Tévéostrom - sorozatgyilkosság: a kormányzati impotencia rejtélyei
Ha velős tömörséggel akarja valaki jellemezni a romagyilkosságok (és más ultrajobbos terrorcselekmények) ügyében tanúsított kormányzati impotenciát, nyugodtan mondhatja: ez volt a kincstári antifasizmus csődje. Ugyanis a gyűlések, petíciók, konferenciák frontján remekül vitézkedő doktriner szélsőjobb-kezelés rögtön csütörtököt mond, ha igazi, hús-vér fasisztákkal kerül szembe. Ráadásul olyanokkal, akik nem röhejes egyenruhában vonulgatnak, hanem lőnek.
Riporterünk kérdésére, hogy „a szakmai hibákon túl a nemzetbiztonsági vezetés esetleg szándékosan húzta a tettesek elfogását, hogy minél jobb pozíciója legyen a jobboldal lejáratásához”, Gulyás József, a Nemzetbiztonsági Bizottság vizsgálati munkacsoportjának irányítója úgy reagált: „Ezt nem merem föltételezni”. Hogy ilyen kérdés a romagyilkosságok apropóján egyáltalán felvetődik, lázgörbeként jelzi, hol tart országunkban az NBH megítélése. Pár éve még csak zagyva összeesküvés-elméletek szerzői dobták volna be: mi van, ha a belföldi rendvédelem és hírszerzés mozgatja a terroristákat? Jelenleg azonban egyre több józan ember fejébe rágja bele magát a gyanú. Ugyanis a futó belpolitikai ciklus zsinórban produkál megmagyarázhatatlan, rejtélyes történéseket.
Először (2006 őszének közéleti szezonnyitányaként) pár tucatnyi huligán – gyakorlatilag puszta kézzel, utcakövekkel, dorongokkal, tehát modern tűzfegyverek nélkül – beveszi a Magyar Köztársaság stratégiai fontosságú hírközlési intézményét. Az MTV-székház leamortizálása után a maroknyi csőcselék két éven át háborítatlanul rombolt, tombolt, zavargott és gyújtogatott. Ugyanis a rendőrség csak 2008 őszén találta fel a tömegoszlatási spanyolviaszt. Jelesül, hogy „nem 'kergetőznek' a rendbontókkal, hanem bekerítik őket. Ezt követően mindenkit igazoltatnak, s egyenként bocsátják útjukra őket, ha viszont valakit konkrét törvénysértés elkövetésével gyanúsítanak, azt azonnal őrizetbe veszik". Ugyanezen időkben folytak már a terrorcselekmények is. Immár nem csupán Martens-bakanccsal, kődarabokkal, hanem Molotov-koktéllal, házi vegyészkonyhában összeütött robbanószerrel és légpuskával, vadászfegyverrel.
Az MTV-székház ostroma, 2006 © Végel Dániel |
A Magyarok Nyilai terrortaktikája a politikai elit „közkatonáit” is célba vette. Ami egy parlamentáris demokráciában veszélyesebb is lehet, mint a csúcsvezetés „terrorfenyítése.” Igaz, (a Csintalan-verést leszámítva) még nem emberek, „csupán” épületek kárára. Ezzel párhuzamosan a belpolitikailag is motivált focihuligánok szétdúltak és megzavartak gyakorlatilag minden olyan rendezvényt, ami valamiért ingerelte őket. Nem lehetett bizonyos meccsekre, demonstrációkra, rendezvényekre (pl. melegfelvonulás) kimenni az életveszély – de legalábbis a masszív fenyegetettség pszichózisa – nélkül. A zavargások epicentrumában rendre felbukkanó, a hatósági gyanúper alapján terrorcselekményekben is szerepet játszó Budaházyt csak jóval ezután vonják ki a forgalomból.
Hová, merrefelé mutat ez? Adott egy kormányhatalom. Mely nyíltan vállalt szívügyének tekinti a demokráciát veszélyeztető jobboldali szélsőségek elleni harcot. Amelynek berkeiben az antifasizmus hivatalos, kincstári ideológia rangjára emelkedett. Úgy gondolná az ember, hogy amennyiben semmi nem működik, ennek akkor is kéne. Hisz a végrehajtó hatalom – és a mögötte álló párterők – nemhogy gátolnák, de teljes mellszélességgel támogatják. S – vélhetnénk naivan – ilyen nemes (és fontos) célra lesz pénz, humán erőforrás, felszerelés. Ehhez képest a romagyilkosságok nemzetbiztonsági hátterét vizsgáló szakbizottsági jelentésben azt olvashatjuk: „A kormány, érzékelve a szélsőséges nézeteket valló csoportok erősödését, a velük szembeni fellépést a nemzetbiztonsági szolgálatok kiemelt feladatává tette, azonban az ez irányú politikai felelősséget viselő miniszter ennek végrehajtását nem biztosította.”
Vagyis eszerint Gyurcsány Ferenc csak a szájával volt antifasiszta. A tetteivel nem. Valamint, Laborc Sándor NBH-főigazgató ténykedésének hála, „romlott a műveleti munka hatékonysága és minőségének szakmai színvonala. Az üggyel kapcsolatban feladat és hatáskörrel rendelkező szervezeti egységeknél a vizsgált időszakban jelentős (közel 40 százalékos) létszámhiány volt tapasztalható.” Mi több, a konkrét ügyben – aminek során, ne feledjük, hat roma embert gyilkoltak meg – „miniszteri szintű feladatszabásra nem került sor”.
