© Dudás Szabolcs

Az ’56 félszázados évfordulójának ünnepi rendezvényeit megzavaró tüntetésekben sokan a demokráciát fenyegető veszélyt látnak. Kétségtelen, esztétikai és közbiztonsági szempontból nem valami szívderítő a városképet rombolással-gyújtogatással átrendező műkedvelő rohamosztagosok látványával találkozni. De ezek az árnyoldalak ugyanúgy hozzátartoznak egy valamirevaló demokrácia üzemszerű működéséhez, mint a gyógyszerszedéshez a kockázat és mellékhatás.

A 23-án történtek bizonyos szempontból épp a demokrácia nagyszerűségét bizonyítják. Ugyan ki merte volna 1938-ban megzavarni a Führer születésnapi ünnepségét? Sztálin generalisszimusz jókedvét sem csorbította soha a november 7-i díszszemlét megzavaró ellendemonstráció a Vörös Tér tőszomszédságában. A népszuverenitás biztosította szabadságjogokba azonban kitéphetetlenül bele van kódolva az azokkal való visszaélés lehetősége is.

Bizonyos értelemben Orbán Viktornak köszönhető, hogy az itthoni szélsőjobb mindeddig – egy-két kilengést leszámítva - a viszonylag konszolidált, partiképes arcát mutatta a világnak. A MIÉP, amíg a klinikai halál, majd a politikai kóma állapotába nem került, egyike volt a legfegyelmezettebb pártalakulatoknak. Gyűlésein még egy pofon sem csattant el soha. Csurka becsületére válik, hogy Árpád-sávokban pompázó judeofób követőit nemigen buzdította a legalitás határait áthágó városi gerillaharcra. Parlamentből való kiesésük után sokan a polgári köröknél kerestek otthont és menedéket.

Orbán célja nyilvánvalóan az volt, hogy felülről szervezett, nyílt téri politizálás segítségével megszelídítse, becsatornázza és domesztikálja az ultrákat. Hosszú ideig úgy tűnt, mindez sikerült is. De amikor 2005 őszén a Fidesz-elnök látványosan visszatért az országgyűlésbe (és megszavazta Románia uniós csatlakozását) és ahogy a polgári körök – korábbi szerepükhöz viszonyítva – veszítettek jelentősségükből, a militánsok ismét önállósulni akartak.

Nehéz eldönteni, kik voltak többen az ünnepi vandálok szabadcsapataiban – természetesen nem sorolva közéjük azokat a békés tüntetőket, akik éppen akkor az utcán voltak - akik kikerültek Orbán ellenőrzése alól, vagy akiket soha nem tudott (és nem is akart) integrálni. Mert ne higgyünk az olyan rémképeknek, hogy Viktor forró dróton át, botkormány-vezérléssel irányítja a garázdákat, de még azt is fenntartással kezeljük, miszerint indirekt módon ő uszítja a barbár, vadkeleti nomád harcmodor művelőit. Ugyanis azon, ami lassan hónapok óta Budapesten történik, a legtöbbet éppen ő bukhatja. A történtek igencsak fenyegetik a jobboldal mindezidáig szinte kizárólagos ideológiai hitbizományát, a rendpártiságot. Vagyis, hogy a közbiztonság, a polgárok nyugalma mindenekelőtt a szigorú büntetésen, zéró tolerancián múlik.

Csakhogy most a Fidesz „atrocitások sorozataként” bírálja a tömegoszlatásokat, ezért nemigen léphet fel a drákói rendcsináló szerepében. Ráadásul a zavargások is a magántulajdon és köznyugalom oltalmazójaként fellépő mindenkori kormányzatot erősítik, a háború, a természeti csapás, járvány analógiájára.

Kétségtelen, a Gyurcsány-kabinet népszerűsége a kormány korábbi elhibázott gazdaságpolitikája miatt szükségessé vált megszorító intézkedések, és a hitelességi válság következményeként a mélyponton van. Az emberek csendes többsége félhangosan anyázik, legálisan demonstrál, nemet mond Gyurcsány hazugságaira, de ugyanígy nemet mond az esztelen agresszióra, a kormánypártok vidéki irodáinak betörésére-felgyújtására. A zavargások rontják a legális utcára vonulás, az ellenzék és más tiltakozók jogszerű demonstrációinak hatékonyságát is.

Ha mindez így van, vajon Orbán miért nem határolódik el karakánabbul az ’56-os forradalmárok torz és groteszk karikatúráitól, hiszen minden józan észérv, pártelvű önérdeke is ezt diktálja? Talán amiatt, hogy van a Fidesz-bázis magjában egy jól mozgósítható szegmens, amely ugyan soha nem vetemedne tettlegességre, de azért lelke mélyén imponál neki, ahogy jól odasóznak a „komcsiknak”. Ők azok, akik nem a hazugságot gyűlölik úgy általában (a sajátjaikkal például egészen jól megvannak), hanem csak azt, amikor az általuk gyűlölt politikus hazudik.

A demokráciát temetni és siratni mindazonáltal fölösleges. Szeptember közepe óta a hatóság nem volt mindig a helyzet magaslatán: hol erélytelenül, máskor pedig a ló túloldalára átesve, a brutalitást súroló nyomatékkal lépett fel. Hogy a „legitim erőszak” túllépte-e a szabályokat, túlzó volt-e, vagy nem, remélhetőleg kivizsgálják az arra illetékesek. De addig is, messze jár az igazságtól, aki rendőrterrorról, vagy annak ellenpontjaként a népuralom megdöntésével fenyegető, Orbán-dirigálta rohamosztagokról beszél. Mindenesetre a két tábor közötti dialógus teljes hiányáról árulkodik, hogy a kormányoldal elodázni-szabotálni akarja a parlamenti vizsgálatot, a Fidesz pedig magánszorgalmú dacreakcióként a Demokrácia-központhoz hasonló brutalitásvizsgáló intézményt alakítana.