Kivégzés gengszterstílusban
– Eszerint te Hitlert sem akasztattad volna fel? – szegezte nekem a mondatot. – Természetesen nem! – feleltem. – De hát ő mégiscsak milliókat ölt meg! – vetette ellen az egyik, szemlátomást megingó eltörléspárti. – Most számokról beszélünk vagy elvekről? – kérdeztem vissza.
Drabális, síálarcos alakok idősödő, őszbe csavarodó szakállú férfit vezetnek egy gyéren megvilágított helyiségbe. Háttérben kopár, pinceszerű betonfalak, ellenben sehol bármilyen, a hivatalosság/törvényesség látszatát keltő díszlet. A dolog sokkal inkább emlékeztet titkos alvilági leszámolásra, avagy valamely totalitárius rezsim halálbrigádjának ügyködésére, mint jogszerű bírósági processzus végkifejletére. Szaddám Husszein utolsó perceinek képeit nézve legalábbis ilyesmikre asszociál az ember. Hivatkozott videofelvételt látva, ha nem ismernénk a kivégzettet, arra is gondolhatnánk, a Baath-rezsim idejéből fennmaradt brutális aktust örökítettek meg s nyílván egy másként gondolkodót, síitát, kurdot ölnek meg rajta.
Hónapokkal az iraki diktátor kivégzése előtt barátaimmal a halálbüntetés mibenlétéről disputáltunk. E sorok írója, eme végletes jogi szankció helytelenítőjeként kontra-érvekkel dobálózott, mikor is a bakópárti ismerősök egyike bedobta az életelvétel jogának legitimitását demagóg, eképpen hatásos kérdésbe burkolt aduját:
– Eszerint te Hitlert sem akasztattad volna fel? – szegezte nekem a mondatot. – Természetesen nem! – feleltem. – De hát ő mégiscsak milliókat ölt meg! – vetette ellen az egyik, szemlátomást megingó eltörléspárti. – Most számokról beszélünk vagy elvekről? – kérdeztem vissza.
Fentiek nyilván minden olvasó számára világossá tették: jómagam mindenkinél és minden körülmények között ellenzem az életkioltást, mint törvényi szankciót. A halálbüntetés mellett ilyenfajta, emocionális ráhatással érvelők nem hajlandóak tudomásul venni, miszerint az, hogy helytelenítjük egy tömeggyilkos ilyetén való kiiktatását, nem jelenti, hogy kevésbé gyűlölnénk, vetnénk meg vagy tartanánk bűnösnek. Mi több, a halbüntetéssel szembeni egyik, közvetett – de hatásos – ellenérv pont az, hogy a kivégzett szociopata, így halálában megkapja azt a szánalmat, amit nem érdemel meg. Mert (nem félek bevallani) bizony megsajnáltam a bitófa alá tagadhatatlan méltósággal lépő hajdani despotát. Ahogy mindig is idegenkedően borzadva néztem, amikor egy védekezésre immár képtelen emberi lényt állami jóváhagyással halálba küldenek.
De hagyjuk most a személyes motívumokat, és néhány percre feledkezzünk meg a halálbüntetéssel szembeni argumentumokról is. Szaddám perét-kivégzését végignézve ugyanis egy „kötélpárti” demokrata sem alhat nyugodtan. Józan ésszel senki nem vitathatja, hogy Irak néhai elnöke csakugyan bűnös volt az ellene felhozottakban. Csakhogy a volt diktátorra egy, perrendtartási szinten koncepciós és jogsértő összetevőket felmutató, időnként tragikomikusan abszurdul működő bíróságimitátum rótta ki a legsúlyosabb verdiktet. Szaddám a töredékét nem kapta meg azon törvényes védekezési lehetőségeknek, amelyek az Államokban Timothy McVeigh, Hágában pedig Milosevics magától értetődőn megkapott. Arról nem is beszélve, ítélete végrehajtásának módja egyszerűen nem méltó egy olyan rezsimhez, amely szavakban a Baath-diktatúra gyakorlatával való leszámolást hirdeti.
Persze nagyon jól tudhatjuk, mi lehet az alibiből összerakott jogi kulisszák hátterében. A regnáló bagdadi adminisztráció számára a kivégzés nem igazságszolgáltatási aktus, hanem a múlt lezárására tett próbálkozás. Viszont történelmi példák sora igazolja, hogy az ilyenfajta kísérletek rendszerint sikertelenül végződtek. Emblematikus figurák (játsszanak bár pozitív vagy negatív szerepet) erőszakos vagy ítéletvégrehajtó általi halála rendszerint több hasznot hajt a nevükben tevékenykedő mozgalmaknak, mintha életben maradtak volna. Ha Szaddam élve olyan népszerű volt, hogy a visszatérésétől kellett félni, mártírként tízszer olyan veszélyes lesz. Tehát nem elég, hogy a kivégzés (még a halálbüntetés támogatóinak koordinátarendszerében is) normasértő, immorális és etikátlan, de még utilitarista-pragmatikus felfogás alapján sem igazolható.
Nem ez az első – és vélhetően nem is az utolsó – alkalom, hogy az új Irak demokratikusnak mondott berendezkedését közvetve, de facto lerakó USA látványosan megszegi a nyugati civilizáció emberiességi normáit. A diktátor fiai, Udaj és Kuszaj holtestének közszemlére tételével Washington nagyot vétett a kegyelet és jó ízlés íratlan szabályai ellen. Amikor 1979 őszén Khomeini fanatikus hívei elfoglalták az amerikai nagykövetséget, a túszul ejtett diplomáciai személyzet kiszabadításának szándékával a Carter-kabinet elrendelte az Eagle Claw-művelet végrehajtását. Mint tudjuk, az akció kudarcot vallott, Charles Beckwith ezredes kommandó-alakulatának egyik helikoptere nekiütközött az üzemanyagtöltő tankergépnek. Nyolc katona szénné égett, a többiek menekülni kényszerültek. Napokkal később az iráni fundamentalista rezsim vérbíróságainak irányítója, Szádek Khálkhali ajatollah a helyszínen felemelte a tengerészgyalogos pilóták elfeketedett csontjait, gúnyos vigyorral mutogatva a kameráknak. Gesztusa akkor amerikaiak (és általában jóérzésű emberek) százmillióit sokkolta. Khálkhaliról tudjuk, hogy szadista pszichopata volt, aki kezdetben „csak” állatok, majd emberek kínzásában lelte örömét. Ha az amerikaiak rá akarnak hasonlítani, a legjobb úton haladnak efelé.