A rendszerváltás hajdani patinás nagypártjai, a Fórum és az SZDSZ az országházi küszöb alatt támolyogva, a bejutásért küzdenek. Viszont a Jobbiknak – úgy tűnik – nem kétesélyes a játszma. Az ultrajobbos képződmény – a legutóbbi Medián-felmérés alapján – 7 százalékával jóval a léc fölött van. Fentiek okai visszavezetnek a közelmúltba, de előrevetíthetik a jövőt is.

Csak felületes pillantásra tűnnek nyilvánvalónak a szocialista Waterloo eredői. Baloldalon – ha egyáltalán szóba kerül – olyasmivel próbálják elütni a dolgot, hogy mindennek a begyűrűző válság az oka, megszorításokra kényszerültünk, népszerűtlen intézkedéseket hoztunk, logikus hát a tömegbázis lemorzsolódása.   Jobboldalt – fordított előjellel – ugyanilyen sematikusan értékelik a helyzetet. Fidesz-politikusok szövegeit hallva olyan kép alakulhat bennünk: a gonosz kormány népnyúzó diktátumokat léptetett életbe irgalom nélkül. Jogos hát a szinte össznépi düh. 

© Túry Gergely

Valójában egyik interpretáció sem nyújt kielégítő magyarázatot. Lévén, hogy a mélyrepülés nem a valóban csontig hatoló Bajnai-csomaggal kezdődött. Gyurcsány Ferenc 2006-ban alakult második kormányának programja kíméletesen bánt a nyugdíjasokkal, közalkalmazottakkal, segélyből élőkkel, vagyis a klasszikus szoci törzsszavazókkal. Szó nem volt ekkor még nyugdíjlefaragásról, drasztikus kiadáscsökkentő leépítésről, segélymegvonásról. A pénzbehajtás célpontjai a bevételnövelő, adósávokat befagyasztó, „feketegazdaság-kifehérítő” rendelkezések következtében jórészt az aktív piaci szereplők, közteherviselők – vállalkozók, magánalkalmazottak – lettek. Az MSZP-tábor átlagát legfeljebb jelképes vagy csekély összegű tételek (pl. vizitdíj) sújtották.

Ráadásul a húsba vágó döntések jelentős hányadát a szocialista frakció (és az „alvadt kádári struktúrákat” felmutató szakapparátusok) alapból felpuhították vagy elszabotálták. Tetejébe pedig a közszolgáltatási díjakat eltörlő, 2008. márciusi Fidesz-népszavazás után Gyurcsány a teljes reformkurzust jégre tette. Viszont ezzel sem tudta a közvélemény-kutatásokban jelentkező lejtmenetet megállítani. (Miképp azzal se, hogy demagóg „krízisretorikával” próbálta a „szoríts a nadrágszíjon és fogd rá a világválságra!” című receptet alkalmazni.) 

A hatalom éveken keresztül próbálta elodázni a keserű pirula beadását. Folyamatosan születtek (és szivárogtak ki) tervezetek a szükséges beavatkozásokról, hogy aztán cáfolják: mégsem ennyit és így veszünk el. Az emberek folyamatosan szorongtak, bizonytalanságtól gyötrődtek. Amennyiben a páciens tudja az operáció napját (illetve, hogy melyik végtagját, belső szervét reparálják), akkor testileg-lelkileg fel tud készülni rá. Nálunk viszont a beteget ki-be tologatták a műtőbe. Az operáció dátumát folyton módosítgatták, aztán le is fújták az egészet. Nem volt pontos diagnózis, hiányzott a szakszerű terápia. Mellesleg azt hazudták: nem fog fájni. Eme örökös halogatással jobban felmérgesítették a polgárokat, mint egy fájdalmas (de gyors) sokkterápiával.   Odáig húzták a strukturális válság kezelését, míg az – akár egy vírus – kereszteződött a konjunkturális hitelválsággal. Elmondható, a hét éves szoclib kormányzás semmiféle maradandót nem alkotott.

A negatív lélektani hatást betetőzte a hitelességi deficit. Ha a gyurcsányi hazugságbeszéd kipattanását miniszterelnöki lemondás (és új kormány vagy akár előrehozott választás) követi, az MSZP még akár jól is kijöhetett volna a helyzetből. Viszonylagosan tűrhető pozíciójú ellenzékként, hálás téma kiaknázója gyanánt szemlélhette volna, ahogy Orbánék bajlódnak az államháztartás rendbetételével. Ugyanez Gyurcsánynak a tavalyi referendum után is adott volt. Ha már nem tudtak csinálni semmi hatásos terápiát, átengedhették volna másnak a hálátlan munkát. De Gyurcsány hamis (gyakran pragmatikus önérdeket takaró) messianizmusa, a kiváltságaihoz ragaszkodó balliberális elit önzése, a hisztérikus, polgárháborús klímára szocializált tagság és a választói köznép nagyobb részének hozzáállása ezt nem tette lehetővé. Így hát olyan görcsösen szorongatták a veszett fejsze nyelét, mintha a Szent Grál lenne.

