Gyurcsány politikai gyűlésen. Arcképvázlat történelmi háttérrel © hvg.hu

Debreczeni József, Antallról írott posztumusz életrajza után, 1999-ben belevágott Orbán Viktor biográfiájába. “A hivatalban lévő kormányfő nem örült ennek: elzárkózott az együttműködéstől.” – írja a szerző harmadik, ezúttal a jelenlegi miniszterelnök politikai életvonalait felvázoló könyvének előszavában. (7. o.) Tegyük hozzá, ez a távolságtartó hozzáállás csöppet sem rontott a könyv hitelén és minőségén, sőt. Debreczeni Orbán-életrajza tárgyilagos, higgadtan elemző, elképesztően ténydús, ugyanakkor olvasmányosan emészthető kötet.

A Gyurcsányról nemrég megjelent pályaívének lapjait böngészve a kritikus hamar arra a véleményre jut, hogy az életrajzírónak nemhogy felülmúlnia, de megközelítenie sem sikerült korábbi könyvének teljesítményét. Pedig látszólag jobb startpozícióból indult. Elődjével szemben Gyurcsány készségesen, mi több, buzgón állt a krónikás rendelkezésére. Ám ami a maratoni beszélgetések, négyszemközti kontaktus révén több lehetne, a végén kevesebbre jön ki.

Először is, mindig gyanús, ha valamely aktív közember túl nyájas és segítőkész az életét tanulmányozni akaró, magát függetlennek valló publicistával. Laokoón jó intuícióval nem bízott az ajándékot hozó görögökben. Az örömmel megnyíló politikus képe a manipuláció árnyékát veti előre. Persze, a történetíró kompenzálhatja az ilyen szándékot, ha a vizsgálata célpontjának emlékezetét, felfogását más – akár ellenérdekelt - szemtanúkkal, dokumentumokkal méri össze, egészíti ki, vagy szembesíti.

Csakhogy Debreczeninél épp ez a balanszírozó törekvés hiányzik. A miniszterelnöki profil nála jórészt Gyurcsány saját (és rokoni-baráti-munkatársi holdudvarának) oldalakon átnyúló hosszúságú közléseiből rajzolódik meg. A szerző ezt részint az időhiánnyal, részint azzal indokolja, hogy “aktív politikusokat (főként MSZP-vezetőket) szándékosan nem kerestem föl: úgy véltem, pozíciójuk nem teszi lehetővé a nyílt beszédet – nézzék el ezt nekem. Gyurcsány Ferenc ádáz politikai ellenfeleit értelmetlennek tartottam megkeresni.” (8. o.) Fenti érvelés meglehetősen gyenge lábakon áll. Ilyen alapon a Szilvásy György, Gál J. Zoltán, Keszthelyi András vagy Szigetvári Viktor megszólaltatása is értelmetlen. Hisz – a miniszterelnök embereiként ők sem beszélhetnek őszintén, köti őket a főnök iránti politikai-köztisztviselői lojalitás.

Bizony, egy autentikus biográfusnak a “célszemély” jelenlegi vezetőtársait, illetve szintén aktív, de sértett, netán pont ezért visszavonult pártbeli és azon kívüli (közéleti, üzleti, stb.) ellenlábasait is fel kell keresnie. Az pedig szakmai felkészültség dolga, hogy leszűrjük, nyilatkozataikban hány százalék a felsebzett egó, derékba tört ambíció, és mennyi a valóság. Ez – Medgyessy önigazolónak szánt, de inkább önleleplező magyarázkodását is beleszámítva – nemigen sikerült.

Debreczeni Gyurcsány KISZ-pályafutását a “kreatív alkalmazko-dás” eufe-misztikus jelzőjével írja le. (34. o.) Enyhe kifejezés annak bevallására, miszerint a hatalom igényeinek fokozott kiszolgálása szükségeltetett ahhoz, hogy valaki a 80’-as évek elején pécsi tanárképző szimpla, mezítlábas hallgatójából – akkor még családi háttér nélkül – három esztendő alatt az MSZMP ifjúsági szervezetének kari és városi titkára legyen. A hatalomkritikus pécsi Dialógus Békecsoporttal szembeni – Gyurcsány regnálásának idejére eső – vegzatúra is csak a korabeli hatalom és a jelenlegi miniszterelnök szemszögéből ismerhető meg a könyvből, az ellenzéki fiatalok mai nézőpontja közvetve is alig. Barokkos túlzásként véleményezhető, hogy Debreczeni szerint a kormányfő pártállami szerepe “emelt fővel” vállalható. (78. o.) Nem állítható, hogy akár az idézett fejezetben vagy későbbiekben ne lenne jelen az író részéről bíráló attitűd a kormányfő múltjával szemben. De gyakran támad olyan érzetünk, hogy azért csíp bele Gyurcsányba, hogy utána több oka legyen megsimogatni. Megkarmolja, hogy alibit gyártson a doromboláshoz.

