Fejük zakatolt, szótlanul találgatták, mi vár rájuk. Aztán átestek az őrizetbe vételkor szokásos, a rabot a személyiségétől való megfosztás megalázó procedúráján: igazolványaikat, pénzüket csakúgy elvették, mint az önmagukra veszélyes tárgyaikat (úgymint bicska, derékszíj, cipőfűző). A durva, erőfitogtató rendőrségi hang, a néhány kiosztott pofon és rúgás nem sok jót ígért. Viszont a szitokként odavetett „rohadt ellenforradalmár” legalább arról orientálta a letartóztatottakat, hogy miféle bűnöket is keresgéljenek magukban.

1956 végén, 1957 elején Magyarországon egyáltalán nem voltak ritkák az effajta rendőri akciók. A szovjet szuronyok segítségével hatalomra jutott Kádár János és garnitúrája, az előzetes ígéretek ellenére a forradalom leverése után alig egy hónappal megtorló rendcsinálásba kezdett, melyet ideológiailag a Magyar Szocialista Munkáspárt ideiglenes központi bizottsága december eleji határozata alapozott meg. A kommunista vezetés ekkor nyilvánította a forradalmat (másik közkeletű szóval: a nemzeti felkelést vagy a szabadságharcot) ellenforradalomnak, amikor is a két világháború közötti letűnt világ, a Horthy Miklós nevével jelzett „fasizmus” a nemzetközi imperializmussal összefogva úgymond revánsot venni próbált. A határozat másnapján kezdődtek el a tömeges letartóztatások (a forradalom szimbolikus alakját, az egyébként kommunista párti miniszterelnököt, Nagy Imrét ekkor már Romániában tartották fogva). Az életbe léptetett statáriális bíráskodás nyomán megkezdődtek (a végül három éven át folyó) kivégzések, az „ellenforradalom gócait”, az október végi napokban gomba módra alakult és tömeges támogatást élvező munkástanácsokat betiltották, a kádári hatalommal szembeszegülő író- és újságírószövetség működését felfüggesztették, s a „főkolompos felbujtókat”, köztük a nemzetközileg magasan jegyzett Déry Tibor írót is letartóztatták. Mindeközben a szoros pártirányítás alá vont sajtóban nagyszabású kampány bontakozott ki. Öles cikkek bizonygatták, hogy Nagy Imre és revizionista társai nem csak hogy elárulták népüket, de össze is fogtak az ellenséggel, s lám, még az Egyesült Nemzetek Szövetségének januári közgyűlése is csatlakozott a háborús uszítókhoz, mikor is határozatilag egy nemzetközi összetételű ötösbizottságot küldött a magyarországi események kivizsgálására.

Azon a napon, amikor a magyar kormány először tiltakozott a „hazánk belügyeibe való beavatkozás” ellen, az állambiztonságiak a fent részletezett módon vették őrizetbe a három főiskolást is. Ez az időbeli összeesés, persze véletlennek mondható, mivel a nagyszámban foganatosított letartóztatásoknak nem nagy-, hanem „kispolitikai” okai voltak, a megtorláson túl is. A félelem légkörét megteremtő politikai rendőrség ugyanis az idő tájt nagyszabású informátor-vadászatba is fogott, aminek jól bevált módszere volt a „kishalak” meglepetésszerű lefogása, megfélemlítése, megzsarolása. Ez történt a felidézett esetekben is. A személyenkénti kihallgatások a nagy könyvben megírtak szerint zajlottak: „Na, maga miért van itt?” „Nem tudom.” „Pedig azt magának kellene a legjobban tudnia.” „De nem tudom.” „Hát majd eszébe juttatjuk.” És sorra kerültek elő a „súlyosan terhelő” bizonyítékok, hogy 1956 októberében milyen lelkesek voltak, hogy részt vettek a főiskolai forradalmi bizottság megalakításában, hogy „ellenforradalmi kijelentéseket tettek”, hogy valahol valakik látták, hogy a kezükben fegyver volt, s ez már bizony nem játék. Őszinte beismerő vallomást várnak hát tőlük, s ha nem, akkor jó néhány évre búcsút mondhatnak a szabad életnek, arról pedig ne is álmodozzanak, hogy valaha diplomát szerezhetnek. Ha csak… – és elhúzták az orruk előtt a mézesmadzagot –, … ha csak nem vállalják, hogy időnként találkoznak egy civil rendőrrel, szépen elmondják neki, hogy mi hír a főiskolán, milyen a hangulat, s ha ezt a semmiséget vállalják, akkor minden el van felejtve, ha aláírnak egy papírt, akkor este már nem a poloskás zárkában kényszerülnek aludni, hanem otthon, várja őket a forró vízzel teli kád. Két és fél nap kellett csupán, s a három letartóztatottból ketten beadták a derekukat, hirtelenjében kiderült, hogy csak „tévedésből” fogták el őket, s lám, a magyar igazságszolgáltatás a hibákat azonnal korrigálja…

