Húsz éve az egész kelet-közép-európai átmenetnek volt egy többé-kevésbé mindenütt elfogadott axiómája: klasszikus értelemben vett forradalmat Európának ezen a felén senki nem akar csinálni. Sem a kelet-európai átmenetek vezérideológiáját képviselő lengyel „új evolucionisták” (Adam Michnik és mozgalma), sem a mi Bibó Istvánunk „határolt forradalom” koncepcióját magukévá tevő csoportok (a Kis János által vezetett demokratikus ellenzék) nem számolt radikális, mindent felforgató átmenettel, a hatalmon lévők erőszakos megbuktatásával. Ellenkezőleg: mérsékelt forgatókönyveket akartak átültetni a valóságba. A közismert antalli mondás („tetszettek volna forradalmat csinálni”) csak úgy nyeri el az értelmét, ha tudjuk, hogy „klasszikus” forradalom helyett a mérvadó hazai rendszerváltók a rendszerváltás során – Bibó szellemében – másfajta, egy határolt forradalmat „tetszettek” produkálni.

Orbán Viktor és kormánya. Forradalmi változásokat ígér.

Stiller Ákos

Bárkinek, akinek manapság baja van a rendszerváltással, először is Bibó Istvánnal – s az általa vallottakkal – kell megküzdenie. Bibónak 1945-ben az 1989-esnél jóval bonyolultabb, mondhatni, forradalomra csábító körülmények között is volt mersze kimondani: bármennyire is „adná magát” a klasszikus, a hagyományos, a totális, az utcai, a mindent elsöprő forradalom, ez mégsem volna helyes, sőt, teljesen helytelen. S hogy miért nem? A Bibó számára olyannyira fontos egyensúly miatt. Épp eleget ostorozta ő a magyar társadalom régi beidegződésű egyensúlytalanságát ahhoz, hogy ne vette volna észre: egy radikális forradalom az amúgy is gyenge egyensúlyi viszonyokat tenné még törékenyebbekké. Mondhatta persze: nem az ő reményei szerint alakultak a dolgok.

1989-90-ben úgy tűnt: a bibói átmenetelmélet ezúttal győzedelmeskedik, hiszen a mérvadó politikai szereplők mindegyike elzárkózott a totális forradalomtól. Ám ez a korai konszenzus csak rövid ideig tartott, s a 90-es évek közepétől már egyre többen kezdik vitatni a rendszerváltás és a rendszerváltók bibóista önértelmezését. Ma pedig már ott tartunk, hogy Bibó gondolatai szinte idejétmúltakká váltak, a „határolt forradalom” gondolata sokak szemében egyfajta, a „nemzeti kibontakozást” hátráltató stratégia, vagy – nem kis részben „külső” hatásra megkötött – rossz kompromisszum. Nem arról van szó, hogy tömegessé vált volna a (hagyományos) forradalmárok serege, ám arról igen, hogy Bibó határolt forradalma után és a hazai radikalizmus forradalomfelfogásával szemben mostanra egy újfajta forradalomértelmezés bontakozott ki. Nevezzük ezt a mai magyar jobboldal saját határolt forradalom fogalmának. Merthogy ők bizony (még ha liberálisnak mondták is magukat akkor) nem osztották azt  az ideológiát, amelyet a rendszerváltás vezető pártja, a Szabad Demokraták Szövetsége képviselt.

Mielőtt persze kijelentenénk, hogy a forradalom szó akárcsak jelképes, idézőjeles használata idegen a parlamentáris demokrácia lényegétől, nem árt, ha emlékeztetjük magunkat: 1989-90-ben az akkor még nem is igazán létező jobboldalnak óhatatlanul gyenge volt az önképe, s kevéssé tudta értelmezni az átmenet határoltan forradalmi természetét. A jobboldal vezető erejévé váló MDF inkább baloldali gyökerekből (népi írók) táplálkozott, a Fidesz pedig akkor még egyáltalán nem a jobboldalon állt. Nem véletlen, hogy ennek a két pártnak a 90-es évek második felében kezd kialakulni valamilyen ideológiai identitása. Az MDF utolsó tíz éve másról sem szól, mint hogy heroikus lépéseket tesz ennek a „megtalált” konzervatív identitásnak a körülbástyázására – sikertelenül. A Fidesz utóbbi évtizede centrumában pedig egy alternatív rendszerváltás- és határolt forradalom-kép kialakítása áll. Amikor Orbán Viktor a szavazófülkék „forradalmáról” valamint „forradalmi” parlamentről beszél, nyelvileg is szeretné birtokba venni Magyarországot.

