Szentpéteri Nagy Richard

A történelem gyakran hoz felszínre olyan politikai pártokat, amelyek egyes konfliktusok mentén csupán egyes érdekeket, egyes ügyeket, egyes értékeket, egyes elveket, egyes csoportokat képviselnek. E rendszerint nagyon karakteres, regionális, kisebbségi, hivatásrendi, vagy más módon rétegpártoknak általában nincs is az ambícióik között a nagy néppártokra jellemző nemzeti, országos képviselet.

Még ezektől a pártoktól is több szempontból eltér az olyan politikai párt, amelyet történelmi pártnak nevezünk, hiszen az illető párt egy adott történelmi időszak adott politikai formációjának tekintendő; arra jött létre, hogy az adott korra jellemző némely kihívásra adjon politikai válaszokat. Ilyen történelmi párt volt Magyarországon a 48-as, vagy a Felirati párt. E pártok az adott kor viszonyai közepette, az idők során jelentősen átalakulva, a dualizmus közjogi kérdésére rákúszva tartották feladatuknak olyan konfliktusok képviseletét, amelyek a korszak elmúltával teljességgel érdektelenné váltak.

E történelmi pártok hallatlan fontossággal bírnak egy adott korszakban, de fontosságuk teljes egészében elvész, amint az adott történelmi korszak véget ér. Tág értelemben véve természetesen minden politikai párt történelminek tekintendő, csak az a kérdés, meddig tart az a korszak, amelyben az adott párt fontos, releváns, érdekes és szükséges.

A Magyarországon pillanatnyilag tevékenykedő politikai pártok között jó néhányat kifejezetten történelminek kell tartanunk a szó fenti értelmében, és e pártok között a „történelmiesség” fenti értelme leginkább a Szabad Demokraták Szövetségére és a Magyar Demokrata Fórumra jellemző.

A rendszerváltás e két legsúlyosabb pártja egymás ellen vívta ádáz küzdelmét az 1990-es első szabad választásokon, és akkor semmi sem volt fontosabb az ő küzdelmüknél. Az összes többi párt és valamennyi más politikai formáció csak rangtalan kisegítőszerepben nézte végig, amint a két tábor egymásnak esik, és egymást nem kímélve fog össze bárkivel a rivális erő győzelmének megakadályozására.

Mindkét tömb jelentős szellemi előzményeket hozott és cipelt magával az 1980-as évek ellenzéki mozgalmaiból, és mindkét tábor politikai jelentősége évekkel megelőzte az 1989 körüli fordulatot. De mindkét tábor politikai súlya és szerepe jelentősen erodálódott alig néhány évvel a rendszerváltozás után. Más pártok, más szellemi erőterek, más hatalomközpontok fejlődtek ki a korábbi jelentéktelenségből, az utolsókból elsők, a törpékből nagyok, majd óriások lettek, az MSZP és a Fidesz eluralta a politikai mező két oldalát. Az egykori rendszerváltó nagypártok immár legfeljebb csak az időközben az ő politikai oldalukra tévedt új nagyok szövetségeseiként asszisztálhattak – továbbra is egymás ellen.

A két nagy párt éveken és ciklusokon át érdekében állónak tartotta a hatalomszerkezeti status quo fenntartását valamilyen szinten és formában, az MDF-nek és az SZDSZ-nek pedig nem állt módjában, de nem is volt ereje ezen változtatni. Fel sem ismerték, hogy hosszú ideig éppen a változtatás lett volna az érdekük.

Ez a satus quo azonban mára jelentősen megváltozott Az MDF és az SZDSZ természetesen továbbra sincs abban a helyzetben, hogy saját jövőjét egyedül meghatározhassa, de a két nagy párt, a Fidesz és az MSZP mára egyaránt abba a pozícióba került, amelyben befolyásolni tudja az egykori szövetséges, a mostanra egyként jelentéktelenné zsugorodott kicsiny konzervatív és liberális párt sorsát. A jelek arra mutatnak, hogy a döntés mindkét esetben megszületett: volt szövetségeseikre a politikai pólusképző nagyoknak hosszú távon már nincs szükségük.

Lehet ezen keseregni, és van tere a reményvesztettség melankóliájának, de bennünket foglalkoztasson most az a kérdés hogy szükségképpen alakult-e ez így? A politikatudomány szerény eszközeit igénybe véve úgy válaszolhatunk, hogy korántsem. A politikatörténeti kutatás és a politikatudományi elemzés révén megállapítható, hogy mind az MDF, mind az SZDSZ saját sorozatos politikai tévedései és hibái nagyban hozzájárultak e pártok sorsának beteljesedéséhez. Nem a történelmi fátum, hanem az emberi gyarlóság, a cselekvésképtelenség vitte e pártokat a szakadék szélére.

Ugyanakkor elhamarkodott volna kijelenteni, hogy mivel e pártok nagyrészt önmaguknak köszönhetik bukáshoz közeli állapotukat, nincs okunk sajnálkozni megérdemelt sorsuk fölött. Már csak azért sem, mert most éppen olyan időket élünk, amikor mindkét párt könnyen találhatna okot magának a létezésre.

A konzervatív politikai mező hosszú ideje lefedetlen, és a hazai politikai erők közül magát a legstabilabbnak állító, mégis sajátosan a legtöbbet változott Magyar Demokrata Fórum nem annyira mai állapotában, mint inkább jövőben remélt formájában – ha nem is képes, de – alkalmas volna az űr betöltésére. Hasonlóképpen van helye a nap alatt egy megújult SZDSZ-nek, mint egy önálló, pólusteremtő, liberális alternatíva markáns megjelenítőjeként – még egy darabig.

Egyelőre nincs köbe vésve, hogy e két párt parlamenti jelenlétének éppen két évtizedig, az ezredforduló világfordító idején, 1990 és 2010 között kellett tartania.

Igaz, radikális, országra szóló nagy változtatás, bölcs erőlelátás és merész kockáztatás nélkül ugyanúgy meg fognak semmisülni, mint az egykor sokra hivatott, de hivatásukat csak részben beteljesített történelmi pártok. Olyan erők, amelyeknek a história egy meghatározott szakaszában meghatározó szerep jutott, de a korszak végeztével megszűnt az ő szerepük is. Meglehet, az MDF és az SZDSZ hamarosan befejezi történelmi pályafutását, és eltűnik, mintha nem is lettek volna.

„Vert hadaiknak ma se erejük, se támogatásuk, se reményük, se bátorságuk, se hitük, se kenyerük. De holnap már minden az övék lehet. Hogyha akarnak, ha mernek.”

Szentpéteri Nagy Richard