1957 táján mindez meghökkentően tipikus történet, megzsarolt spiclik serege zúdult rá a legkülönfélébb munkahelyekre. A 19 éves „Képesi Endre” és a 21 éves „Lévai Tibor” is visszatért a Színház- és Filmművészeti Főiskolára, a másikról legföljebb sejthette, hogy ő is kötélnek állt. S miközben szorgalmasan készültek élethivatásukra – filmrendezők akartak lenni –, olykor vonakodva, máskor láthatólag élvezve titkos hatalmukat, szorgosan jelentettek osztálytársaikról, tanáraikról, s nem ritkán egymásról is.

Figyelmünket a továbbiakban irányítsuk csak „Képesi Endrére”, aki szabadulása után két héttel már írásba is foglalta első jelentését. Ezt követően 1961-ig további 47 hosszabb-rövidebb besúgói beszámolót adott át titkos lakásokba osonva az őt irányító, neki megfigyelési feladatokat adó úgynevezett tartótisztnek. A tartótiszti értékelés szerint a kezdet kezdetén az ügynök értékelhetetlen információkkal szolgált, ám hamarosan beletanult az új szakmájába. Hangulatjelentései alapján még az utókori olvasó is, ahogy egy jól megírt regényből, plasztikus képet kap a kádári szocializmus értelmiségi miliőjéről, melyet „Képesi” egyfajta skizofréniával belülről-kívülről láttatott. Véleményt is alkotott, dicsért és tanácsokat osztogatva üzent a hatalomnak, például: „beszélgessenek el azokkal, akik nem tudnak, vagy nem akarnak visszatérni a nyugodt életbe”. Négy év alatt „Képesi” mintegy kétszáz oldalnyi jelentést adott, összesen 72 barátjának, kollégájának, tanárának hétköznapi vagy felforgató kijelentéseit, viselt dolgait, titkait árulta el. Nem mondhatni, hogy túlontúl jóindulatú lett volna, az ideológiai elhajlásokra azonnal felhívta az illetékesek figyelmét („baj van az osztályöntudatával”, „Kádár elvtársat hazaárulónak nevezte”). A kispénzű filmrendezőjelölt szemét különösen szúrta, ha valakinek egy picit jobban ment („Mindig van pénze, s nem tudják honnan – jól él”), s az ideológiai csőszködés mellett, úgy tűnik, az erkölcsi kilengésekre különösen fogékony volt. (Ez utóbbira érdemi példa azonban egyelőre nem áll rendelkezésre, a magyar levéltári törvény értelmében ugyanis a kóros szenvedélyekre, szexuális életre, faji eredetre, s még több más úgynevezett szenzitív adatra vonatkozó részletek nem ismerhetők meg az érintett halálát követő 30 évig. A jelentések másolatán lévő kitakarások azonban egyértelművé teszik, hogy „Képesi” efféle tartalmú információkat is előszeretettel tolmácsolt megbízóinak.)

