Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
A politikai elit ma még beláthatatlan helyzetbe navigálhatja az országot, mert ha nem a tárgyalás, a megegyezés, a demokratikus gyakorlat felé mozdulunk, akkor marad az erőpolitika. A nyers erő. Fent is, lent is. Ezt ugye nem akarhatja egyetlen józanul gondolkodó politikus sem.
A politikai elit tagjai közül sokan (de a pártvezérek mindenképpen) úgy vélik, hogy ma is a konfrontatív erőpolitika hozza a legtöbb politikai hasznot ebben a végletekig megosztott, gyűlölettől és indulatoktól vezérelt, hamis álmokkal hitegetett, illúziókkal elvakított országban.
Ki más tudná ezt jobban, mint Orbán Viktor, aki – okulva saját kudarcaiból, s elődei példájából – újbóli hatalomra kerülése után gyorsan és szisztematikusan bebetonozta „kétharmados” hatalmát, centrális politikai erőteret alakított ki, s a többségi akaratra, a nemzeti egységre és együttműködésre hivatkozva – többek között – egészpályás letámadást folytat annak érdekében, hogy leszámoljon a politikai ellenfeleivel. Ennek az Orbán-doktrinának a jelszava: aki nincs velünk, az Magyarország ellen van. S ez vonatkozik az Európai Unióból érkező kritikákra éppúgy, mint a hazai ellenzék bírálataira.
Orbán Viktor szerint ez a politika eredményes volt, hiszen nemcsak a kritizálóknak sikerült hathatós válaszokat adni, de legutóbb a Hajdú Péternek (Frizbi) adott interjúban arról is beszélt, hogy eközben az ország egy sikeres éven van túl, mert sikerült – úgymond – „a szakadék felé rohanó lovakat” visszafordítani, illetve „az ország árokba csúszott szekerét” visszahúzni az útra. Elképzelhető, hogy Orbán mindezt komolyan is gondolja, illetve az ő szemszögéből az elmúlt egy év fejleményei, folyamatai így látszanak. Valójában azonban nincs így, hiszen az ország – korábbi státuszához képest – meglehetősen elszigetelődött Európában, itthon pedig a meghozott törvények, intézkedések eredményeként sokak életszínvonala romlik, nő a munkanélküliség, érezhetően nőnek az etnikai-szociális feszültségek, amelyekre egyelőre nincs megoldás. Sőt néhány térségben ennek következtében már a hideg polgárháború jelei is mutatkoznak, s hiába a fokozott rendőri jelenlét, a szociális válság mélyül, eszkalálódik.
A politikai arénában azonban mindennek kevés jele van. A kormány továbbra is elsősorban a szimbolikus politizálást erőlteti, az ellenzéknek pedig a kétharmados többség mellett kevés esélye van a társadalmi-szociális problémákkal kapcsolatos javaslatok napirendre tűzésére, megvitatására, ezért hogy ezek a pártok ne jelentéktelenedjenek el, az utóbbi időben lényegében úgy kezdtek el „politizálni”, ahogyan azt a Fidesz tette az elmúlt években. Ez azt jelenti, hogy a valóság helyett egyfajta politikai valóságshow tölti ki a nyilvánosságot. A pártok és pártvezérek szinte minden szóba kerülő téma kapcsán ugyanazt a játékot játsszák. Kétharmados erőből politizálás, válaszképpen hangoskodás, vádaskodás.
Mindenki bűnlajstromokat lobogtat, hibákat, bűnöket emleget, felelősöket keres, büntetéseket követel. Folyik az eszement adok-kapok a Parlamentben, a médiában, a gyűléseken. Mindez politikai free-style harcmodorban. Politikusaink csak egyet nem tesznek, magával a társadalmi-szociális problémákkal nem foglalkoznak érdemben: mert a jelenlegi helyzetben – Churchillt idézve – csak vért, verítéket, könnyeket ígérhetnének, ami nem jár politikai haszonszerzéssel, annál inkább szavazatvesztéssel. Török Gábor okkal írta nemrégen: „...a magyar politikai elit katasztrofálisan viselkedik. Semmi más nem látszik fontosnak, mint a másik legyőzése, gyengítése, a reputáció megőrzése, a szavazók megtartása. Látványos hazudozások, értelmetlen nyilatkozatok, a politikai ellenfél sarokba szorítása, a felelősség áthárítása, a bűnbak megtalálása.”
Ez az agresszív politizálás mára átragadt a pártok holdudvarára, s a vezérek híveire is. Pártrendezvényeken, sajtónyilvánosságban, utcai tüntetéseken, ilyen-olyan megmozdulásokon zúg a kórus, folyik a gyalázkodás, a parttalan és meddő vádaskodás, ki a nagyobb gazember, ki lopott többet, ki cseszte el, kinek mekkora a felelőssége, ki hova menjen.
