Évzárta - rendhagyó zsurnál-flashback
Többet hazudtunk, mint négy éve – ez a mondat a pártok közös szlogenje lehetett volna a 2006-os kampány(ok)ban.
© AP |
Most viszont nem eggyel, hanem sokkal nőtt a tét. Idén már rég nem csak arról volt szó, hogy a kilátásba helyezett jóléti Kánaán – mint azt megszoktuk - nem egyéb csalóka fénytörésnél. Hanem arról is, hogy azt is vissza kell szedni, amit kiosztottunk. A jóléti állam mítosza pont azáltal foszlott szét, hogy meg akarták valósítani. A Szovjetunió úgy múlt ki, hogy halálra fegyverkeztették. A posztszocialista kora- és torzszülött jóléti állam pedig azáltal, hogy halálra költekeztették az infantilisan populista lózungokban tobzódó nagypártok. A hazugságok nyíltszíni lelepleződése reményeink szerint hozzájárul ahhoz, hogy a jámbor polgár ezentúl nem édességért és játékautóért hisztiző kisgyerek gyanánt, hanem tudatos vásárlóként jár-kel a demokrácia nevű gigantikus hipermarketben.
Talán groteszkül hangzik, de hosszú távon az is javunkra válik, hogy Magyarország átesett a tűzkeresztségen. Elindulva a rendes, nagykorú jogállammá válás útján. Ahol bizony rendszeresen előfordul, hogy politikai ultrák őrsi gyűlés utáni szabadfoglalkozás keretében kirakatokat zúznak be, utcakövet tépnek fel, felgyújtanak ezt-azt. Mire a rendőrség is teszi a dolgát, szétzavarva-begyűjtve a turbulens elemeket. Ahol ez a közéleti folklór marginális, de ismert része, ott komolyan vehetően senki nem vizionál a parlamentáris demokráciát fenyegető, az ellenzék vezére által összeverbuvált szélsőjobboldali rohamosztagokról vagy a népuralmat fenyegető, kormány általi rendőrterrorról. Maroknyi felhergelődött kriptonyilas garázda nem barna veszedelem – ahogy néhány tűrhetetlen, elvtelenül, a mundér becsülete végett takargatni próbált rendőri túlkapás sem azonos a Rákosi-diktatúrával.
Nagyrészt ezzel telt az év. Hogy így elvoltunk magunkkal (foglalva), kevesen irányították vigyázó szemüket külországi tájakra. Pedig ha a belföldön a katarzis, odakint inkább a fundamentalista horror előérzete volt a domináns. Szörnyállamok – Phenjan, Teherán – önjelölt vezetői dörömbölnek az atomklub kapuján. Az utóbbi által pénzelt iszlám milícia libanoni szállásterületéről rakétákkal lövi a Közel-Kelet egyetlen demokráciáját, miközben a világ túlfelén Hugo Chavez osztódással szaporodik, mint fogban az idegen anyag.
© AP |
Így van, amit nem látunk, az nem fáj – nekünk. Csak azoknak, akiket a most halálra ítélt keleti despota legyilkolt és megkínzott. A kimondott verdiktről azonban rögtön az jut eszünkbe, hogy a diktátorok utolsó diadalukat mindig olyankor aratják, amikor elérik, hogy azt tegyük velük, amit ők tettek áldozataikkal. Például megfosztjuk attól, amit az európai civilizáció szavakban elidegeníthetetlen alapértéknek mond – az életüktől.
Az iszlám alapítójáról dán lap által közölt gúnyrajzok a kollektív hisztéria szükségállapotába lökték a demokratikus praxissal amúgy sem (vagy csak alig) bíró mozlim világ jó részét. A sajtó jelentős hányada – tisztelet a kivételnek - zavartan motyogott, ahelyett, hogy Jézus- és Mózes-karikatúrapályázat kiírásával bizonyította volna: mi nem diszkriminálunk, bárkit kifigurázunk. S ha ez még nem lenne elég, 2006 folyamán – a globális termoszeffektus fokozódása mellett – kiderült, hogy gáz van. Pontosabban nincs (vagy csak sokkal drágábban). Előbb Kijev megregulázása révén az unió, aztán Grúzia, jelenleg pedig a belorusz lakosság tanulja, hol székel a gázcsapok ura. Kis hazánk pedig legfeljebb hab lehet a tortán az óriások céges bulijának svédasztalánál. Az E.ON Ruhrgas-Gazprom viszonylatában legalábbis efelé tendál a dolog.
De mindezek dacára próbáljuk vidáman búcsúztatni az óévet, persze figyelemmel azért az újévi másnaposság és az ünnepi eladósodás kockázataira.