Javaslatok a szociális támogatások átalakítására
A kormány dobogókői ülésén fogalmazódott meg a szándék, hogy a segélyek kiszámításának alapja jövőben ne a minimálbér, hanem a nyugdíjminimum legyen. Magyarul, a gyakorlatban ez csökkentést jelent. Nyilvánvalóan arra törekszenek, hogy a legmagasabb pénzbeli szociális támogatás is kevesebb legyen, mint a legalacsonyabb bér. Persze mindez csupán tüneti kezelés: égető szükség volna a népjóléti juttatások koncepciójának felülvizsgálatára. Hisz a jelenlegi szociálpolitikai modell nem oldja, hanem szaporítja és újratermeli a problémákat.
Kovács Béla alkotása |
Természetesen felvethető, hogy embertelen valakinek olyan csekély pénzösszeget adni, melyből nem tud megélni. Erre lenne megoldás, ha a segélyt különválasztanák a szociális munkaprogramoktól. Feltétel nélkül valóban csak egy minimális támogatás (mondjuk, úgy 25-30 ezer forint) járna. Aki többet szeretne, elmehet közmunkára, amiért bér jár. Vagy részben legalizálható lehetne a feketemunka is. Például úgy, hogy az „alapsegélyben” részesülők kiközvetíthetőek lehetnének cégekhez részmunkaidős tevékenységre. Bérükre az állam adó-és járulékkedvezményt adhatna, így ők és vállalkozó is nyer a dolgon. Így a segély mellett jelenleg amúgy is dolgoz(gat)ókat vissza lehetne integrálni a jogszerű munkavilágba.
Fontos volna emellett az, hogy a társadalom által nyújtott segítség ne készpénz legyen. Hanem mondjuk étkezési jegy, élelmiszer-és ruhavásárlási utalvány, utazási csekk, a közműszámlák önkormányzat általi kiegyenlítése a segélyezett helyett, tankönyvjuttatás, közgyógyellátás, stb. Tapasztalat ugyanis, hogy a munkáját elvesztő személy gyakran még lejjebb csúszik azzal, hogy a kapott pénzt italra, szerencsejátékra költi, adósságokba keveri magát. Egyszerűbb fentieket megelőzni azzal, hogy „célhoz kötötten” támogatunk.
Gyakori ellenvetés, hogy a nyomorgók legtöbbször beteg és/vagy sokgyermekes emberek, akik emiatt nem is tudnának dolgozni. Ha valaki tényleg egészségi gondokkal bajlódik (függetlenül attól, hogy önhibájából vagy anélkül szerezte), azon természetszerűleg segíteni kell. De tőle is elvárható, hogy ne fokozza, hanem enyhítse a bajt, amibe került. Így, ha valakiről bebizonyosodik: idült alkoholizmus (vagy más szenvedélybetegség) okából esett ágynak, csak akkor kaphasson segélyt (vagy rokkantnyugdíjat) ha vállalja az elvonókúrán és drogrehabilitáción való részvételt. Emellett a szakorvosi felülvizsgálat rendszere is szigorítandó, megnehezítve az álrokkantak dolgát.
Végül: a szociális családtámogatás jelenlegi rendszere is tarthatatlan. Tudható, a mélyszegénységben élők átlagos népszaporulati rátája nagyobb, mint a középosztályé. Így a nyomor gyorsabban (és nagyobb mértékben) termelődik újra, mint a jómód. A gond ezzel az, hogy amennyiben egyre több a segélyezett, és kevesebb az aktív közteher-befizető, a szisztéma finanszírozhatatlanná válik. A mennyiségi szemléletű, felelőtlen gyermekvállalást akadályozhatná meg, ha három gyerek után alanyi jogú családi pótlék helyett kizárólag adókedvezmény járna. Hosszútávon pedig a családi pótlék intézmény egészének adókedvezménnyel történő leváltása is meggondolandó. Evidens, hogy aki önmagát sem tudja eltartani, az a gyerekének felnevelésére ugyanúgy nem lesz képes. Megkövetelhető hát tőle, hogy csak akkor alapítson családot, amikor sikerült gondjain legalább részben, időlegesen úrrá lenni, önálló jövedelmet biztosítani magának. Mindennek végrehajtásához azonban társadalompolitikai nagyrevízió szükséges.
Papp László Tamás