Különösen aggályos Gyurcsány privatizációban játszott szerepének, az Altus-birodalom kiépítésének, általában a miniszterelnök üzletemberi félmúltjának tárgyalása. A közvetlenül a rendszerváltás után történt magánosítási tranzakciókban Debreczeni – becsületére legyen mondva – alaposan (e sorok írójánál biztosan jobban) elmélyedt. A kérdés, amire választ keres, az, hogy “Fletó” pártállami tisztsége szerepet játszott-e (s ha igen, mekkorát) a gazdagodásában. Végül ama konklúzióra jut, hogy a mutyi és teljesítmény viszonylatában “az utóbbit kell meghatározónak tekintenünk.”(161. o.) Ezt a kijelentést vitatnunk kell. És nemcsak amiatt, mert Gyurcsány üzlet-és cégtársai között az átlaghoz viszonyítva felülreprezentáltak az egykori “Kádárjugend”-funkcik. Sokkal inkább azért, mivel kormányfőnk vitathatatlan gazdasági talentuma ellenére sem jutott volna oda, ahol van, ha nem szerez a diktatúra működtetőinek utánpótlási bázisában nevet és kapcsolati tőkét. Ennek ára azonban a rezsimmel való lepaktálás volt.

Az arány a “szocialista összeköttetés” és a kapitalista tehetség között minimum fifty-fifty. Legalább megkérdőjelezhető való Debreczeni azon technikája, amellyel az időben távolabbi, múltba vesző tollasodási sztorikat bő lére eresztve pozitív végkicsengéssel, a jelenhez közelebb esőeket szűkszavúbb látszatobjektivitással, negatív summázat nélkül vezeti le. A másodikra példa a paksi atomerőmű és a baranyai megyeszékhely önkormányzata. Mindkettő szocialista vezetésű és közpénzes megbízáshoz juttatja az Altust. Debreczeni keze Gyurcsány felé hajlik, ezt bizonyítja, hogy azt a Fittelina-ügyet intézi el pár - erkölcsileg a Fidesz-elnökkel szemben a miniszterelnöknek kedvező - szóval, amelyet még az MSZP javára elfogult, Orbánról tendenciózus leleplező kötetet író Népszava-újságíró, Ferenczi Krisztina is “adókímélő beruházásnak” nevezett. (Ferenczi K.: Szüret. Az Orbán-vagyonok nyomában. Diario, 2006, Bp. 154. o.)

Felemás és kétes az argumentációs eszköztár azon eleme is, amely azzal a felmentő bírósági ítéletekkel, ügyészségi határozatokkal okolja meg Gyurcsány “tiszta” voltát. Hiszen Magyarországon egyetlen miniszterelnököt (de még minisztert) sem kaszált el a törvényszék. Orbán Viktort sem ítélték el a székházügy vagy pártközeli fantomcégek miatt, amiből nem következik, hogy közvetett morális és politikai felelőssége ne lenne a dologban. És vannak Debreczeninek olyan szerecsenmosdató kinyilatkoztatásai, melyek egyszerűen nem felelnek meg a valóságnak. Konkrétan például, hogy “Gyurcsány Ferenc előbb lett gazdag, s csak aztán politikus.” (164. o.) Ez legfeljebb egy olyan groteszk tükörvilágban válhatna igazzá, ahol a KISZ KB titkári pozícióját nem tekintik országos és vezetői szintű politikai funkciónak. Ha azonban Debreczeni nem tekinti annak, akkor ugyan milyen névvel illetné?

