A politikai csoporthoz tartozás élménye olyan erős mifelénk, hogy nemcsak az önálló gondolkodás igényét, hanem az egyéb, szerves közösségekhez való tartozást is felülírja. Balavány György írása.
A negyedik alkotmánymódosítás ellenére sem lesz mostanság semmiféle kormánybuktatás. Hadd tegyem hozzá: ha lenne, magát a problémát az sem oldaná meg. Maga a probléma ugyanis nem az Orbán-kormány áldatlan tevékenysége: mindez csupán a probléma tünete. Ahhoz, hogy magát a problémát megoldjuk, egyezségre kéne jutnunk arról, hogy mi is az, de ez nem sikerülhet, mert nem is akarjuk, hiszen egymást, pontosabban a világnézeti ellenfelet tartjuk gondnak: a bajaink okozója pedig éppen ez. A jobboldal szerint a hagyomány- és családellenes, valamint a nemzeti függetlenséget kiárusító baloldal; míg a baloldal szerint a buta, demokráciaellenes, keleti és rasszista jobboldal a probléma. (Mindkét típusú vélekedést bőven lehet konkrét példákkal igazolni, de ez most más kérdés.)
A politikai csoporthoz tartozás élménye olyan erős mifelénk, hogy nemcsak az önálló gondolkodás igényét, hanem az egyéb, szerves közösségekhez való tartozást is felülírja – családok, barátságok, szerelmek, közösségek bomlanak fel a keserves vitában, hogy melyik politikus ártott többet az országnak. Egy következő politikai erő – ígérjen most bármit – szintén rabja lesz ennek a szituációnak, s egyben gerjesztője is lesz: választói azt várják tőle, hogy az ő eddig elnyomottnak gondolt eszményeiket érvényesítse az elnyomókkal szemben. És ha másként nem megy, természetesen erővel; persze, hogy másként nem megy, nem is mehet. Hangozzék bármi szépen, „társadalmi konszenzust” egyetlen politikai erő sem tud hitelesen képviselni, mert ilyen konszenzus Magyarországon nincs. Célok tekintetében a minimális megegyezés is hiányzik, sőt: a nyelv, amelyen értelmesen meg lehetne szólítani egymást, sem teremtődött meg. A szavak mást jelentenek ideát, és mást odaát.
*
Rokonszenves honfitársaim, akik a nép nevében alkotmányt, demokráciát és jogállamot követelnek, egy lényeges körülményről megfeledkeznek: olyasmivel foglalkoznak néhány ezren, amely a jogalanyt, vagyis a népet egyszerűen nem érdekli. Semmiféle lesajnáló pöffeszkedés nincs bennem, amikor megállapítom, hogy ezek a kifejezések hiányoznak a legtöbb ember szótárából. A legtöbb ember számára az alkotmány olyan, mint a golf: tudja, hogy az elit játéka, nem az övé. Franciaországban, ha a miniszterelnök arról értekezne, hogy esetleg lehet választani valami más rendszert demokrácia helyett, két nap múlva nem lenne a helyén, akkora felháborodást váltana ki. Nálunk? Születik pár publicisztika, oszt jónapot.
Ez nem azt jelenti, hogy minket, magyarokat hidegen hagynak a kézzel nem fogható ügyek, csak éppen azok érdekelnek, amelyekkel – a XX. században újjáéledt – törzsi mítoszaink révén azonosulni tudunk. Mi vagyunk az üldözött nép, Európa kivetettjei, akiket a balsors régen tép, úgyhogy a „vesszen Trianon”, az „idegenszívűek támadása”, „a haza nem eladó” képes tömegeket mozgatni, de az alkotmány, a demokrácia és jogállam nem. Orbán pontosan tudja – szemben az ellenzékével –, hogy a magyar társadalom demokráciaigénye nagyon alacsony. Jelen állapotában a magyar nép inkább azt várja, hogy „jó vezetői” legyenek, mint azt, hogy minél szabadabban rendelkezhessen a sorsa felől. És ez nem oldalfüggő, ez mélyebben gyökerezik, abban a szomorú tényben, hogy még mindig a XX. században élünk. (Egyszerre szomorú és vicces, amikor pl. a balosok megvetik a jobbosokat, amiért azok politikai messiásként tekintenek Orbánra – miközben ők maguk szívesen követnének egy baloldali politikai messiást.)
