A mai napon kitüntetik Kertész Imrét. Bővebben: a mai napon, a magyar államiság ünnepén azzal az érdemrenddel tüntetik ki a magyar állam által egykor elgázosítási céllal kiadott Kertész Imrét, mely díjat legutóbb Göring és Ribbentrop elgázosító urak vehették át a magyar államot képviselő Horthy kormányzótól akkor, amikor a magyar állam gábrieli értelemben is független volt, tehát jóval azon megszállás előtt, amelynek emlékére a magyar állam jelenlegi képviselői, vagyis azok, akik egyfelől kitüntetik Kertészt, másfelől két hete nagykövetté nevezték volna ki a Kertészt folytatólagosan lezsidózó nácit, a felelősség ügyében nagyzolóan hazudó, a kertészi életművel – mind tartalmában, mind esztétikájában – programszerűen szembehelyezkedő emlékművet állítanak maguknak, részben az antiszemita érzelmek ápolgatása, részben a sérelmi alapú nacionalizmus pátyolgatása végett.

Nem! – mondtam rögtön és azonnal. Nehéz kommentárt fűzni ehhez. A bejelentés óta eltelt néhány nap, és ma már kevésbé érzem magam olyan templomnak, amelybe tehéncsordát tereltek. Röviden ennyi. Bővebben az ügy két kérdésre bontható: miért adják, miért veszi át?

Kertész lettem, fát neveltem

Ami a díj átvételének kérdését illeti, azzal nem kell sokat foglalkozni, nem a mi dolgunk. Úgy értem, nem a miénk, olvasóké. Kertész elsősorban író, nem közéleti útjelző tábla. Az élet az élet, az irodalom az irodalom. Az igaz, hogy esetében a kettő, az élet és az irodalom, sok más íróval ellentétben, egészen rendkívüli, máskülönben gyötrelmes egységet alkot. De, mint az köztudomású, soha nem a szerző élete hitelesíti az alkotást, az megáll a saját lábán, ha megáll. Hacsak nem maga az élet az alkotás, ami jól hangzik, de itt komolyabb dolgokról van szó.

A Sorstalanságon nem változtat egy díj, és ezt nem mentegetésképpen mondom. Amúgy sem kell mentegetni senkit. Legfeljebb a politikáról elmélkedő Kertész vagy az interjúadó Kertész értelmezése kap egy kényelmetlen viszonyítási pontot. Nem tragédia. Orbán Viktor díja miatt a mű és a személyes történet egysége most szétválik, mint Mózes előtt a tenger (sántító hasonlat). Ezt élik meg sokan szentségtörésként (templom, tehén).

No, meg persze a rendszernek nyújtott támogatást. A díj átvétele – így gondolja mindenki, akár szomorú emiatt, vagy éppen elégtételt érez – legitimálja az illiberális (ami a zsidóknak ritkán jelent jót) rendszert emlékművestül, tusványosi beszédestül, nemzeti hitvallásostul, Bayer Zsoltostul. Ha ugyan legitimálja. Majd kiderül. Az biztos, hogy elfogadta. Az is, hogy joga van hozzá.

Ha elege van a ránehezedő nyomásból, akkor azért. Ha attól tart, hogy a visszautasítással ártana magának vagy valaki másnak, akkor azért. Ha csak el akarja játszani, mintegy önmaga megnyugtatására, hogy liberális demokráciában élünk, akkor pedig azért. Nincs ezzel egyedül. Esetleg azt érzi, és semmiképpen nem mondhatnánk ezt az érzést alaptalannak, hogy az ő hatalmas műve csak akkor lesz ebben az országban széles körben elismerve, ha a jobboldal szimbolikusan befogadja. E nélkül ő csupán egy Nobel-díjas magyargyalázó zsidó, akit kizárólag a témája miatt blabla a nemzetközi összeesküvés blabla. Olvastuk eleget a kitüntetők lapjaiban.

(Off:  természetesen Kertész nem magyargyalázó, már azért sem, mert ennek a fogalomnak nincs semmi értelme. Ilyeneket tényleg csak a legsötétebb alakok állítanak, akik a küszködve megírt köszöntőikben sem tudnak megfeledkezni a kínos ostobaságaikról, a központilag kiadott irányváltás ellenére se. A nemzetet (korábban: várost, népet) ostorozni nemes irodalmi (sőt, biblikus) hagyomány. Átkozódni, igazságtalannak lenni műfaji követelmény. Szakmai kötelesség. Vannak egyébként híres magyargyalázók, akiket a jobboldal nem támad, például Ady, de ő nem zsidó. Az súlyosbító tényező.)

Na, de miért számítana Kertésznek, a tudatos világpolgárnak, hogy mit gondolnak róla az ő etnicista ellenségei? Fogalmam nincs.

Talán, nem tudom, arra gondol, hogy amennyiben nemzeti íróvá válik, és a jobboldal gesztusától azzá válik, mert Magyarországon a jobboldal mondja meg ki része a nemzetnek (és ki a zsidó), akkor egyfajta nemzetegyesítés történik. Sorsot tud szerezni. Talán arra gondol, hogy amennyiben a nemzeti kánon része lesz, akkor az emlékművéhez már a többieknek kell igazodniuk és ezzel területet foglal a humanizmus számára. Ami nem ilyen egyszerű. A zsidó Jézus is a kánon része lett, aztán mit javított ez a helyzeten?