A neoliberális SZDSZ, és az újkonzervatív MDF vesszőfutása tagadhatatlanul rendelkezik ironikus motívummal. Mindkét kispárt a parlamenti továbbélésért küzd. Ugyanakkor mindkettő épp a túlélése érdekében vállalt be olyan gyanús, elvtelen kompromisszumokat, amelyek pont, hogy a vesztüket okozhatják. Liberális pártvezetőként a Fodor-Kóka duó tűzön-vízen át (a formai koalíciószakadás után is) kitartott ama kormány mellett, amelynek politikájában nagyítóval sem igen láthatók valódi piacpárti, antietatista összetevők. Rég nincs már szó a botrányos hatásfokkal üzemelő egészségügy, felsőoktatás, közigazgatás drasztikus revíziójáról. Az SZDSZ tevékenysége pillanatnyilag annyira redukálódik, hogy a náci veszéllyel történő riogatás biztosítsa megélhetési politikusainak küszöb fölött maradását.

A Dávid Ibolya (s pillanatnyilag Bokros Lajos) nevével fémjelzett MDF hasonló utat járt be. Jobbközép kispártként a Fidesszel szemben eredményesen demonstrálta önállóságát. Ugyanakkor nem tudta elkerülni, hogy átessen a ló túloldalára. Potenciális – mérsékelt jobboldali – szavazóinak elsöprő többségével képtelen volt elhitetni: a Fórum „vazalluspártként” nem része semmiféle balliberális, Orbán-ellenes Olajfa-koalíciónak. A belharcoktól legyengült MDF amúgy tett is róla, hogy ilyen színben tűnjön fel. (Elég a Polipgate-ügyben játszott szerepére utalni.) Az sem tehetett jót megítélésüknek, hogy a „frakcióhalál” elkerülése végett hajlandóak voltak olyan országházi páriát is soraiba fogadni, mint a rendőrverési ügybe keveredett Lengyel Zoltán. E cikk írója úgy véli: fenti kispártok szimpatizánsai jól teszik, ha pedagógiai okokból megleckéztetik kedvenc politikusaikat. Mondjuk úgy, hogy nem mennek el szavazni. Ha ugyanis ilyen teljesítménnyel bejuttatják őket, akkor úgy gondolhatják: nem is rossz ez az elvtelen, cinikusan pragmatikus kamarillapolitika. Szigorú büntetés után azonban észbe kaphatnak.

Miként nem csodálkozunk a demokratikus kispártok balsorsán, úgy az ordas eszmevilágú Jobbik előretörésén sincs mit hüledezni. Sikerük legalább annyira bűne a jelenlegi kormánynak, mint a szélsőjobb felé korábban gesztusokat tévő Fidesznek. A fasisztavészt szavakban oly nagy hévvel üldöző végrehajtó hatalom képtelen volt rá, hogy megvédje saját televízióját. Évekig nem tudott hatékonyan egyszersmind emberségesen (és rendőrbrutalitást nélkülöző módon) tömeget oszlatni. Amivel csak mártírokat gyártott, illetve garantálta, hogy a vérjobbos huligánbrigádok gondtalanul űzzék vandál hobbijukat. Utána pedig rájátszott az önnön impotenciája és/vagy tudatos passzivitása miatt elszabadult tettlegesség által kiváltott félelemre. Csődöt mondott, amikor profi szinten üldöznie illett volna a gettó-és lumpenbűnözést, az illegális uzsoraüzletet, a maffiaként dolgozó cigány bűnbandákat. Továbbá a peremrégiók kisebbségi lakosait fenyegető rasszista erőszakra sem volt képes választ adni. A Gárda pont az állami tehetetlenség (és a civil társadalom sorvadása) miatt ilyen népszerű vidéken. Tulajdonképpen az önmaga reformálásába belebukott államgépezet kórtünete.

Nem véletlenül hagytuk a legvégére a tuti befutót. Ugyanis nemigen volt még olyan párt, amely ilyen csekély teljesítménnyel ekkorát győzhetne, mint a Fidesz. Orbán elvakult híveit leszámítva senki nem gondolhatja: a pártelnök (és a pártvezetés) zseniális stratégiájának köszönhetően jutottak volna a belpolitikai mennyország portásfülkéjéig. Diadalmenetük annak folyománya, miszerint olyan gyenge kormányzati teljesítmény áll a hatalomgyakorlók mögött, hogy ellenzékük koherens program hiányában is lenyomhatja őket. Reméljük, a Fidesz-elnök stábja önkritikusan tudja ezt. Miként azt is látja: szavazóik jelentős hányada nemhogy nem elkötelezett fundamentalista keresztény-nemzeti hívő, de még csak nem is jobboldali. Hanem „disszidált” szoci vagy kormányundoros protestszavazó.

