A 2006 őszétől rendszeressé vált radikáljobbos gyújtogatások, verések, rongálások, sír- és emlékműgyalázások tettesei legtöbbször az ismeretlenség (és büntetlenség) homályában maradtak. De ezúttal a támadók rendőrkézre kerültek. Nyomozati feladat lesz tisztázni: csupán suhancok indulatból csinált, politikamentes, huligánvirtuskodó balhéjáról vagy tudatosan kitervelt rasszista atrocitásról van-e szó. Bárhogyan is volt, az olaszliszkai vérengzéshez hasonlóan erre sincsen mentség. Jogállamban – származástól függetlenül – tilos az önbíráskodás. Üldözendő, ha vélt, netán tényleges sérelmünket erőszakkal orvosoljuk. Erkölcsi kibúvó tehát nincs, de magyarázatra szükség van. Annak kielemzésére, miért gondolják úgy látszólag egyre többen, hogy problémáikra a brutalitás szolgáltathat gyógyírt.
 
 Persze kérdés, hogy valóban több ilyen cselekmény zajlik-e? Vagy „csupán” arról lenne szó, hogy bizonyos történések – a Gárda létrejötte, a politikai kultúránk részévé váló zavargások, illetve a roma kisebbséget sújtó (és a többségre is ható) anomáliák elmérgesedése - okán lettek a médiaérdeklődés fókuszpontjai. Tény, hogy a konkrét negatív tapasztalatokból levont általánosító előítélet a társadalom gyakorlatilag minden szegmensében jelen van. Ugyanakkor az is hozzáteendő: a magyar lakosságnál nincsenek hagyományai a faji indíttatású, spontán rasszista erőszaknak. Voltak olyan helyek (a XIX. századi USA déli államai, vagy Szicília és Korzika, a Balkán egyes részei), ahol – a hivatalos igazságszolgáltatás gyengesége miatt – a közösség valamiféle törzsi vagy etnikai becsületkódex alapján vett elégtételt. Az efféle „laikus népi ítélkezés” persze többnyire pogromba, lincselésbe, öncélú inzultálásba torkollott.

Hazánk lakossága viszont ehhez túlságosan is államfüggő. A büntetést – éppúgy, mint a gondoskodást – ma is a közhatalomból várja. Magyarországon a kisemberi előítélet főként passzív, távolságtartó idegenkedés. Effektív gyűlöletbűntények ma csak egy törpe kisebbség aberrált passziója. Nem mellesleg: a falvakban, peremkerületekben bekövetkező etnikumközi konfliktusokat legtöbbször nem direkt rasszizmus motiválja. Legtöbbször valamelyik, a településen élő roma család kerül apolitikus összeütközésbe a környezetével. A vita kiváltó oka bármi lehet: a telekrészeket elválasztó kerítés pontos helye, valamilyen kisstílű bűncselekmény gyanúja, egyéni sérelem vagy személyes ellentét.
 
Csakhogy – mivel az egyik oldalon cigányok, a másikon pedig többségiek állnak – a leghétköznapibb érdekellentét is rögtön etnicizálódik. S valljuk be: erre a tömegmédia is rátesz egy lapáttal. Ott is fajüldözést látva, ahol csak elfajult egy mindennapos nézeteltérés. Ilyenkor persze – a sajtóvisszhang farvizén – rárepül a dologra a probléma tüzét életveszélyesre felszító szélsőjobb, illetve bizonyos doktriner kisebbségvédők, akik brosúraszagú nyilatkozataikkal több kárt tesznek, mint hasznot. Kölcsönhatású csapatmunkában országos, sőt nemzetközi ügyet csinálva egy olyan incidensből, amely helyileg talán még kezelhető lett volna. Természetesen nem az a probléma, hogy a sajtó beszámol az ilyen cselekményekről, hisz ez a dolga. Gond inkább az, hogy a tudósítások és a közbeszéd lassanként az utolsó, pitiáner faluvégi bicskázásra is faji-politikai kategóriasémákat igyekeznek ráhúzni. Már ha a szembenálló haragos felek eltérő bőrszínűek. Így aztán a jámbor néző vagy olvasó bajosan tudja eldönteni: amit látott, tudatosan gerjesztett etnikai villongás vagy „csupán” ökölharccá fajuló szimpla személyközi konfliktus. Nemigen tagadható, hogy a cigányság jelentős részének életszínvonala, életmódja, beilleszkedési gondjai, karrierlehetőségei olyan mértékben eltérnek a többség (átlagos magyarok és integrálódott romák) köreiben megszokottól, hogy abba mindenféle rasszizmus nélkül is bele van kódolva az ütközés lehetősége. 

Azon pedig ne csodálkozzunk, hogy amennyiben valahol szociális-kulturális törésvonalak keletkeznek, ott – azokat politikailag kiaknázandó – ordas eszmék reprezentánsai jelennek meg. Hisz a szélsőségnek már csak ilyen a természete. Viszont a demokratikus politika felelőssége az árnyalt, a részletekben bujkáló ördögre is figyelő gondolkodás. Amely a tünetmentesítés (az erőszakkal fellépő önkényeskedők rabosítása, legyenek bármilyen identitásúak, hivatkozzanak akármiféle világnézetre) mellett az okok kezelésére is gondot fordít. S a méltányosság elvárása kétirányú. Ahogy tilos a vétkező cigányok bűnei miatt, személyválogatás nélkül egy teljes kisebbséget megbélyegezni, ugyanúgy helytelen a romaellenes atrocitásokért az egész többségi társadalmat hibáztatni. A sértődött, frusztrált, hisztérikus megnyilatkozások nem visszaszorítják, hanem fölerősítik a szélsőséget. 

A veszélyt nem csillapítja, hanem fokozza Kolompár Orbán, amikor OCÖ-elnökként roma önvédelmi mozgalom létrehozására szólít fel. Ugyanis a jelenlegi helyzetben ezen kezdeményezést – legyen akármilyen jóhiszemű - szinte mindenki a Magyar Gárda cigány verziójának tekinti majd. Természetesen, ahogy a Gárda is jogszerűen bejegyzésre került, úgy lehet alakítani roma polgárőrséget is. Önmagában nem is haszontalan, amennyiben büntetlen előéletű, személy-és vagyonőri végzettséggel rendelkező lakosok, ráérő idejűkben, társadalmi munkában vigyáznak szűkebb pátriájukra.

„Hézag” ott van, hogy ezt etnikai alapon csinálnák. Mellyel csak beteljesítik, ami ellen harcolnak: a szegregációt, a bőrszín alapján való különválasztást. Amivel csak igazolják az előítéleteket. Sokkal célravezetőbb volna, ha lakóhelyük közbiztonságért, az ököljoggal szemben tenni akaró romák a már létező polgárőrséghez csatlakoznának (vagy a többségi polgárokkal egyetértésben alakítanának ilyen, kvázi „önkéntes rendőri” csapatot.) Amelynek soraiban kétfrontos harcot vívnának a helyi bűnözés és az önbíráskodó fasizmus ellen. Ha az integráció kívánatos cél, akkor legyen az a politika-és gyűlöletmentes civil rendteremtésben is.

Papp László Tamás