Értelemszerűen mindez erkölcsi természetű döntés, és ha erkölcs, akkor nincs tekintély, korábbi érdem, életkor, úgy általában nincs semmi személyes, önmagában a cselekedet van, azt kell megítélni. Én nem fogom. Nem pusztán azért, mert a ceruzáját is boldogan kihegyezném, hanem azért, mert az erkölcsi felelősséget könnyű szívvel áttolom azokra, akik ezt a csapdát összetákolták számára (számunkra).

Rossz az, aki rosszra gondol

Miért tünteti ki a kormány a magyargyalázó zsidót? Az egyértelmű. Amennyire undorító ez a lépés, annyira aljas. Kínossá vált a sasos-angyalos emlékmű, a tusványosi beszédet kissé túltolták, a miniszterelnököt alacsonyabb szinten fogadják Washingtonban, mint a szeszcsempészetben utazó kannibál törzsfőnök kicsit zizi középső fiát. Valamit tenni kell, ez már a biznisznek is árt. Lehetőleg zsidóügyileg kell tenni, mert az olyan mérceféle. Akkor jöjjön Kertész. Világhírű, rögtön értik a gesztust. Itthon a tábornak el lehet adni azzal, hogy Nobel-díjas, ez van. Meg aztán a tábor gyorsan átlát a szitán, gyorsabban mint a baloldal, és az ilyen húzásokat nevezi büszkén csettintve ügyesnek, mi több zseniálisnak. A biztonság kedvéért kitüntetik az irodalmi élet Szaniszló Ferencét is, aki nem tartja Kertészt magyarnak, így mindenki tudja hol a helye. A régebbi lapszámokat majd a párna alatt őrizgetik.

Aki igazán ügyes, mindig legalább két legyet ügy egy csapásra. A Díszkertész-projekt (vö: nekem van zsidó barátom, nem is akármilyen) kitalálása volt az undorító lépés. Az indoklása az aljas. Ha meg lehet alázni a kinyuvasztott liberális értelmiséget és történelmet is tudnak hamisítani ugyanazzal a mozdulattal, akkor miért ne tennék meg?

A tisztességtelen szándékot bizonyítja, hovatovább kérkedik vele, hogy Schmidt Mária írásával felvezetve jelentették be a kitüntetést. Pont ő. Hogy jobban fájjon. Aki méltányosabb elbírálást kért neki a támadások idején, ja nem, azt Gömbösnek kérte. Ezúttal az a tétele, hogy Kertészt a ballib értelmiség üldözte el Magyarországról. Nem az imrekertészező eszmetársak. Mivel nevezett értelmiség szerinte az előző rendszer fenntartásában kitüntetett szerepet játszott (valójában szamizdatot írt és üldözték), Kertésznek „esélye sem lehetett arra, hogy a ballibek által uralt kánonba, a sztárolt írók, értelmiségiek körébe felvételt nyerhessen.” Történetesen a magyarországi Kertész-recepció nem a négy nappal ezelőtti foghúzós Magyar Nemzet vezércikkel kezdődött, hanem Spiró Györggyel, Radnóti Sándorral, Esterházy Péterrel, Balassa Péterrel, György Péterrel, Heller Ágnessel satöbbi, bőven a Nobel-díj előtt. Kossuth-díj: 1997. A Magyar Köztársasági Érdemrend nagykeresztje: 2003. A haza mindkétszer ellenzékben.

Ez kellően gusztustalan ahhoz, hogy ne részletezzük tovább.

A lényeg: a ballib értelmiség annyira gonosz, hogy a magukfajta is veszélyben van köztük. De mi, jobbos értelmiség megvédjük a rendes zsidót a nem rendesektől.

A cél: elvesszük tőlük még a hőseiket is.

Ezzel csökkenteni lehet az egész kulturális háború mögötti frusztrációt, ami abból adódik, hogy a jobboldal irodalmi paklijában eddig volt egy béna Nyirő-kártya, meg egy súlytalan Wass-kártya, de most megszerzik a mindenvivőt. Közben azon gúnyolódnak, hogy milyen néma a túloldal. Mely csendet inkább hívnám tapintatnak.

A száműzött elv

Kertész Imrét elismeri a magyar állam és ez normális. Körülötte semmi sem normális (persze ez is normális). Lehet, hogy neki van igaza. Ideális abszurdból átlép a reális abszurdba. Ha megéri taktikai okokból vállalni őt, akkor nincs veszve minden, gondolhatja.

Ami a taktikát illeti, azzal kapcsolatban legyünk következetesek. Amikor bizonyos kormányzati döntések vagy a kormány közeli sajtó cikkei kerülnek szóba, akkor a magyar közélet egyik kötelező rituáléja gyorsan leszögezni, hogy Orbán Viktor személyesen nem antiszemita, erről mindenki biztosít mindenkit. A politikája és a retorikája időnként kihasználja ugyan, hogy igény az van rá, de az csak taktika. Ő nem olyan. Az más kérdés, hogy teljesen érdektelen, hogy ő milyen, hogy ő mit helyesel magában, mivel nem vagyunk a pszichiátere, egyedül az számít, amit tesz, mert annak van hatása.

Ez fordítva is igaz. Amikor demonstratívan befogadó gesztust tesz, még ha taktikai megfontolásból is, az összességében jó. Nem tökéletes, de jó. Holnap úgyis fordul a kocka. Ebben a játszmában mindig szükség van idegenekre. Kertész Imrét ma kitüntetik. Ez öröm. Bővebben: kudarc.