© Marton Szilvia

A 2002-es választásról, melyet Gyurcsány a szoci kampány-agytröszt stratégiájaként “húzott le”, és ahol egyik fél sem válogatott az eszközökben, Debreczeni reális képet fest, akárcsak a Medgyessy-éra voluntarista-osztogató gazdaság-és társadalompolitikájáról. Az ecset ott kezd maszatolni, amikor hősünk epizodistából mellékszereplő, aztán szólóban játszó politikai megasztár lesz. A tőle vett óriás-idézetek lassan fogyni kezdenek, ám helyüket nem elemzés, hanem publicisztika foglalja el. Az utolsó fejezet legalább annyira szól Orbánról, mint Gyurcsányról. Debreczeni ama – közíróként sokszor fejtegetett – tézisét ismétli, hogy előbbi képviseli belpolitikában a populista, utóbbi a parlamentáris alternatívát. (376. o.) A “hézag” ezzel csupán annyi, hogy majd hetven oldallal korábban ugyanő vallja be, hogy “Gyurcsány folytatja azt a – parlamentarizmus elveivel szembenálló, a prezidenciális kormányzás felé mutató – gyakorlatot, amely szerint a miniszteri posztokra nem erős politikai hátországgal bíró pártpolitikusokat, hanem efféle bázis híján lévő úgynevezett szakértőket állít, akik egyedül tőle nyerik pozíciójukat és legitimitásukat, ergo: bármikor lecserélhetők”. (309. o.)

Hogy egy, a parlamentarizmus alapelveivel szembenálló politikusból – akinek “kvázi-elnöki” hajlamai a továbbiakban ismét lelepleztetnek (379. o.) – a parlamentáris demokrácia védelmezője legyen, ahhoz újabb terminológiai bakugrásra van szükség. Orbán marad populista, Gyurcsány viszont – bár hatalomkoncentráló, de – csupán populáris közférfiú lesz. (384. o.) Hogy a Fidesz-elnök miért populista és a hatalomgyakorló koalíció frontembere miért nem az? Orbán – egyebek közt – idegenellenes, felelőtlenül ígérget, ultraetatista, a parlamenten kívülre rakja a belpolitikai epicentrumot, pártján belül vezérelvet honosít – hogy csak a szerző legfontosabb vádjait idézzük. De hát akkor ilyen alapon Medgyessy Péter – akinek Gyurcsány főtanácsadója és minisztere volt – populista a négyzeten, hisz nemcsak ígérgetett, de be is tartotta (Orbánnal ellentétben) irreális “száznaposait", annak isszuk ma is a levét. Xenofóbiával az MSZP is operált politikai haszonelvből, lásd 23 millió román. Ám tény, Orbán, 2002-es fiaskója után tényleg extraparlamentáris gesztus- és szimbólumpolitikát folytatott.

Akárcsak a szocialisták az 1998-as buktát követően. 1998 őszén Sándor László MSZOSZ-elnök, MSZP-honatya azt nyilatkozta, hogy “ha a kormány kártékonykodása nem állítható meg demokratikus eszközökkel, akkor erőteljes parlamenten kívüli akciókra is szükség lehet”, hisz “…a parlamenti demokrácia eszközeivel a mai kormányzatot nem lehet megfékezni”. Ezt Kovács László is helyeselte, mondván: “bizony nagyon is szükség lehet rá, hogy a kormányt a politizálás parlamenten kívül alkotmányos eszközeivel próbálják jobb lelátásra bírni”, mert helytállónak tartja azt a következtést, hogy „a kormány nem állítható meg a demokrácia parlamenti eszközeivel azon az úton, amelyen az országot rossz irányba vezeti”. (Idézetek: Révész Sándor: A múlt köde. Népszabadság Könyvek, 2006. 62. o. , illetve Magyar Hírlap 1998. október 29., november 3.) Népszerű tőke-és piacellenes kirohanásokra a baloldal prominenseitől is citálhatók példák bőven. A korábban frakciók, irányzatok, érdekkijáró lobbi-tömörülések konglomerátumaként működő pártot – a kormány után – Hiller degradálásával, az elnökség formálisabbá tételével – maga Gyurcsány “orbánosította.”

A két nagypárt “demagógiai kvóciense” viszonylatában tényleg mutatkozott differencia a 2006-os kampányban. Látszólag igaznak tűnhet Debreczeni állítása, hogy Orbán a féktelen osztogatás ígérvényeiben tobzódik, riválisa pedig csak mérsékelt, szordínós populáris. Csakhogy a fenti különbség leginkább nem a két “csúcsfej” programjából, hanem szerepéből eredeztethető. Az már csak úgy van, hogy a kampány idején (és általában) az ellenzéknek bizonyos szempontból többet lehet és szabad. Az oppozíció frontembere tét nélkül ígérgethet, ha a kormánytöbbség vezetője csinálja ezt, tőle megkérdezik: négy éve hatalmon vagy, miért nem tetted meg eddig, amiről most hadoválsz?

