Van társadalmi szerződés, csak nem vettük észre?
A nemzeti együttműködés nyilatkozata úgy interpretálja az utóbbi hónapok eseményeit, hogy a "társadalmi szerződés" már megköttetett, a szerződéskötés aktusa maga a választás volt, tárgya pedig a Nemzeti Együttműködés Rendszerének létrehozása. Milyen lenne egy igazi társadalmi szerződés? – ezt fejti ki Novák Zoltán, a Méltányosság Politikaelemző Központ kutatásvezetője.
Az elmúlt években újra és újra felvetődött egy „társadalmi szerződés” igénye és lehetősége Magyarországon. Hankiss Elemér Egy igazi társadalmi szerződés című cikke a nyugati mintákra alapozva, plasztikusan és lényegre törően veszi számba a társadalmi szerződés alapkérdéseit, akadályait, előfeltételeit és fő tartalmi elemeit. Sajnálatos módon már a kifejezés értelmezésében is bizonyos zavarok mutatkoznak. A nemzeti együttműködés nyilatkozata például így fogalmaz: „Az Országgyűlés kinyilvánítja, hogy az áprilisi választásokon új társadalmi szerződés született, amellyel a magyarok egy új rendszer, a Nemzeti Együttműködés Rendszerének megalakításáról döntöttek”. Ez a fogalomhasználat nagyon messzire esik Hankiss definíciójától.
Hankiss a társadalmi szerződések két típusát különbözteti meg. Az egyik egy szűkebb értelmezés, mely szerint a társadalmi szerződés a munkavállalók, a munkaadók és a kormány megállapodása; a tágabb értelmezés a társadalmi szereplők és jelenségek sokkal szélesebb körére terjeszti ki a fogalmat, és a szerző egyértelművé teszi, hogy Magyarországon ez utóbbi, széles alapokra helyezett társadalmi szerződés volna célravezető.
A társadalmi szerződés
A logikai döccenők és a fogalomhasználati zavarok ellenére kitapintható a kormányoldal szándéka, hogy bizonyos értékeket dominánssá és megkérdőjelezhetetlenné téve kialakítson egy szélesebb konszenzuson alapuló közmegegyezéses konstrukciót, mely lehetővé teszi, hogy a kormány a folyamatos értékviták helyett a célok megvalósítására koncentrálhasson. Ezt a szándékot támasztja alá maga a „Nemzeti Együttműködés Rendszere” is mint öndefiníciós kifejezés, illetőleg a kormányprogram konkrétan is utal a nyugati konszenzusmodellekre, követendő példaként állítva őket Magyarország elé.
A szándék tehát adott, de a kormányzat nem a legszerencsésebb módon nyúlt a problémához. Ez alapvetően a kormányoldal kiindulópontjából adódik, melynek lényege: a kétharmados támogatottság megfelelő bázist biztosít ahhoz, hogy szilárd alapokra helyezze az új rendszert, és ne kelljen egyezkednie a pártpaletta többi szereplőjével. Csakhogy a nyugati típusú – ciklusokon átívelő – társadalmi szerződések lényege éppen az, hogy azokat az értékeket és koncepciókat foglalja magába, amellyel minden mérvadó politikai szereplő egyet tud érteni, ellenkező esetben a folyamatosság csak a ciklus végéig van biztosítva, és egy elbukott választás után minden kezdődik elölről. Ha a jelenlegi kormány is megszorító intézkedésekre kényszerül, és ha a szerkezeti átalakításokhoz hozzákezd, pillanatok alatt elillanhat jelenlegi népszerűsége, és akkor szociális demagógiával és populizmussal bármelyik politikai párt éket verhet a nemzeti együttműködés építményébe.
Nem véletlen, hogy a társadalmi szerződések nyugati mintái soha nem arról szóltak, hogy a kormányerő saját szavazóbázisával köt szerződést. Ez túl szűk bázis ahhoz, hogy a konstrukció tartós maradjon. Másrészt nem úgy tűnik, mintha a kormány széleskörű társadalmi és szakmai vitára akarná bocsátani a „Nemzeti Együttműködés Rendszerének” pilléreit (munka, otthon, család, egészség, biztonság), ugyanis ezek sincsenek kibontva (pl. milyen munkaerő-piaci szerkezetben; milyen családtámogatási modellel, milyen egészségügyi rendszerrel kell működnie). Vagy a Hankiss által felsorolt alapkérdéseket (nemzeti elosztásrend, országstratégia, esélyegyenlőségi feltételrendszer, országmodell).