Kérdés, hogy elkerülhető lett volna-e, lenne-e ez az „újforradalmi” tematizálás. Ha a magyar politika az elmúlt húsz évben hatékonyabb, akkor bizonyosan. Ha a demokratikus rendszer gazdaságilag nem roppant meg oly széles rétegeket, a Fidesz bizonyára nem fordulna vissza a rendszerváltás kezdeteihez, és nem akarná felülvizsgálni az eltelt húsz évet. Ha az MSZP (nagyjából hasonlóan Kelet-Közép-Európa volt uralkodó pártjaihoz) korábban szenvedi el a mostanihoz hasonló mélyreható vereséget, a Fidesz ugyancsak nem magát az egész – természetesen „posztkommunistának” titulált – rendszert akarná most megváltoztatni, hanem, mint az Nyugat-Európában szokásszerű, csupán a kormányt akarná leváltani. Sajnos, azonban a gazdaság nyitottsága és sérülékenysége alig változott, mint ahogy az MSZP talán túlságosan is sokszor töltött be államvezető pozíciót. Ez kelet-közép-európai összevetésben is szokatlan, s hozzájárul ahhoz, hogy a Fidesz maga sem válhatott – mint oly sokan szerették volna és szeretnék – mérsékelt konzervatív párttá.

A Fidesz politikai súlyának növekedése tehát döntően az MSZP kontextusában értelmezhető. S hogy mennyire lényeges összetevőről van szó: elég, ha a lengyel jobb- és baloldal egymáshoz való viszonyára tekintünk. Lengyelországban a baloldal összeomlása megnyitotta az utat a mérsékelt jobboldal felemelkedése előtt, azaz a baloldal veresége eldöntötte, hogy a demokrácia milyen irányban fejlődik tovább. Magyarországon – legalábbis a jobboldal értelmezése szerint – egészen 2010-ig ideiglenes (a jobboldalt nem teljes értékűen magában foglaló) rendszer működött, s a jobboldal alapvető küldetése ennek az eltakarítása. A „szavazófülkék forradalma” erre utal: a Fidesz jó ideje mindent erre a lapra tett fel, Orbán Viktor évek óta készítette erre a mostani nagy győzelemre szavazóit, mikor is az „ideiglenes” demokráciából a Fidesz csinál majd „végeleges” demokráciát.

A Fidesznek abban kétségtelenül van igaza, hogy két évtized nem volt elegendő a demokrácia végleges struktúráinak és viszonyainak megszilárdulásához. A Méltányosság Politikaelemző Központ maga is beszélt (mondjuk az alkotmány kapcsán) hasonlókról az elmúlt években, s nincs okunk most sem megváltoztatni a véleményünket. Való igaz, hogy két évtized nem volt elég ahhoz, hogy az olykor a pillanat műveként létrejött struktúrák megújuljanak, elnyerjék hosszútávra szóló, ha tetszik, végleges formájukat. Ha jól olvasom, a Fidesz most kormányzati eszközökkel akarja kikényszeríteni a demokrácia konszolidációját, ami persze egy lehetséges, ám súlyos kockázatokat is magában rejtő felfogás. Mert ugyan ki ne akarna Magyarországon végleges viszonyok között élni? Ki ne gondolná, hogy ha egy kormányzatnak van autoritása, avatkozzék közbe a folyamatok kedvező irányba fordításáért? Ugyanakkor kiben ne lennének aggályok, hogy vajon lesz-e a Fidesznek önuralma nem túlfeszíteni a húrt?

Merthogy az önuralom a társadalom egyensúlyának fenntartására vonatkozik. A (több mint) kétharmados Fidesz-többség akár „forradalmi” módon hozzá is láthat valamennyi társadalmi struktúra átalakításához, abból a megfontolásból kiindulva, hogy semmi sem működik jól. Megteheti. Ám 1945-ben Bibó azért dolgozta ki a „határolt forradalom” elméletét, hogy ez ne következzék be. Az elmélet 2010-ben is aktuális.