A Fidesztől távolodó százezres nagyságrendű tömegeket a baloldal nem tudja megszerezni, mert múltjával az MSZP és az egyre harciasabb, ismét pártvezéri szerepre törő Gyurcsány Ferenc sem képes szakítani.
Bár a párt látványosan elhatárolódik a regnáló hatalomtól, de az örökségét (posztkádári múlt, régi káderek, kompromittálódott arcok) szintén cipeli magával. Ráadásul az einstandolt Fidesszel ellentétben a mindinkább megosztott, széteső párt mostanában önmagával, s nem az ország sorsával van elfoglalva, s aligha várható hogy ebben a formájában, összetételében hiteles politikai erőként léphessen fel a kormányzással elégedetlen szavazók képviselőjeként. Nemcsak párttársai, de Gyurcsány sem érzékeli a magyar valóságot, hiszen május 1-i szónoklatában nemcsak kinevezte a munka ünnepét „a küzdelem és a harc kezdete napjának”, de azt is kijelentette, hogy „mi magyar munkások azt mondjuk, No pasaran!”, amihez nem kell különösebb kommentár.
Ezt a jobb- és baloldalon mutatkozó politikai vakságot az elmúlt hónapokban a szélsőjobb igyekezett a maga javára fordítani. Ahogy azt elemzők már korábban is jósolták, a mostani válsághelyzetből a harmadik politikai erő, a szebb jövőt ígérő Jobbik jön ki a legjobban, s a pártban Vona Gábor szerepe, tekintélye is egyre nő. (Nemrég a parlamentben már Orbánt hívta nyílt vitára.) Az elmúlt két hónapban a kormányerők illetve a hatóságok bénázásának köszönhetően a Jobbik marginális pártból mindinkább a közép felé húzó politikai erővé nőtte ki magát, sőt, egyes régiókban a párt a helyi politika centrumába került (s a színre lépő különböző militáns csoportoknak és hangadóiknak köszönhetően már nem is számít a legszélsőségesebb erőnek).
Ennek oka, hogy a párt vezetése időben felismerte az országos politika és a konkurens pártok által elhanyagolt kistelepülések problémáit, és a politikai haszonszerzés keretében ki is aknázza a lehetőségeket. A párt odahagyva, bár nem hanyagolva a meddő parlamenti politizálást „terepre” vonult, s palamilitáris előhadaival bekalandozva az országot most learatja a „gyűlölet vetését” anélkül, hogy érdemi javaslatai volnának ennek a válságnak, s a kialakult helyzetnek a megoldására. Igaz, a szociális válság – a helyi politika szintjén – enélkül is a párt malmára hajtja a vizet, és bázisát még tovább növelheti, mert a tovább halmozódó és megoldatlan szociális problémák mellett már a közeljövőben számolni kell az önkormányzatoknál jelentkező feszültségekkel, elbocsátásokkal, a reálbérek drasztikus csökkenésével, vagy a középosztály elszegényedésével is. Az érintettek pedig frusztrációjuknak, traumáiknak alighanem szintén a Jobbiknál vélnek majd megoldást találni.
Fel kell készülnünk arra, hogy a szociális terep – akár már a közeljövőben – kemény és tömeges összecsapások játékterévé válhat. A parlamenti politizálás esélyeitől megfosztott vagy abból nem kérő politikai erők (pártok, szakszervezetek, civilek stb.) megtalálják a módját, hogy az utcára vonuljanak, s megpróbálják kihasználni az elkeseredést, a félelmet, az indulatokat. Ezt a problémacsomagot a kormány erőből már aligha tudja megoldani. Az ország illetve a szaktárcák előtt tornyosuló további feladatokhoz Orbánnak nemcsak a kormányát kellene számos helyen sürgősen átalakítania (szakértők és mediátorok bevonásával), de a politikai ellenzéket is meg kellene hallgatnia, s nem ártana a civil társadalom, az érintett társadalmi szervezetek együttműködését is megszereznie, nem is szólva a tömegek (elvesző) szimpátiájáról. Erre azonban egyelőre sem szándék, sem akarat nem mutatkozik. Igaz, momentán az ellenzéki pártok sem képesek tárgyalóasztalhoz ülni.
Mi történik akkor, ha bejön Pintér jóslata, s már nem tudunk minden pofon mellé rendőrt állítani? Mi lesz, ha a pártvezérek után az utca népének tesztoszteronszintje is emelkedni kezd? Komoly a tét: ez most már 10 milliós kérdés!