Épp Debreczeni veti papírra Orbán-életrajzában, hogy 2002-ben – a fordított szereposztás miatt – a vitában a Fidesz-vezér bánt visszafogottabban az ígéretekkel és pont Medgyessy – és a demagóg, sötét húzásokban kulcsemberként részes háttérbeli reszortfelelős Fletó - halmozott teljesíthetetlen (aztán sajnos mégis beváltott) kötelezettségeket a lakosság felé. Kormányzati felelősség birtokában negyed- vagy tizedakkora gazdasági fedezet nélküli intézkedés is súlyosabban esik latba. De a szerző mégis azzal mentegeti Gyurcsányt, hogy “a fészekrakótól a panelprogramig; a száz lépés intézkedésein keresztül: a megemelt családi pótléktól a csökkentett áfáig; végül a kampányban: a babakötvénytől a földprogramon, minimálbér-emelésen, Start-pluszon és –extrán át a többlépcsős nyugdíj-kiigazításig úgy osztogatott, hogy markáns és karakteres, ámde mérsékelt költségvetési terhet jelentő projektekkel állt elő”. (419-420. o.) Debreczeni nagyvonalúan megfeledkezik arról, hogy eme “mérsékelt” terhek egy rekordösszegű, horribilis büdzséhiányra és külső államadósságra rakódtak rá. Való igaz, ha tízmillióval lógok a bukmékereknek, akkor a kaszinóban újfent elvert pár zseton már nem oszt-szoroz. De ez a lakását-kocsiját eljátszó hazardőr okoskodása.

Debreczeni a két nagypárti kampánystratégiát is összeveti, s arra jut, hogy a Fidesz felvállalta a lejárató-mocskolódó Vizslát (Orbánt idézi: “Hajrá Vizsla!”), bezzeg Gyurcsány nem mondta azt, “Hajrá Kende!”. Igaz, az ellenzéki Fidesz két kézzel dagasztotta a bűzös sarat, amit aztán gátlástalanul széthajigált. A koalíció pedig inkább udvari publicistáira, riportereire osztotta a gumibotos legény szerepét. Ahogy négy évvel korábban meg a gyurcsányi kampánystáb dirigálta Medgyessy ajnározta nyíltan kongresszusi díszvendégeként dr. Kende Pétert, támadta pártján keresztül nemegyszer alantas revolverstílusban a Fidesz kormányt. (Miként azt Debreczeni is leírta korábbi biográfiájában.)

A jobboldallal szemben ezerféle kifogást tudnék jómagam is megfogalmazni a fajgyűlölő orgánumok szponzorálásától a kádári nosztalgia szításán, a demokratikus szokásjogi normák hatalmi helyzetből történő áthágásán, az osztogató gazdaságpolitikán keresztül a szekuláris államiságot támadó gesztusokig és pofátlan klientúraépítésig. De – enyhén szólva – émelyítően alányalós, bizantinus apológiának (azonkívül hazug és végletes leegyszerűsítésnek) tartom, hogy a választásokon “a szemmel láthatóan kiüresedett, kiégett autokrata csődött mondott a maga igazában hívő demokratával szemben. A populista vezér a parlamentáris politikussal szemben”. (431. o.)

Kétségtelen, Orbán autokrata stílusban politizált, de nem vált virtigli, Lukasenko- vagy Meciar-féle autokratává. Használt populista eszközöket, de nem lett dél-amerikai populista. Sokszor felrúgta az illemaszabályokat, de nem lépte át a kodifikált jogállamiság határát. Nem bizonyítja egyelőre semmi, hogy ellenzéki diadal esetén megvalósul a populista autokrácia, amelyet szerzőnk, több balliberális véleményvezérrel együtt vizionált.

Debreczenit – elfogult, szubjektív Antall-könyve után írt – Orbán-életrajza miatt becsülheti leginkább a szakmailag és pártpolitika felől is független közíró-társadalom. Most viszont – a kivülálló elemző pozícióját feladva – nagy lépést tett az udvari krónikás szerepe felé. Amit csak megerősít a szerző tárgyával, Gyurcsánnyal közös könyvheti dedikálása a Vörösmarty téren. Kár.

(Debreczeni József: Az új miniszterelnök. Osiris Kiadó, Bp, 2006. 460.o.)