhető társadalmi mechanizmusok magyarázzák”.

Ezzel összefüggésben a szegregáció jóhiszemű védelmezői és a vétkesek közt néma cinkosok egyaránt jól teszik, ha eltűnődnek Martin Luther King kapcsolódó gondolatain (amit magyar fordításban szövegszerűen idézek azzal a különbséggel, hogy a „the Negro” kifejezést következetesen „cigányokra” cseréltem):

„A cigányok nem állnak készen az integrációra, mondják, mivel a tanulmányi és kulturális lemaradásuk miatt az integrált oktatás lehúzná a fehéreket. Ahhoz persze soha nem elég őszinték, hogy elismerjék, a cigányság tanulmányi és kulturális lemaradása éppen a szegregáció és a diszkrimináció következménye. Bármely problémát úgy tudunk leginkább megoldani, ha fölszámoljuk az okát. Ésszerűtlen és szociológiai szempontból védhetetlen a szegregáció tragikus következményeivel érvelni a szegregáció folytatása mellett.”

Arról pedig, hogy az integrált oktatás elkerülhetetlenül lehúzza-e a nem roma vagy jobb anyagi helyzetű diákokat: egy kiterjedt integrációs program hatásait vizsgáló kutatás eredményei szerint a személyközpontú, tanulói autonómiát erősítő pedagógiai módszerekkel segített integráció mindenki számára előnyös: a hátrányos helyzetű diákok olvasáskészsége és továbbtanulási esélyei úgy javultak jelentősen, hogy a többiek eredményei sem romlottak, ráadásul a programnak jelentős pozitív hatása volt valamennyi diák önértékelésére és problémamegoldó készségeire.

Az iskolai szegregáció erkölcsi szempontból bűn, közgazdasági és társadalompolitikai szempontból idiotizmus. Ha hagyjuk, nemcsak cinkosok vagyunk, hanem idióták.