A párt médiaholdudvarát nézve azonban nem lehetünk ebben biztosak. A Fidesz-párti nyilvánosság nagyobbik fele nemhogy a teljes bázist, de még annak jobboldali magját sem fedi le. Frontembereik, sztárpublicistáik (Bayer Zsolt, Lovas István, Csermely Péter, Pörzse Sándor, Tóth Gy. László, Bogár László, Bencsik András) kifejezetten ama radikáljobb militáns nyelvezetét használják, amely a Fideszen belül, ha nem is törpe minoritás, de látható kisebbségben van. Lehet, hogy ezen kurzuslovagok úgy vélik, a Fidesz miattuk ilyen népszerű, de bízzunk abban: a párt csúcsvezetésének több esze, realitásérzéke, jó ízlése és toleranciaszintje van náluk.

Egy agresszíven magyarkodó jobboldali hatalom lottóötös volna a majdani ellenzéknek. Hiszen így visszahódíthatná az Orbánból is kiábránduló mérsékelt tömegeket. Akik nemigen szívlelnék, hogy pökhendi tollnokokból lett tótumfaktumok leckéztetik őket nemzettudatból. Ne tagadjuk, vannak olyanok   a jobboldalon, akik   „törvényes elszámolást” hallva „szabad leszámolást” értenek. Ők saját vágyaikat hallják ki, amikor Orbán Viktor arról beszél, hogy minden kormányváltás után van elszámoltatás, ez a demokrácia része, s az ország újjáépítését a romhalmazért felelős emberek megnevezésével, és a jogi úton történő felelősségre vonásával kezdi.

De talán ennél is aggályosabb, hogy nem tudni, gazdaságélénkítő programjához honnan teremti elő a pénzt a Fidesz, számol-e a következményekkel, amikor azt hirdeti, hogy kormányra lépésével vége lesz a további megvonásoknak, leépítéseknek, kiadáscsökkentő faragásoknak. A közvéleménynek persze tetszik a dolog. A hatvanas évek derekától megszokták, hogy a mindenkori hatalom pénzzel vásárolja meg a tömeges lojalitást. A zseniális kádári recept lényege ez volt:  felesleges a népet (annyira) elnyomni. Elég, ha lefizetjük.

Kádárnak az „ingyenes” relatív jólét mákonyával sikerült, amiben a Rákosi-terror kudarcot vallott. A szabadságszerető nemzetet rászoktatta a paternalizmus nevű drogra. Így aztán a kisemberek nagy része a juttatásokért cserébe önként lemondott a civil kurázsi, az öntudatos közcselekvés jogáról. Fokozatosan leszokott az önálló, független életvezetésről – kifizetődőbb volt beállni a sorba. A párthatalom manipulációs gépezete elérte, hogy alattvalóinak többsége ezt ne kényszernek, hanem áldásnak gondolja. Elhitették, hogy a politikai szabadság és társadalmi jólét kizárja egymást. A pártállamnak húsz éve bevégeztetett, a társadalom azonban „úgy maradt”. Hisztérikus bizalomhiánnyal paralel egzisztál messiás- és fétisigény. Miközben a lakosság a politikai elitet en bloc kárhoztatja, mondván, hogy „ezek” lopnak, csalnak, hazudnak, ugyanakkor továbbra is tőlük várja a csodát, a juttatásokat, hogy a semmiből bőségszarut varázsoljanak. Holott a paternalizmus nem kegyosztás, hanem végtelenül nyers, hatalmi önzés.

Orbán van olyan népszerű, hogy még a választások előtt „bevállalhatná” a megszorításokat. A Bajnai-kormány pártjainak hatalomban maradásához a csoda is kevés. De Orbán nem teszi. Miért csinálná? Mi végre rizikózzon? E tájékon úgy járja: népszerűtlen intézkedést - mint történelmünkben nemegyszer - nem belső társadalmi akarat, hanem külső presszió, a „kalapos királyként” fellépő unió (Valutaalap, Világbank, EU.) hajtja ki. Így aztán   Orbán   - azon kívül, hogy rá fog mutatni: az államkasszában elődje csak adósságot hagyott, és a helyzet sokkal rosszabb, mint azt a manipulált statisztikák mutatják – hivatkozhat a nemzetközi pénzintézetek szigorú előírásaira is. Mindenesetre a régóta húzódó reformokat a Fidesznek szándékában áll bevezetni. A sorok között olvasók tudják ezt. Cséfalvay Zoltán Fidesz-szakértő kimondta: „mérsékelni lehetne az állam környékén lévő intézményrendszer költségeit. Nem az állami tulajdonban lévő gazdasági társaságok vezetőinek fizetését kell csökkenteni - ez vegytiszta demagógia - hanem a felesleges intézményeket kell felszámolni. Felül kellene vizsgálni több száz állami intézmény működését, és utána eldönteni: melyikre van szükség és melyikre nincs. Ezzel komoly megtakarítást lehetne elérni.”

Közgazdászról közmagyarra lefordítva, a fentiek minden bizonnyal azt jelentik, hogy a felesleges, létszámfölötti köztisztviselők/közalkalmazottak tömegeit bocsátják majd el. Ami fájni fog. Nekik és a családjuknak egyaránt. A magyarok többsége nem beszél közgazdászul. Továbbra is vágy képek élnek a fejekben. Akár már az idén, akár jövőre lesznek a választások, előbb-utóbb az emberek szembesülnek majd a a keserű valósággal.

Papp László Tamás