Mindazonáltal a zsarolással beszervezett és sakkban tartott „Képesi Endre” nem volt különösen kártékony besúgó, jelentéseiben mindvégig érződik a kényszeredettség, s jónéhány sorstársával ellentétben, úgy tűnik, kevéssé élte át a titkos megbízatás kétes örömét, s amikor a főiskolát befejezte, igyekezett megszabadulni a számára mind terhesebb feladatától. Az iratok szerint utolsó spicliskedését 1961 novemberében vetette papírra. A már nehezen rángatható ügynök dossziéját az állambiztonsági szolgálat csak két évvel később zárta le, nem sokkal azelőtt, hogy a filmrendező feltűnően korán, 26 éves korában belefoghatott első játékfilmje leforgatásába.

Az időzített bomba négy és fél évtizeddel később, 2006 januárjában robbant, akkor, amikor Gervai András filmtörténész az Élet és Irodalom című hetilapban szokatlanul hosszú, három lepedőnyi újságoldalon ismertette „Képesi Endre” egykori titkos tevékenységét. Az Egy ügynök azonosítása című, sokak számára sokkoló írásból hihetetlen dolog derült ki: „Képesi Endre” és – az emlékezetes filmjeivel nemzedékek idoljává lett, egyetlen magyar Oscar-díjas játékfilmrendező – Szabó István egy és ugyanaz a személy.

A leleplezést követő skandalum állomásait pontosan regisztrálja Gervainak a múlt év végén, a Jelenkor Kiadó gondozásában megjelent Fedőneve: „szocializmus” című kötete. A majd 400 oldalas munka a szerző fél évtizedes kutatásának eredményeit foglalja össze. Az alcím (Művészek, ügynökök, titkoszolgák) ugyan nem, a szellemes könyvborító viszont pontosan jelzi, hogy ezúttal a magyar filmgyártás ügynökei, közismert szlengben: téglái és az állambiztonság megfigyelői szemszögéből mondatik el a „szocialista filmművészet” háttér-históriája. Noha a magyar filmszakmát behálózó ügynökök tucatjai lepleződnek le (többek mellett „Lévai Tibor”, azaz Kézdi-Kovács Zsolt is), a szakszerűen jegyzetelt kötet mégsem a nagy leleplező könyv. Sokkal több annál: az esettanulmányokból a diktatúra gépezete, működése és működtetése tárul fel, az hogy a belügyi apparátus által a legkülönfélébb módon beszerzett, majd akkurátusan összegzett terhelő adatok miféle áttételeken keresztül „hasznosultak”, s miként állítódtak a hatalom szolgálatába. A besúgók pedig a „helyükre” kerülnek: kisebb-nagyobb szemek voltak ők a láncban, olykor gyengének bizonyuló, kiszolgáltatott áldozatok (is), máskor túlteljesítő karrierlovagok, a szolgálatokért cserébe nyújtott lehetőségekkel elvtelenül élők, a spicliséget önigazolóan megideologizálók vagy mélységesen szégyellők – ahogy az már az életben szokott volt lenni.

