Az Aon Consulting legfrissebb kutatásai, a cég Európai Nyugdíjbarométerének adatai nem sok jót ígérnek. Diagnózisuk kellemetlen, a terápia pedig még inkább az lesz. A Pénzcentrumban közölt Aon-elemzés szerint „azok az országok rendelkeznek a nyugdíjasok számára nagyobb biztonságot nyújtó rendszerrel, ahol a nyugdíjkorhatár magasabb”. Majd a jelentés folytatja: „a vizsgált 25 uniós államban az 55 és 64 év közötti állampolgárok több mint fele, 55 százaléka semmilyen formában nem járul hozzá a termeléshez. A problémát súlyosbítja, hogy a lakosság elöregedése együtt jár a népesség csökkenésével, melyet a bevándorlás ellensúlyoz.” A dokumentum ezután leszögezi: „az unió tagállamainak meg kell reformálniuk nyugdíjrendszereiket. Ez várhatóan a korhatár emelésének és a járulékterhek növelésének kombinációjával valósul majd meg.” Nem túl szívderítő előrejelzés ez azoknak a polgártársainknak, akik a jövő évtizedben vonulnának nyugdíjba.

Az EU számos tagországa már tavaly megtette az első lépéseket: ennek következtében az átlagos nyugdíjkorhatár, 60,5-ről 61 évre emelkedett. Magyarul, a jelenlegi fiatal-és középkorúak többet dolgoznak és fizetnek az öregkori létnívóért. Amelyet viszont rövidebb ideig élvezhetnek. S ez a nyomás a társadalmi méretű elaggás fokozódásával mind komolyabb lesz.

A hazai politika az idézett tényekről leginkább mélyen hallgatni szokott. Miképp arról szintúgy, hogy a járulék-és korhatáremelésnek egyéb oka is lesz. Jelesül, hogy csak és kizárólag így tarthatók fenn nagyjából-egészéből sértetlen reálértéken a mostani nyugdíjak. De mondjuk ki, „irreálértéken”. Az öregségi ellátások fizetése nálunk már alapjáraton is jócskán felülmúlja a nemzetgazdaság teherbíró képességét, a 13. havi plusszal együtt pedig bedőléssel fenyegetik azt. Ahogy a többször citált dokumentum is utal rá, „Magyarországon a második legmagasabb a nyugdíjak értékének a jövedelemhez viszonyított aránya.”

Rengeteg idős ember – akik teljesen jogosnak tartják az öregkori jövedelmük emelését – azt mondja, ők hosszú évtizedeket becsületesen ledolgoztak és fizették a nyugdíjterheket. Így nekik ez jár. Nehéz tudomásul venniük, az a pénz már régen nincs meg, a szocializmus évei alatt folyó költségvetési kiadásokra elköltötték, nem képeztek belőle, megtakarítások révén,  nyereséget hozó, ezért állandóan töltődő pénzalapokat. (Ez lenne a tőkefedezeti rendszer).  Ehelyett a mindenkori nyugdíjakat a következő generációk által fizetett nyugdíjjárulékból, illetve egyéb költségvetési pénzekből  finanszírozták, ezt nevezi a szaknyelv „felosztó-kirovó” rendszernek (az angolul jól érthető "pay-as-you-go"-t, „fizess menet közben”-t fordították át bikfanyelvre).

A nyugdíjasok nagy többsége annak idején keményen dolgozott, így őnekik dukál a folyamatos reálemelés, akárhogyan kalkuláljuk - szól az érvelés. A piacgazdaság magánszektorában természetszerűleg csak olyan dolgozók vannak, akik hasznot, értéket, profitot termelnek. Viszont a szocializmus gazdaságában ez nem mindenkire állt. A teljes foglalkoztatottság pártállami dogmája rengeteg álproduktív látszatmunkakört szült. Melyek léte korszerűtlen, idejétmúlt – és jobbára teljesen felesleges – volt. Ráfizetéses vállalatok, eladhatatlan selejtet termelő nehézipari kombinátok, öncélú presztízsből fenntartott ágazatok. Kapun belüli, túlfoglalkoztatásos munkanélküliség. Sok százezer ember dolgozott úgy, hogy egy fillér piaci értéket nem termelt. Nem volt jobb a helyzet a közintézményekben sem. Tömegével voltak a csellengő emberek. Kávézgató irodisták, fecserésző adminisztrátorok. Ezt hívták kapun belüli munkanélküliségnek.

Az se valószínű, hogy egy párttitkár, munkásőrparancsnok vagy állambiztonsági tiszt bármiféle, közjót elősegítő munkát végzett volna. Mi több, az elnyomó apparátus hatalmas károkat okozott a társadalomnak. De tagjai mégis kiemelt ellátásban részesülnek. Ráadásul a megvesztegetésekre épülő puha diktatúrában számosan jutottak csalással korkedvezményes vagy rokkantsági nyugdíjhoz. Így jóval kevesebb munkaévvel is ugyanannyit kaphattak, mint aki jogosan vette igénybe. Mindezen tendenciák – ha visszafogottabban is – a rendszerváltás utánra is átnyúltak. A nyugdíjrendszer maradt áttekinthetetlenül kusza, gyakran teljesítménytől független és kenőpénztől átitatott. Felduzzasztva hagyott közalkalmazotti siserehadunk miatt tíz-és százezrek kapnak nyugdíjat olyan beosztásban töltött idő után, amire az égvilágon semmi szükség nincs.

Ki tudná és merné eldönteni, melyik nyugdíjas hová sorolandó? Így aztán, a diktatórikus, újraelosztó kényszerszolidaritás potyautasai mellett a jóhiszemű polgárok is a rövidebbet húzzák. Mert képtelenség a lehetőségeit meghaladó, tartalékait felélő rendszert átmenteni. És nyilván abszurd lenne, ha csak olyan fiatalokból „vernék ki” a szocializmus bűneinek árát, akik annak halála után jöttek a világra. A jelen és a jövő nyugdíjasai egyaránt kénytelenek lesznek áldozatot hozni a múlt hibasorozatának korrekciója miatt. E korrekció első lépése lehet a 13. havi nyugdíj felszámolása. Keserű pohár lesz, de elkerülhetetlen. A közteherviselés így válik a generációk közötti munkamegosztássá.

Papp László Tamás