© Stiller Ákos

A temetésen felvonult a környék cigánysága; a kisebbségi önkormányzatok szervezték az utazást. „Ezt írja meg! Hogy félünk! Hogy nálunk is jöttek, Kerepesen!” – mondja nekem egy roma matróna, a kerepesi kisebbségi képviselő, miközben a szentgyörgyi ravatalozónál várunk. „Csak kimentem éppen, és észrevettem őket, négyen voltak, de elszaladtak” – teszi hozzá egy fiatalasszony. Tudják-e, kik voltak, kérdezem. „Dehogy, hát csuklya volt a fejükön, és el volt takarva az arcuk!” „De már hová tegyem a kisgyerekeimet? Hát mindannyiunkat ki fognak irtani!”

Egy csapat férfi mellett is álldogálok egy darabig, akik azt számolgatják, hányan lehetünk. Talán ötezren is, mondja az egyik elégedetten - némileg azért túlbecsülve a jelenlévők számát. Nagy tiszteletnek örvendő roma vezetők mindenütt, makulátlan fekete öltönyökben. Az egyik öntudatosan nyilatkozik is: cigány ember a cigányt nem bántaná, mondja. A többiek csak fogadják a köszönéseket, lekezelnek, odabólintanak és közvetlen kíséretükkel váltanak komoly szavakat.

A politikai elit is szépen képviselteti magát, és a helyi katolikus plébános mellé Iványi Gábor áll be mennydörgő beszédet mondani. A „fehér” résztvevők jórészt budapesti értelmiségiek; a falu lakosai nem jelentek meg nagy számban. A sajtó viszont komoly erőkkel vonult fel; ha kételkednénk benne, hogy az esemény szimbolikus, ha netán azt hinnénk, temetni jöttünk, nem demonstrálni, a kamerák sokasága és az ismert arcokra vadászó fotósok és riporterek kijózanítanak.

© Stiller Ákos

De miről szól a demonstráció? Ami engem illet, azért mentem, mert valami megbomlott a magyar társadalomban. Nem egyszerűen cigányok és magyarok között bomlott meg a békés együttélés. Általában a morális érzékünkkel van baj. A szemet-szemért, fogat-fogért törzsi lelkülete kezd úrrá lenni rajtunk. Nem, a magyarok nem gyújtanának rá egy házat általában senkire, és nem akarnak kisgyerekeket ölni, csak éppen megkérdezik: ugyan mit csodálkoznak a cigányok? A cigányok pedig nem csodálkoznak, hanem – bár tévednék – dacosan eldöntik, hogy majd akkor ők megszervezik a saját hadseregüket. És ha eddig a pokol lassú tüze égette a magyar vidéket, most jön az Apokalipszis.

„Eladnám a házat – mondja az egyetlen helybéli magyar, akire sikerült rábukkannom a tömegben –, mert félek tőlük, egyre többen lesznek. De ki venné meg?”

A plébános Isten akaratát emlegeti, meg hogy az ő végtelen bölcsessége szabja meg a halál idejét és módját, amúgy meg énekel és felszólítja a jelenlévőket, hogy ne tápláljanak bosszút és gyűlöletet. Meglepőnek találom, hogy a gyilkosság szó el sem hangzik, mint Isten akaratával esetleg ellenkező tevékenység, de felteszem, a plébános nem szeretne szikrát dobni egy halom robbanóanyagra.

Iványi Gábor emelkedik szólásra, mindjárt Jeremiást idézi a gyülekezők fejére, valamint bocsánatot kér az elmúlt ötszáz évért a cigányságtól, de hogy mit is kéne most csinálni azon túl, hogy a gyilkosokat el kell kapni, arról nem sokat tud mondani. Bár tisztelem mindkettőjüket, hogy egy nehéz helyzetet megpróbáltak megoldani – a politikusok hallgatnak, a polgármestert nem is látom –, Isten igéje és az általános történelmi felelősség emlegetése most már kevés. (Beszédét mellékletként csatoltuk ).

Mi vesz körül bennünket? Egy korrupt, hatástalan és ötlettelen állam, amelynek fő célja az állami alkalmazottak munkahelyének megőrzése. Számtalan kis helyi hatalmasság, akik belefáradtak a problémák megoldásába és maguk is beállnak uzsorásnak, elvégre velük mégis jobban járnak a helyi szegények, mint a nagy fekete autós emberrel. Cigány önkormányzatok, amelyek csak panaszkodni tanultak meg és pénzt kunyerálni, a közösségüket megszervezni nem. Iskolák, amelyekben a tanárok kiutálják maguk közül azt az egy-két lelkes embert, aki a cigánygyerekeket is tanítani szeretné.

És persze politikusok, akik sunyik, gyávák, foglyai a saját szavazótáboraiknak, és oly mértékben hiányzik belőlük a felelősségérzet, hogy még a huszonnegyedik órában, még a háttérben sem képesek néhány alapvető dologról csendben megegyezni egymással.

Most itt, az Apokalipszis előtti utolsó órában, felvonultak a temetésen. Szép dolog. De holnaptól majd folytatják ugyanott, ahol abbahagyták. Fasisztáznak és gyűlöletbeszédet tiltanak, hogy összerántsák a baloldali tábort, vagy, hogy a jobboldali tábor örüljön, azt állítják, hogy a „cigánybűnözésről” a jelenlegi (ide illesszék a megfelelő jelzőket) kormány tehet, de az új többség kormánya elhozza majd a megoldást. A tábor egybetartása fontos dolog, elismerem. Csak azon tűnődöm, hogy öt-hat év múlva az ország káoszba süllyedhet, mert a pártok addig ápolják a törzsszavazóik lelkét, míg összeomlik a végén az államháztartás, és, ettől persze nem függetlenül, bandaharcok uralják majd az utcákat. Akkor már késő lesz; a kiváltságosok, akik megtehetik, elmenekülnek, a többiek pedig besüllyednek a balkáni mocsárba.

© Stiller Ákos

Ezt elkerülendő, most kell megoldásokat találni. Sok, kicsi, helyben működőképes megoldást, most van szükség mindennapi türelemre, a jóléti rendszer ésszerű átalakítására, a köztisztviselők és közalkalmazottak minőségi cseréjére. A szónoklatok és a nagy ívű ideológiai megoldások kora lejárt. Dolgozni kellene végre.