Nem arról van szó, hogy a társadalmi szerződés valamiféle csodaszer lenne, amely egy csapásra véget vet a torzsalkodásnak, és a fő riválisok ezentúl közös piknikeken a fűben heverészve, gerberát szagolgatva andalító dallamokat dúdolnak majd egymás fülébe. A nyugati példák azt mutatják, hogy a politikai ellenfelek ugyanolyan kiélezett küzdelmet folytatnak, mint annak előtte, csak épp a megállapodás részét képező kérdésekben nem nyitnak újabb és újabb frontot. A társadalmi szerződés ahhoz kell, hogy ne kezdődjön új időszámítás minden egyes kurzusváltás alkalmával, és az új kormányerő ne töröljön el azonnal mindent, amit az elődje felépített, és ne kelljen mindent az alapoktól kezdeni.
Politikai érdekháló
A másik kulcskérdés, hogy milyen képet mutat a társadalmi szerződés a pártérdekek tükrében. Ebből a szempontból a jelenlegi aszimmetrikus pártpolitikai helyzet egyszerre kedvező és hátrányos egy széleskörű és fenntartható társadalmi szerződés fogantatásához. Kedvező azért, mert a kormányoldalnak megvan az ereje ahhoz, hogy előmozdítója, koordinátora és kivitelezője legyen a megegyezésnek, és megvan a kellő erőtartaléka és legitimációja ahhoz, hogy gesztusokat és engedményeket tegyen – presztízsveszteség nélkül. A fő kérdés most már csak az, hogy akar-e valójában a kormány társadalmi szerződést kötni, vagy mindent erőből akar megoldani. A kérdés jogos, a kormány mindezidáig a szándéknyilvánításon kívül nem sok kézzelfogható lépést tett az előbbi irányba. A pártérdek felől közelítve leszögezhetjük, hogy a Fidesznek érdekében áll egy életképes társadalmi szerződés tető alá hozása, mert így megszilárdítva az együttműködés rendszerét, a béketeremtő erő szerepében valóban több ciklusra biztosíthatja helyét a kormányzásban.
Ugyanakkor korántsem törvényszerű, hogy a politikai érdek automatikusan politikai akaratot szül. Nem elsősorban azért mert a pártok, olyan könnyen mondanának le saját érdekeikről, hanem egész egyszerűen azért, mert sok esetben maguk sincsenek tisztában közép- és hosszú távú érdekeikkel. A rendszerváltás óta minden magyar pártra jellemzőek voltak – eltérő mértékben – az érdekdefiníciós válságtünetek. Ennek ékes példája, hogy a két legnagyobb rendszerváltó pártnak – félreértelmezve saját érdekviszonyaikat – sorsdöntő pillanatokban hozott rossz döntések sorozatával sikerült kiírnia magát a hazai pártpolitikából. De az érdekdefiníciós hiátusok a Fideszt és az MSZP-t ugyanúgy terhelték (terhelik). A magyar pártok egymás hibáiból élnek, és rendszerint nem sikerül fölmérni és értelmezni érdekeiket.
Tovább bonyolítja a helyzetet, hogy többnyire az ország hosszú távú érdekeit sem képesek helyesen meghatározni. Ez önmagában is baj, de a társadalmi szerződés szempontjából azért különösen problematikus, mert annak lényege – érdekek szemszögéből –, hogy a politikai erők lemondanak saját rövid távú érdekeik egy részéről az ország hosszabb távú érdekei és a közös célok javára. Mármost ha a politikai aktorok nincsenek maradéktalanul tisztában sem a saját, sem az ország érdekeivel, akkor nem nehéz belátni, hogy ez a művelet akadályokba fog ütközni.
Ami pedig az ellenzéki erőket illeti, félő, hogy mindhárom párt ellenérdekelt egy Fidesz által koordinált társadalmi szerződés sikerében. Ha ugyanis az MSZP ki akar törni a középpárti státusból, akkor vállalnia kell a kompetenciaharcot, és erős alternatíva-teremtő képességet kell mutatnia, ami pedig erős oppozíciós bázison a leghatékonyabb. Az LMP sem érdekelt a Fidesz béketeremtő szerepének megerősítésében, mert ebben az esetben a párt jó eséllyel foglalná el és töltené ki azt a centrális erőteret, ahová az LMP is igyekszik. A Jobbiknak pedig a Fidesz szavazótáborának jobbszárnyáért folytatott versenyfutása miatt nem érdeke a Fidesz pozíciójának stabilizálódása.
Sajnos a jelenlegi helyzetben nagyobb az esélye annak, hogy az akarat és az érdek e kusza hálójában újra fennakad a társadalmi szerződés koncepciója. Mindazonáltal az érdemi diskurzust érdemes folytatni, mert a nyugati példák azt mutatják, hogy a civil szakmai és értelmiségi párbeszéd az alfája egy „igazi társadalmi szerződés” megalapozásának.