Szó sincs róla, hogy értelmetlen volna kimenni az utcára és hangot adni a hatalommal szembeni ellenvéleménynek. De akik abban reménykednek, hogy holmi occupy-hullám elsöpri a hatalmat, azok naivitásán csodálkozom. Muszáj tudatosítani, hogy a Fidesz népszerűsége, társadalmi beágyazottsága a megrendítő életszínvonal-romlás ellenére is óriási. Ennek több oka van: az egyik a mindent behálózó propaganda, melynek hatására még azt is elhiszik néhányan, hogy jól élnek; ezért beszélt Orbán Viktor azon a napon, amikor a hazai és külföldi médiából áradt az alkotmánymódosítás, rendíthetetlenül és kizárólag a rezsicsökkentésről. A másik ok az alapprobléma, vagyis a politikai ellenfél iránti engesztelhetetlen gyűlölet, amelyre az Orbán-rezsim szintén tudatosan és módszeresen épít. Mindennek következtében a Fidesz hívei nemcsak számosak, de nagyon könnyen aktivizálhatók is (erről szót a Békemenet, amely valójában díszszemle, erődemonstráció), rengeteg köztük a végletekig fanatizált, csőlátású, indulatoktól fuldokló, sósavas ember.
Tehát a radikális ellenzéki akciókra még radikálisabb kormánypárti reakciók várhatók az utcákon és tereken. Orbán az erővel mindig erőt szegez szembe, márpedig most neki van nagyobb ereje, megijedni ettől ugyan nem kell, de ebben a helyzetben nem árt némi bölcsesség: nem elég békésnek lenni, annak is kell látszani. Magyarország puskaporos hordó, egy erőteljes és hangosabb megmozdulásra azonnal odacsődíthető a „felháborodott polgárság” támadni és provokálni, végül a kormány kénytelen lenne helyreállítani a közrendet, hősiesen megvédeni sokat szenvedett hazánkat a külső-belső ellenség támadásától.
*
Egyébként: miközben békésen, a lehető legtöbben és a lehető legötletesebb módokon tiltakoznak a rezsim túlkapásai, hazugságai stb. ellen, szerintem nyugodtan számolhatunk azzal a ténnyel is, hogy Orbán Viktor fenntarthatatlan rendszert épített, ami előbb-utóbb biztosan ráomlik, és maga alá temeti. Az eddigi kormányzati politika lényegében nem is kormányzás volt, hanem a NER nevű gigantikus gépezet összetákolása. Amint azonban a masinát be akarták indítani, zörgött, kattogott, szikrázott kicsit, és ennyi. Már hiába rugdossák elkeseredetten, tudják ők is, hogy nem működik.
A gazdaságpolitikai elképzelések, amelyekre a rendszert szabták, csődöt mondtak. A társadalompolitika egy az egyben bedőlt, roma integráció gyakorlatilag nincs, a gyermekszegénység, a lakhatási probléma, a munkanélküliség nő, miközben megoldás a horizonton sem dereng. A kultúrpolitika kártyavárként omlik össze, a Nemzeti éppúgy ki fog ürülni, mint az Új Színház, az államilag támogatott alkotások köznevetség tárgyává lesznek. A Fidesz-közeli oligarchák annyira elpofátlanodtak, hogy teljesen óvatlanná váltak, és ebből baj szokott kerekedni. Merthogy van azért ennek a mi félázsiai népségünknek egy másik vonása is: hogy hiányzik belőle a holtig tartó hűség. Amilyen hevesen szeret ma, épp olyan hevesen gyűlöl holnap.
A rendszer összeomlása, persze, nem diadal lesz. A jelenlegi krízis lecsengésével nem lesznek győztesek, csak üszkös romok, amelyeket el lehet végre takarítani, és nekilátni egy normálisabb szisztéma kiépítésének. Remélhetjük nyugodtan, hogy lesz kivel. Nézzétek a fiataljainkat: ők már a XXI. században élnek. Egy csomó nyűgtől mentesek, amiktől mi – akik a kommunizmusban lettünk felnőttek – már nem, vagy csak nehezen tudunk szabadulni.