Az Egyesült Államok szappanopera-producert – Mrs. Colleen Bellt – küld a politikai tragédia kellős közepén hörgő Budapestre, tévedhetetlen műfaji érzékkel, hajszálpontos, találó időzítéssel.

Mrs. Bell kiválóan alkalmas az összes Amerika-ellenes előítélet fölkeltésére, éppen azt a hollywoodi típust képviseli, amelynek láttán a legprovinciálisabb sovinisztákból kitör az egyébként alaptalan kultúrgőg. Mindez akkor történik, amikor kiderült, hogy az Egyesült Államok Nemzetbiztonsági Hivatala (kéretik az „agency”-t NEM „ügynökség”-nek fordítani, írástudatlan kollégák!) lehallgatta a fél világot, beleértve névleges szövetségeseit. Az is kiderült, hogy kit nem szokott lehallgatni Amerika: Nagy-Britannia, Kanada, Ausztrália, Új-Zéland vezetőit; azaz nem a szövetségi viszony, hanem a faji-etnikai kapocs, az angolszász közösség a fontosabb. Csak a saját fajtánkban bízunk, frogs, krauts, dagos, wogs needn’t apply. Ebből tudhatjuk, mit gondolnak a külvilágról ott abban a washingtoni alagsorban. De nem kell nyugtalankodni: láthatólag úgyse képesek megérteni a fölnyitott leveleket és a lehallgatott telefonvitákat. Emlékezzünk a jó Reagan elnökre: „boldog vagyok, hogy végre Bolíviában lehetek”, mondta – Rio de Janeiróban!

A 9/11 kapcsán megindított háború olyan ország ellen, amelynek az égvilágon semmi köze nem volt és nem lehetett a merényletekhez (Irak) félreérthetetlenül megmutatta az amerikai honvédelmi, kül- és világpolitika színvonalát. Pár százezer halottal odább az Egyesült Államok által Irak nyakába ültetett kormányzat most Amerika legfőbb ellenségével, Iránnal paktál – mi egyebet is tehetne, hiszen már a kutya se törődik vele. Nagy síita birodalom készülődik arrafelé, de erre nem érünk rá, bájos tévés asszonyoknak kell szemináriumokat tartanunk az ÁVH és az AVH közötti szubsztanciális különbségről, ha már Pestre libbennek nagykövetnek.

(Önnek, elbűvölő, ám hazafias olvasóm, ezt ugye nem kell elmagyaráznom.)

David Cameron brit miniszterelnök – akinek a hazája a nyugati civilizáció talpköve, nemde – hosszú, fárasztó, uszító kampány után, amelyben fáradságot nem kímélve vett részt a simaképű tory apparatcsik, végre előjött a farbával: az angol fajgyűlöletnek megvan a legújabb célpontja (miután a „paki” már nem érdekes, jobban beszéli a cockney-t, mint a bennszülöttek, hiszen már negyedik generációja bennszülött maga is): A KELET-EURÓPAI! Azaz ön, szépséges olvasó, ön ott a söpredék, a scum of the earth, különösen, ha roma akcentussal követeli a segílyt (vö. Zur Roma-Frage), de egyébként is. Ez a mi másik szövetségesünk, az Egyesült Királyság. Ezentúl a kelet-európai csürhe nem teheti be a piszkos lábát csak úgy a jogaros szigetre (this sceptred isle… this happy breed of men, this little world… this blessed plot, this earth, this realm, this England). És ha föl akarja íratni az aszpirint, hát takarodjék csak haza Oláhországba.

A másik nagyszerű szövetségesünk, la République Française: itt ugye a szab., az egy., a testv. uralkodik, föltéve, hogy ön, ellenállhatatlan olvasó, nem akar ott letelepedni a közönséges, falmelléki kiejtésével, és nem akarja óvodába íratni a szurtos purdéit. Mert ön, megrendítő csáberejű olvasó, ön oláh és bolgár cigány, akinek semmi köze ahhoz a végsőkig túlfinomodott kultúrához, amelyet Manuel Valls szociálrasszista belügyminiszter és Marine Le Pen transzfasiszta sztár és rohamosztagos testesít meg (Marine Le Pen még az antiszemitizmusról is hajlandó lemondani, ha a kelet-európai bevándorlókat a kellő panache-sal és lendülettel ütlegelheti; Marine Le Pen nem áll szóba a magyarországi Jobbikkal, állítólag azért, mert a Jobbik még hozzá képest is túl náci, de valójában azért, mert neki a ká-európai Untermensch csak ne náculjon, merde alors). („Que veut cette horde d’esclaves?” – idézet a Marseillaise-ből…)

A brit és a francia mérsékelt „baloldal” (Valls, Blunkett) kétségbeesetten kapaszkodik – bocsánat, ez idézet – A FASI PASI ÉS A NACI MACI után, a liberális demokrácia teljes politikai színképe magára (és egymásra) talál a kelet-európaiak iránti gyűlöletben és megvetésben. Olaszország dettó, Spanyolország is azonnal.

A szegény, szerencsétlen magyarországi (és utódállami…) liberálisok azt képzelik, hogy a Nyugat valamiféle antirasszista és antinacionalista mennyország, és mélyen lenézi a kelet-európai sovén-etnicista, autoritárius balgaságokat. Hát persze, hogy lenézi őket, ha kelet-európaiak. A saját rasszizmusa azonban ésszerű és humánus.

A fajgyűlölet, édes szívem, egyetemes. Nem a külföld fogja elsöpörni. A belföld se. Csak te magad. „Tu le connais, lecteur, ce monstre délicat, — Hypocrite lecteur, — mon semblable, — mon frère!” („Te álszent olvasóm, képmásom, bús fivérem…”.) Ha ugyan.