Amikor De Gaulle miniszterelnökként, 1945-ben fogadta Pierre Mendès-France-t, aki három órán át előadta a rémes megszorítás szükségességét, udvariasan elbocsátotta és politikai okokból elfogadta a bővítő Pleven-tervet, amellyel tizenöt évre tönkretette Franciaországot. Majd 1958-ban visszatért a hatalomba. Meghallgatta Rueff és Bloch-Lainé előterjesztését, akik felújított formában előadták a realista Mendès téziseit a megszorítások szükségességéről. De Gaulle bólintott. Elfogadta. Franciaország visszatért a tartós növekedési pályára. Amikor Mitterrand megnyerte először a választásokat 1982-ben a szocialistáknak, meghallgatta Jacques Delors-t, aki a visszafogott és ésszerű gazdaságpolitikára figyelmeztette. Mitterrand kidobta. Helyette államosított, intézményesen bért és nyugdíjat emelt – évtizedekre eladósította országát. „Nem értette, hogy a kulturális és politikai érvelés nem helyettesítheti a gazdasági számításokat” – emlékezett később Delors. Két évvel később visszahívták, hogy mentse, ami menthető.

Mindez arról jutott eszembe, hogy Orbán Viktor megint egy középre tartó, realista beszédet mondott a Kereskedelmi és Iparkamarában, akár 2006 tavaszán az AmCham-ben. Arról beszélt, hogy tudja, az elmúlt fél évben javult az ország megítélése, ezért a leltár elkészítésénél óvatosan kell eljárnia, nehogy lerontsa ezt az ítéletet. Ez újdonság. Elismerte, hogy a Bajnai-kormány tettei hatására javult az országról alkotott befektetői kép. És tudja, ha kormányra kerülésekor kijelenti, hogy itt minden csupa rom, és hisznek neki, az lesz a baj, ha nem hisznek, akkor pedig az. Legalább ennyire fontos egy másik kijelentése. Állítása szerint, 1990-ben, a pártok és politikusok között létrejött egy konszenzus, hogy soha többet nem szabad eladósodni a fogyasztásra, a szociális kiadásokra, tekintettel a Kádár-rendszer ebből következő válságára. Ám 2002-ben a szocialisták felrúgták e konszenzust, és eladósították az országot a fogyasztásra és a szociális rendszerre alapozva. Ilyen többet nem lesz. Ennél kellemetlenebb igazságot nem mondhatott a választóknak a választások előtt.

Nicolas Sarkozy a 2007-es választások előtti hónapokban sorra fölhívta az ország vezető szakértőit, értelmiségieket és politikusokat az ellenzék táborából. Elmondta nekik a maga lerohanó modorában, hogy nélkülük is megnyerheti ugyan a választásokat, de csak velük lesz képes kormányozni. Franciaországban eközben a legdühödtebb választási harc folyt. A szocialista Bernard Kouchner vagy Bernard-Henri Levy, Hubert Védrine vagy Eric Besson, a liberális Hervé Morin vagy Christine Lagarde eleinte csodálkoztak, majd volt, aki nemet, és volt, aki igent mondott. Orbán nagy csodálója Sarkozynek, csak alkatilag nem képes ilyen tettekre. De a Bokros-gonosz alteregó Surányi György nyílt dicsérete a baloldali Népszabadságban megjelent cikkéért, majd barátságos meghívása a kamarai előadásra arra utal, hogy Orbán is tudja, aligha lesz képes magától és környezetétől segítve megoldani a válságkezelést. Nem Surányinak van szüksége Orbánra, hanem Orbánnak Surányira. Olyan autonóm szellemi tekintélyekre, akik megkérdőjelezhetetlenek a hazai és a nemzetközi közvélemény előtt.

Surányi Valaki, Esterházy Valaki, Hankiss Valaki, mondom példálódzva, Orbán még nem az. (Akar-e ilyen tekintély egy Orbán vezette kormánnyal együttműködni, s ha igen, milyen alapon, milyen feltételekkel – mindenkinek magának kell eldöntenie.)

Az állam tekintélye nem erőn és erőszakon alapul, hanem hiteles minőségi teljesítményen, legyen az közgazdászi, köztisztviselői, rendőri vagy bírói. Lehet kétharmadod, lehet 99 százalékod, előbb vagy utóbb kormányzásod minősége fog minősíteni. És kormányozni most csak megállapodásokkal lehet, amelyeket nem önmagával, saját egypártjával köt az egyvezér egy új, második, autonómiákat nélkülöző rendszerben. Ha stratégiai kérdésekben nem lesznek megállapodások autonóm szereplőkkel és iintézményekkel, akkor megette a fene az egészet.