Kipattanását követően a „Képesi”-ügy ahelyett, hogy lezárult volna, ahelyett, hogy a múlt példatárának egyik, korántsem tanulság nélküli esettanulmányaként gazdagította volna a közös történeti tudást, Szabó-ügyként burjánzott tovább. Az újkori história eleven példát szolgáltatott arra, hogy a magyar társadalom a rendszerváltást követően sem képes úgy szembenézni a múltjával, ahogy azt az érintett Szabó korábban filmről-filmre szorgalmazta, kezdve a Bizalommal, folytatva a Mephistóval, a Redl ezredessel vagy a 2001-ben, tehát jóval a társadalmi-politikai fordulat után bemutatott Szembesítéssel. A hisztérikus, őszintétlen maszatolásban a filmjei után a morál tanítómesterének tekintett Szabó István járt az élen. Ő a leleplezését követő napon a Mephisto címszereplőjének – a náci hatalommal való kollaboráló művész-fenoménnek –, Hendrik Höfgennek szánalmasan patetikus hangján szólalt meg: „Hálás vagyok a sorsnak, és utólag büszke lehetek a történtekre. Életem legbátrabb, legvakmerőbb cselekedete volt az állambiztonsági munka. Hiszen ezzel mentettük meg egyik évfolyamtársunkat az 1956-os forradalom után a leleplezéstől és a biztos akasztástól.” A Szabó István által elővezetett verzió több sebtől vérzett. Először is: nehéz lehetett volna két évfolyamtársa kérésére vállalnia a feladatot, ha csak nem ő ment meglepetésszerű letartóztatása elébe. Másodszor, nyilatkozata szerint csak 1958-ban fedezte fel azt az osztálytársára életveszélyes híradófelvételt, amely miatt viszont ő már 1957-ben – tehát előrelátóan (?) –, úgymond vakmerően vállalta volna az ügynöki megbízást. S mert a nyilvánvaló dajkameséjéről a témával foglalkozó történészek fél nap alatt be is bizonyították annak velejéig tarthatatlan voltát, Szabó indulata a leleplező(k) ellen fordult: „Engem meg akarnak ölni, mert az összes hírügynökségnek szétkürtölték és az egész világon megjelenik az újságokban, hogy az egyetlen magyar Oscar-díjas (…) rendőrségi ügynök volt.”

Azt, hogy az volt, mint láttuk, a világhírű filmrendező, nem tagadta. Ám saját maga korábbi nyilatkozataival, véleményével, s legfőképp: filmekbe öntött tanításaival gyökeresen szembe fordult. „Olyan történeteket kell előadnom, amelyek arra ösztönzik az embereket, hogy szembenézzenek önmagukkal.” – magyarázta 1978-ban, hogy miért lépett ki „a szerzői film” kalitkájából a Bizalom című munkájával. Az emlékezetes opus nehéz időkben, 1944 novembere és 1945 februárja között, a magyar fasiszták, a nyilasok uralta hónapokban játszódott, a történelmi vihar egymás mellé sodort egy férfit és nőt, s ők az egymásrautaltság, a félelem, s egymásnak való kiszolgáltatottság és bizalmatlanság minden pokolbeli bugyrát megjárják, hiszen olyankor s oly helyen éltek – adja főhőse szájába a forgatókönyvet is jegyző Szabó a provokatív megállapítást – ahol „az ország egy szennyes folyó. Ha kicsit felkavarják, feljön a mocsok”. S ahol, toldotta meg Szabó életrajzírója, Marx József még a filmrendező leleplezése előtt négy évvel: „mindenkinek van egy olyan láthatatlan – szégyenletes, megalázó és rejtegetni való – poggyásza, amely örömökre, sérelmekre (…) gesztusokra (…) megnyílik, és a viselkedést a benne található élmények, tapasztalatok döntően befolyásolják”. De hasonló szándékot emlegetett Szabó 1980-ban, amikor még csak tervezgette a két évvel később a legjobb külföldi filmként Oscarral visszaigazolt Mephisto forgatását. A filmben „közterápiával szeretnék foglalkozni (…) a közterápia módja: megmutatni a jellem betegségét, fölhívni a figyelmet megjelenési formáira.”

A „poggyász” abban a pillanatban, amikor róla került szó, Szabónak túl nehéznek bizonyult. Úgy is fogalmazható: a filmrendező fennakadt azon az etikai rostavizsgán, melynek egy egészséges társadalomban való nélkülözhetetlenségét oly felkavaróan ábrázolta. Ez a morális bukás alighanem Szabó kamerájára illő história, egyszer talán még le is forgatja majd, s akkor netán arra is választ kapunk majd, hogy miért menekült a kétes önigazoló hazudozásba, miért nem élt legalább a leleplezését követően azzal „az egyik legnagyobb lehetőséggel, hogy legyőzze saját magát és továbblépjen.” – ahogy az egy 1992-ben adott nyilatkozatában mondta. Merthogy mindez, s ebben változatlanul hihetünk Szabónak, korántsem magánügy. A nemzedékek gondolatát formáló Szabó opusok – Gervai érzékeny elemzése szerint – éppen azt taglalják, hogy „a művész nem csak alkotó ember, de társadalomban élő lény. Művészi léte – válságos, kritikus időkben még hatványozottabban – elválaszthatatlan a magánemberitől, s az alkotó tehetsége nem nyújthat számára felmentést erkölcsi mulasztása következményei alól.”

