A világbéke a szó tradicionális értelmében fennmarad(t) ugyan, a félelem

Caravaggio képe. Ábrahám megtette volna

kiküszöbölése a mindennapi életünkből azonban egy csapásra lehetetlenné vált. „Ki vagy? Célpont vagy terrorista?” Ez lett a kérdés. A Nyugat a globális terror célpontjává vált.

A World Trade Center ikertornyainak lerombolását Karlheinz Stockhausen zeneszerző, az elektronikus zene klasszikusa, minden idők legnagyobb műalkotásának nevezte, gyilkos, Lucifertől való akcionista média-alkotásnak, olyan tökélyű "koncertnek", amelyre egyetlen zeneszerző sem lenne képes. Ez az akcionista és terrorista „koncert” mindenesetre úgy volt megkomponálva, hogy még az is, aki átaludta a nyitányt, egyenes adásban láthatta a CNN hírcsatornán, amint a két torony összedől, és persze a támadás és a katasztrófa minden pillanatát újra és újra.

Azóta négy év telt el. Mintha csak most lett volna!– vágjuk rá az egyik percben. „Korszakok teltek el azóta” – mondjuk a másikban. S hogy is ne mondanánk: naponta tízszer-húszszor-harmincszor láttuk a tornyokba csapódó repülőgépeket, a hatvanadik emeletről kiugró embereket, az egyik, majd a másik torony összeomlását. Ezek a képek beleégtek az agyunkba, e képeket sohasem fogjuk elfelejteni: máris élesebben idézzük őket magunk elé, mint Auschwitz, Hirosima vagy a Gulag képeit – pedig még azokat sem dolgoztuk fel. Amikor a politikai terror hajnalán a jakobinus diktatúra kiérdemelte a Terreur nevet, még csak a franciák, főként a párizsiak féltek. Ma elég arra gondolni, mindjárt szeptember 11. lesz, s máris fél az egész világ. Vagy inkább szorong?

Ha elfogadjuk azt a közkeletű definíciót, mely szerint a félelem és a szorongás között az a különbség, hogy a félelemnek ismerjük a tárgyát, a szorongásnak pedig nem, akkor a terrorfenyegetettségben egyszerre élünk át félelmet és szorongást. Félelmet attól, hogy lezuhan a gép, nem érkezik meg a vonat, bomba robban a buszon, összedől az épület: félelmet konkrét, elképzelhető dolgoktól. És szorongást, mert nem tudhatjuk, mi vagyunk-e éppen a következő terrorakció tárgya, célpont, egy, a valahol halálra ítélt járókelők közül

A nyugati ember szorongása talán éppen az öngyilkos merényletek elharapózásával éri el a tetőfokát. Ezt nem fogjuk fel ésszel! Az öngyilkos fanatizmust, amely attól, hogy öngyilkos, egyszersmind gyilkos, tömeggyilkos is. Az Egyesült Államok és az egész Nyugat védelmi politikája eddig azon a tapasztalaton alapult, hogy az ellenséges katonák, illetve terroristák féltik a saját életüket – így sebezhetők. Az öngyilkos merénylők nem féltik a saját életüket. Tudjuk, hogy manipulálják őket, hogy komoly agymosást kapnak, tudjuk: az öngyilkosmerénylő-jelöltekből hidegvérű kiképzőik formálják a terroristát. De azt is tudjuk, hogy ilyen fokú vallási fanatizmus nem lehetséges ideológiai megalapozás nélkül.

De vajon ki a legősibb képviselője annak a gondolatnak, hogy az Úr aktuális parancsának engedelmeskedni – minden körülmények között feltétlen kötelességünk, még akkor is, ha azt parancsolja, hogy öljünk, és/vagy öngyilkosok legyünk? Ábrahám volt az az ős, aki Izsákon keresztül a zsidóságnak és így a kereszténységnek, Izmáel fián keresztül pedig az araboknak, s így az iszlámnak az ősatyja. Istenéről, azon kívül, hogy szövetséget kötött vele, semmit sem tudunk – csak azt, hogy hűséges fiának azt a parancsot adta, hogy áldozza fel neki a kisfiát, Izsákot, s ő kész volt megölni fiút (a muszlim tradíció szerint Izmaelt). Kierkegaard korántsem veti el a sulykot, amikor „Félelem és reszketés” című könyvében azt írja: Ábrahám tettének hitbeli értelmezése az, hogy Izsákot föl akarta áldozni, etikai értelmezése ellenben az, hogy Izsákot meg akarta ölni.

Ki kell beszélni magunkból Ábrahámot is.

Gerlóczy Ferenc