Ha ennyi nem volna elég, folytassuk. Ugyanis az NBH „már évekkel a sorozatgyilkosság előtt rendelkezett olyan információkkal, melyek a külső engedélyköteles eszközök alkalmazása révén keletkeztek és lehetővé tették a későbbi elkövetésben érintett személyek tevékenységének folyamatos figyelemmel kísérését” –állapítja meg a dokumentum. De a fenti – a későbbi áldozatoknak életmentő jellegű – lehetőséggel nem élt a hivatal. Ezután még hosszasan ragozza a dokumentum a szakmai melléfogásokat. Leszögezvén: „A vizsgálat által feltárt hiányosságokért, az érdemi műveleti munka elmaradásáért, a Nemzetbiztonsági Hivatal rendeltetésszerű működésének hiányáért a hivatal főigazgatóját, Laborc Sándort személyes felelősség terheli….a szolgálat rendellenes működéséért Szilvásy György és Ficsor Ádám akkori minisztereket politikai felelősség terheli.” Ergo – bár a kormányzatnak deklaratív célja volt az illegális fasiszta mozgalmakkal szembeni küzdelem – az NBH jóformán látszat- és alibimunkára korlátozta tevékenységét. Miért?
Jómagam nem vagyok híve az összeesküvés-elméleteknek. Ahogy ezt a romagyilkosságok ügyében is kifejtettem, méghozzá nem egyszer. Tartom magam ahhoz, hogy ama téveszmés agyrémet, hogy úgy a halálosztagot, mint egyéb terrorsejteket bizonyos, hatalmon lévő politikusok mozgattak, irányítottak, pénzeltek, semmi nem bizonyítja. Véleményem, hogy két eset lehetséges. Az egyik, hogy a kormány (és nemzetbiztonsági garnitúrája) ilyen gyenge, krónikusan alacsony színvonalú, hanyag, felelőtlen. Illetve a bársonyszék-őrzéshez, hivatali kamarillaintrikákhoz ért csak, a szakmai robotoláshoz nem. Ennyire futotta tőle. Beszélni tud, cselekedni kevésbé. A másik verzió szerint nem volt ugyan összeesküvés, nyílt összejátszás, de az illetékesek cinikus manipuláció részeként szabadjára engedték a nemzeti-etnikai fundamentalista terrorizmus „veszettjeit”.
Az ügyeket húzva-halasztva, szabotálásukkal, elfektetésükkel, jegelésükkel meg akarták teremteni a fasiszta puccs- és terrorveszély légkörét. A tudatosan generált rendőri-hírszerzői impotencia célja az lehetett, hogy egyrészt a legális szélsőjobbot korábban befogadó-integráló Fideszt közvetve illegális erőszakszervezetekkel is hírbe hozza, illetve lejárassa. Másfelől a gettó- és lumpenbűnözés miatt amúgy is terjengő rendpárti klímát átstrukturálja, így az emberek - főként az elbizonytalanodott, elpártolt szoclib törzsszavazók - a rendbontó fasisztákkal szemben náluk keressenek védelmet. (Ez csak feltételezés, munkahipotézis, de annak sajna életszagú.)
Csakhogy elszámolták magukat. Nem csupán annyi történt ugyanis, hogy a radikáljobb eltépte magát a mérsékelt jobboldali tömbpárt pórázáról, leválva a Fideszről. De az illegális, „terroróvodás” szubkultúra is erősnek kezdte látni önmagát a spontán vagy tudatos hatósági tehetetlenségtől, a következmények hiányától. A romagyilkosok azt tapasztalták: itt úgy lehet politikai, faji, szexuális okokból gyújtogatni, verekedni, embereket bántalmazni, sírokat gyalázni, hogy a tettesek csont nélkül megússzák.
Utána pedig maguk is vérszemet kaptak tőle, hogy egyik célpontot a másik után lövik le, de a rendőrség sehol nincs. Ami ez ügyben történt, az a demokratikus államhatalom mélypontja és szégyene. Ráadásul nemcsak az előzmények és a nyomozás körülményei-háttere tisztázatlan. Legalább ugyanily rejtélyes az elfogás, illetve a bizonyítási eljárás menete. Kósa Lajos véleményét persze tekinthetjük az elfogult helyi politikus méltatlankodásának. Csakhogy a relatív hírzárlat miatt nemigen értesülünk a bűnügy részleteiről. Pedig ha tényleg igaz, hogy a romagyilkosok vallomása nélkül is megdönthetetlen a gyanú, akkor nyomozástaktikailag sincs értelme titkolózni. Fentiek előkerülése után a közvélemény joggal vár tényeket. Például: teljes mértékben kizárható, hogy a tettesek nem önállóan cselekedtek? Ha igen, miért? Teljes mértékben feltérképezték-e az illetők jövedelmi, családi, munkahelyi, esetleges szervezeti, alvilági hátterét? Ha nem, az önmagában főbenjáró baklövés. Amennyiben igen, akkor pedig elő a részletes jelentésekkel, környezettanulmányokkal! (Melyeket a készítők, és a vétlenül rendőri látókörbe jutottak érdekében persze itt-ott adatvédelmileg csonkolni kell.) Ha nincs több bűntárs (vagy felső kapcsolat), a lefogottak pedig nem szabadulhatnak a horogról, mi akadálya ennek? Hacsak nem az eszelős teóriák gyarapítása a végcél.
Papp László Tamás