S hogy a Szabó által emlegetett közterápiára mennyire nagy szüksége van, lenne a társadalomnak, azt éppen az ügy fogadtatása bizonyítja. A filmrendező fent idézett hisztérikus kirohanását akár a művészeket jellemző túlérzékenységgel és túlreagálással is magyarázhatnánk. Viszont követőinek az a szenvedélyes és cinikus hadjárata, amely a tényfeltáró kutató ellen indult – fájdalmasan szimptomatikus. A tények nem számítottak. A világhírű rendező – egy szabad demokrata képviselőnő bornírt meghatározásával – „a magyar filmkultúra köztársasági elnöke, s mint ilyen, sérthetetlen”, aki ezt felrúgja, az „magának keresi a bajt”, azt nyilvánosan disznóólban túrkáló „iratkotorásznak”, „patkánynak” lehet nevezni, azt ki lehet oktatni (igazán tudhatná: „egy alkotót csak és kizárólag a műveiből lehet és szabad megítélni”), arra ököllel lehet rátámadni. Ám a hívek fanatizmusánál sokkal szomorúbb dolgok is történtek. Állást foglalt például Magyarország adatvédelmi biztosa, Péterfalvi Attila: „Szabó István mindaddig nem minősül közszereplőnek, amíg erről meg nem kérdezik és magát annak nem vallja”, vagyis Gervai a leleplezéssel törvénytelenséget követetett el, merthogy – folytatódik a szakmájától idegen terepre tévedt ombudsman sajátos és történeti szempontból képtelen okfejtése – „a kutató csak akkor hozhat nyilvánosságra nevesített adatokat, ha az a korhű bemutatáshoz szükséges”. S másfél nappal azután, hogy Szabó élete legbátrabb és legvakmerőbb cselekedetének minősítette ügynökösködését, e krónika írója számára morális mélypont következett: a magyar szellemi élet mintegy majd kétszáz „ismert személyisége” sorakozott fel a „nekünk” nagyszerű és fontos filmeket készítő filmrendező mögé. (Az aláírók impozáns névsora máig böngészhető az interneten.) E szolidaritási akcióban különösen az volt szemet szúró, hogy a résztvevők, anélkül adták a közvélemény tudtára, hogy „Szeretjük, tiszteljük és becsüljük” Szabót, hogy az ügy érdemi részére egy árva szót vesztegettek volna. A szimbolikus csatlakozásra az akkori magyar miniszterelnök, Gyurcsány Ferenc is módot talált. A legújabb Szabó-opus – egyébként a hatalom korruptságát ostorozó Rokonok című film díszbemutatóján – hosszasan ölelgette, lapogatta a „meghurcolt” rendező vállát. Ezekre a szellemi skandalumokra fogalmazott, feltűnően visszhangtalanul maradt, válaszra váró választ Kis János filozófus, mondván, a több mint kínos történet főszereplőjének „védelmezőivel szemben éppen az ő »nagyszerű és fontos« filmjeire apellálok. Ezek bizony nem arról szólnak, hogy a diktatúrával való együttműködésnek nincsenek erkölcsi konzekvenciái. Arról szólnak, hogy a szembesítés elől a legnagyobb művész sem menekülhet el. Nem tudom, vajon az aláírók elvetik-e e filmek ítéletét, vagy szerintük az ítélet érvényes ugyan, de csak másokra vonatkozik, az alkotóra nem.”

(Megjelent a Hungarian Quarterly 2011 nyári számában, angolul)