OKP választási poszter

Május 10-én Rómában a törvényhozás két háza a nyolcvanegy éves Giorgo Napolitanot választotta meg az olasz köztársaság elnökének. A „vörös hercegként” emlegetett egykori partizán volt már az olasz képviselőház elnöke, majd az első Prodi-kormányban belügyminiszter. 

Romano Prodi újonnan alakult kormányában is tárcát kap egy volt kommunista, Massimo d’Alema. Ezzel a balközép koalíciót alkotó olasz politikai erők látványosan maguk közé fogadták az egykori kommunista politikusokat, akik már a 70-es években igyekeztek pártjukat Moszkvától függetlenedő irányba terelni,  részesei lettek az eurokommunista mozgalomnak,  demokráciát és pluralizmust ígértek a szocializmus mellé.

Nem a varsói gyors futott be hozzánk az áprilisi választásokon, hanem a Budapestről induló expressz érkezett Rómába. Megbuktatta Silvio Berlusconit, akit az antikommunista FIDESZ vezetője, Orbán Viktor annyira tisztelt, hogy még a „Forza Italia!” jelszót is kölcsönvette tőle, és „Hajrá Magyarország!” változatban népszerűsítette.

Gyurcsány és Stumpf anno 1989 © MTI

Csakhogy hiába, mert az egykori KISZ-vezető, Gyurcsány Ferenc (1984 és 1988 között a pécsi városi KISZ Bizottság titkára volt, 1988–1989 között a KISZ KB Egyetemi és Főiskolai Tanácsának elnöke, majd az utódszervezet, a Demisz elnöke) több szavazó bizalmát nyerte el. Megjegyzendő, hogy a maguk idejében Napoletano és d’Alema is aktívan részt vettek a kommunista ifjúsági mozgalomban, egyik még az ötvenes, másik a hetvenes években. Milyen „receptet” tanulhattak meg, milyen kapcsolatokra tehettek szert ezek az emberek, az egykori vasfüggönyön innen és túl, hogy még most is népszerűek a politikai elit és a tömegek körében?

A kérdésre nehéz egyértelmű választ adni, de számos érdekes adalékot megtudhatunk, ha elolvassuk a belga történész professzor, Joel Kotek: Az ifjú gárda című kötetét, mely „A világ ifjúsága a KGB és a CIA között” alcímmel nemrég magyarul is megjelent. Kiderül belőle, hogy a kommunista világmozgalomnak, mely a nyolcvanas évek végén és a kilencvenes évek elején, a Szovjetunióval együtt látványosan megbukott, volt egy „exportképes”, komoly sikereket elért ágazata, mely képes volt arra, hogy megújuljon, s gyökeret verjen a globalizálódó kapitalizmus viszonyai között.

Ez az „ifjúsági” ágazat volt, konkrétan a Demokratikus Ifjúsági Világszervezet (DIVSZ) és a Nemzetközi Diákszövetség (NDSZ). Mindkettő Prágában székelt, a „kommunista Genfben”. A Világifjúsági Találkozókat bonyolító, a harmadik világ törekvéseit támogató két szervezet hamar népszerű lett az ifjúság körében. Azt persze kevesen tudták, hogy mindkettőnek kiterjedt kapcsolata volt a KGB-vel és más kelet-európai titkosszolgálatokkal.,

Azt a taktikát, mellyel a kommunisták a polgári demokrácia viszonyai között politikai sikereket értek el, a Leninnel még Svájcban összebarátkozó, legendás Willi Münzenberg dolgozta ki, még a húszas években. Kezdeményezésére a kommunisták „kirakatszervezeteket” alapítottak, melyeken keresztül elérték és befolyásolták a baloldallal szimpatizáns társutasok széles körét. Tovább gyarapították híveik táborát, amikor meghirdették az antifasiszta összefogást. A szakszervezetekben és az ifjúsági mozgalmakban tevékenykedő, küldetéstudatuktól magabiztos kommunista mozgalmárokkal nem tudtak versenyre kelni szervezetlen és széthúzó riválisaik. A szovjet titkosszolgálat pedig bőkezűen ellátta anyagiakkal a nyugati kommunista szervezeteket.

Münzenberg a húszas évek végén a weimari köztársaságban arra is példát mutatott, hogyan lehet a Párt álláspontjának propagálására óriási kapitalista vállalkozást, sajtó- és médiatrösztöt létrehozni és azt nyereséggel működtetni. Élete azonban szerencsétlen fordulatot vett. Kiábrándultságát érzékelteti híres aforizmája: „minden hír hazugság, a propagandát viszont hírként adják el”. Szembekerült Sztálinnal, átlátta a véreskezű diktátor igazi céljait. Kizárták a pártból, trockistának nyilvánították. 1940 júniusában, máig tisztázatlan körülmények között, a Le Caugnet-i erdőben lelte halálát. Valószínüleg a szovjet NKVD végzett vele.

1949: VIT Budapesten

A DIVSZ-et 1945 novem-berében 63 ország ifjúsági szervezete a londoni Royal Albert Hallban alapította meg rangos nyugati értelmi-ségiek és politikusok részvéte-lével. Tekinté-lyére és erejére jellemző, hogy amikor az 1949-es budapesti VIT-et követően 1951-ben, Kelet-Berlinben több százezres résztvevővel újabb Világifjúsági Találkozót (VIT) tartottak, a nyugati megszálló erők parancsnokai komolyan tartottak a német főváros „békés újraegyesítésétől”.

A szovjet titkosszolgálat támogatását élvező DIVSZ és a NDSZ túlélte a szovjet birodalom 1989-1992 közötti összeomlását, székhelyét Prágából Budapestre, a Frangepán utcába helyezte át, és a Wikipédia tanulsága szerint mintegy 110 kisebb-nagyobb tagszervezettel rendelkezik mind a mai napig. Miért lettek volna kevésbé tehetségesek a DIVSZ-eseknél a „legvidámabb barakknak” tekintett Magyarország kommunista ifjúsági szövetségének vezetői? Az ifjúkommunistáknak sikerült a nyolcvanas években a politikai hatalmat előbb gazdaságivá konvertálni, majd örökségükből a ballasztot kidobva és a használhatót átmentve, két évtized alatt végrehajtani a politikai bűvészmutatványt: demokratikus legitimációt szerezni az „új kapitalista gazdasági mechanizmus” bevezetéséhez.

A múlt erői még most is, a harmadik évezred elején is erősen hatnak, meghatározzák azt a kül- és belpolitikai erőteret, melyben élünk. Tömérdek szállal kötődünk az ezerszer elátkozott huszadik századhoz, csak éppen egészen másképp, mint ahogy a magyar jobboldalon sokan elképzelték és hitték, akár közvetlenül a rendszerváltás után, akár a legutóbbi időkben.